rakéta háború orosz amerika
Globál

Az orosz-ukrán háborús dobpergés harminc éves nyulat ugrat ki a NATO-bokorból

Az ukrán határon rendezett orosz csapatösszevonási műsor és az arra válaszként érkező nyugati irgum-burgum reakciók után Moszkva decemberben egy mozdulattal átpasszolta a labdát Washingtonnak és a NATO-nak. A diplomáciában szokatlan módon ugyanis nyilvánosan közzétett ide is, oda is egy-egy megállapodás-tervezetet. Amit egyesek tárgyalási alapnak, mások ultimátumnak, megint mások színtiszta provokációnak tekintenek. A két szöveg sarkalatos pontja az USA-vezette katonai szervezet keleti irányú terjeszkedése, s vele Ukrajna esetleges NATO-csatlakozása. Egészen pontosan ennek kategorikus elutasítása. Putyin elnök így több legyet üthet egy csapásra: saját közvéleményét összekovácsolja, egyúttal felizzítja a NATO-szövetségesek közötti ellentéteket, ráadásul mindezt egy olyan kérdésben, amiben – tárgyilagosan nézve – az orosz érveket korántsem lehet félreseperni egy kézlegyintéssel.

Legenda vagy megszegett ígéret?

Az orosz diplomácia két évtizede ismételgeti, hogy a NATO keleti bővítésével a Nyugat megszegte a hidegháború végén Moszkvának tett ígéretét, miszerint az USA-vezette katonai szövetség „egy hüvelyknyit sem” fog Oroszország irányában terjeszkedni. Amerikai, európai politikusok és a NATO vezetői egyöntetűen tagadták, hogy valaha elhangzott volna bármi ilyesféle. A közvélekedés elkönyvelte, hogy az erre vonatkozó állítás hamis, netán a túlcsorduló szláv fantázia szüleménye. A levéltárak megnyitásával azután kiderült, hogy mégsem. A korszak egyik legkiválóbb ismerője, Mary Elise Sarotte, az amerikai Foreign Affairs című szaklapban már 2014-ben megírta, hogy a napvilágra került dokumentumok – köztük Baker amerikai külügyminiszter saját kézzel írt jegyzetei – fényében nyilvánvaló: „1990 februárjában amerikai és nyugat-német tisztviselők a tárgyalások során arra tettek célzásokat Moszkvának, hogy a Szövetség nem terjeszkedik majd”. Ez az elköteleződés azonban mindvégig a szavak szintjén maradt.

A NATO pedig azóta csaknem megduplázta tagállamainak számát, s az újonnan csatlakozók védelmére-megnyugtatására egyre keletebbre tolta hadgyakorlatait, raktárait, rakétáit, infrastruktúráját.

Mindezt – Stoltenberg NATO-főtitkár szavaival élve – „Moszkva tiltakozásai dacára”. Mondván, hogy a Szövetség döntései felett kívülállónak „nem lehet vétójoga”. Csakhogy mind többen vélik úgy, hogy hiba volt az orosz aggályokra fittyet hányó, „mindent vagy semmit” bővítési stratégia. Az egyik legnevesebb amerikai külpolitikai szakértő, Richard Haass szerint a NATO keleti bővítése „a hidegháború utáni időszak legkomolyabb következményekkel járó, legvitatottabb politikája”. Könyvében azt írja, annak idején sem az Egyesült Államokon belül, sem a szövetségesek között nem volt konszenzus arról, hogy vajon a terjeszkedés bölcs opció vagy felesleges provokáció. Ő maga – mint utólag most már nyíltan is sokan – inkább a kilencvenes években ígéretesnek tűnő Partnerség a Békéért program felturbózását támogatta volna. Mint mondja: a „mi lett volna ha” típusú töprengésnek ugyan nincs sok értelme,

azt az egy dolgot viszont bizonyosan tudjuk, hogy a NATO bővítése szerepet játszott Oroszország elidegenedésében”.

A NATO Ukrajnának: jöhetsz is, meg nem is

Moszkva kezdettől nehezményezte az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének keleti irányú terjeszkedését, amikor azonban a 2000-es évek közepe táján már Ukrajna és Grúzia került volna sorra, akkor egyértelműen meghúzta a képzeletbeli vörös vonalat: eddig és ne tovább. Egyes nyugat-európai országok – élükön Németországgal – maguk is úgy érezték, hogy egy ilyen mértékű belegázolás az orosz érdekszférába inkább destabilizálná, semmint erősítené Európa biztonságát. A Biden-adminisztráció hivatalba lépése óta Stoltenberg NATO-főtitkárral karöltve sorozatban küldi a jeleket, miszerint újra napirendre tűzné a két volt szovjet tagköztársaság NATO-tagságát. Ám ezzel nem csupán Moszkvát bőszíti fel, de a NATO-n belül e ponton igencsak törékeny, 2008. óta fennálló status quo-t is felrúgná.

A tagállamok közötti nézetkülönbségeket ekkor ugyanis a Szövetség a mesebeli okos lány mintájára oldotta meg. A tagságra törekvő Ukrajnának és Grúziának egyszerre mondott igent és nemet. Condoleezza Rice volt amerikai külügyminiszter emlékirataiban tíz oldalon át, részletesen beszámol az ominózus bukaresti NATO-csúcstalálkozóról. A Szövetség vezetőinek arról kellett megállapodásra jutniuk, hogy vajon elindulhat-e Ukrajna és Grúzia a „tagsági akcióterv” (MAP) útján, mely lényegében már egyenesen a csatlakozáshoz vezet. A vita odáig fajult, hogy Németország és a kelet-európai NATO-tagországok valósággal egymásnak estek. A német külügyminiszter később úgy fogalmazott, hogy a találkozó egész hivatali idejének „legbrutálisabb élménye” volt. Washington azzal zárta le a civakodást, hogy közölte:

Moszkvával meg kell értetni, hogy a hidegháborúnak vége, és ő veszített. Nem hagyhatjuk, hogy ez a kérdés kettészakítsa a Szövetséget”.

Hátra volt még azonban a végső szövegváltozat elkészítése, melyet a dolog súlyára való tekintettel a külügyminiszterek és államfők személyesen raktak össze. Az eredmény a szándékolt felemásság iskolapéldája lett. A két országot nem hívták meg a MAP-ba, azonban jövő idő kijelentő módban – időhatár megjelölése nélkül – leszögezték, hogy mindkettő a NATO tagja lesz. Ami Ukrajnát illeti, ott akkoriban ez a perspektíva a közvélemény körében nem nagy támogatottságot élvezett, a helyzet azonban változott, mióta 2014-ben Moszkva magához csatolta a Krím-félszigetet. A Szövetség és Kijev között egyre szorosabbra fonódnak a szálak: a NATO katonai képzést, segélyeket, támogatást nyújt Ukrajnának, a mind markánsabb fekete-tengeri NATO-jelenlétet is vele koordinálja, az ország rendszeresen részt vesz a különböző NATO-műveletekben, csatlakozott a Szövetség „interoperabilitást” (technikai együttműködési képességet) célzó kezdeményezéseihez, s NATO-ügynökségeken keresztül (is) bonyolítja a fegyverzetbeszerzéseket. Moszkva növekvő rossz érzéssel figyeli ezt a közeledést, még akkor is, ha a tényleges tagság, s vele a NATO-szerződés 5. cikkében foglalt védelmi garancia egyelőre nincs a pakliban.

A titok pofonegyszerű kulcsa

Churchill híres mondása szerint: „Oroszország egy rejtvénybe csomagolt találós kérdés egy titok belsejébe rejtve, (...) de talán van hozzá kulcs is. A kulcs az orosz nemzeti érdek.” Csakhogy a rejtély feloldásához szükséges reálpolitikai megközelítés, ahogy általában nem, úgy az orosz-ukrán feszültségek kapcsán sem az amerikai világlátás fő jellemzője. Paul R. Pillar, CIA veterán elemző, ma egyetemi professzor, a „Miért érti félre Amerika a világot?” című könyvében rámutat:

az USA külpolitika egyik komoly gyengéje, hogy minden problémát egy-egy neki nem tetsző vezetőhöz vagy rezsimhez köt, akikben „szörnyeket” lát, s eközben hanyagolja a földrajzi-történelmi állandókat.

Mint mondja, „Washington alábecsüli azt, hogy még egy diktátor kezét is mennyire irányítják és megkötik országa fix érdekei.” Pillar a putyini Oroszország magatartását is ezen a szemüvegen keresztül értelmezi. Szerinte tévedés „új hidegháborút” emlegetni, sokkal inkább egy „régivágású európai erőegyensúly politika” zajlik ugyanis.

S valóban, lehet benne akárhány mellékszál (belpolitikai népszerűség-keresés, figyelemelterelés a korrupcióról, gazdasági nehézségekről stb.), az orosz álláspont geopolitikailag megalapozott és következetes: el a kezekkel Ukrajnától, a Nyugat bárminemű ottani ténykedése sérti az orosz érdekeket. Ahogy azt a Clinton és Obama elnökök alatt a Nemzetbiztonsági Tanács Európa-ügyi igazgatójaként ténykedő Charles Kupchan nemrég megjegyezte: az Ukrajnával kapcsolatos orosz aggályok bizonyos fokig érthetők, hiszen „a nagyhatalmak nem szeretik, amikor az ajtajuk előtt más nagyhatalmak jelennek meg”. Elég csak egy pillantást vetni a térképre, hogy lássuk, Putyin orosz szempontból nem túloz, amikor a fokozódó NATO-ukrán együttműködés kapcsán azt mondja, „Oroszországnak nincs hová hátrálnia”.

Újrarendeződés Európában és azon túl

René Martel francia történész és Kelet-Európa szakértő a második világháború előtt leírta, hogy „Ukrajna kérdése amolyan jelzőkészülékként működő nemzetközi probléma. Általában akkor merül fel, amikor mélyreható átalakulások mennek végbe Európában, amikor egy új rend van születőben, amikor a hatalmak közötti erőegyensúly módosul a kontinens középső és keleti felében. Ez háromszáz éve így megy”. S a megállapítás ma különösen érvényes. A hidegháború végét követő harminc év felemás fogalmazványai alapvetően függőben hagyták az új „európai biztonsági architektúra” végleges formáját. Azon belül is leginkább Oroszország és a NATO viszonyát. Márpedig erre vonatkozóan nem feltétlenül esnek egybe az európai és az amerikai érdekek. Mint azt Emmanuel Macron elnök mondta 2019-ben:

mi Európában vagyunk, Oroszország szintén”, s ideje volna „nagyon alaposan újragondolni a Moszkvához fűződő kötelékeinket”.

A francia államfő szerint: „A biztonság és bizalom új rendszerét kell kiépítenünk Európában, mert a kontinens addig nem lesz stabil és addig nem lesz biztonságban, amíg nem pacifikáljuk és tisztázzuk kapcsolatainkat Oroszországgal. Ez bizonyos szövetségeseinknek nem feltétlenül érdeke. Én úgy vélem, hogy a célunk szempontjából – ami egy valódi európai projekt létrehozása egy olyan világban, ami ismét a kétpólusúság felé tart [ezúttal az USA és Kína főszereplésével] – mindenképpen szükséges volna arra, hogy az EU és Oroszország közös frontot képviseljen”. Párizs nagy bánatára azonban sem őt, sem az EU-t senki nem igazán kérdezi.

A lényegi egyeztetés Moszkva és Washington között folyik.

Az Egyesült Államok ráadásul mindezt úgy menedzseli, hogy közben fél szemmel kénytelen Ázsiára figyelni. Ottani szövetségesei ugyanis egyrészt nagyon nem akarják, hogy Washington idejét-energiáját az európai ügyek túlzottan elvonják. Másrészt viszont, ha Amerika Moszkvával szemben engedékenynek mutatkozna, azt a gyengeség jeleként értékelnék szerte Ázsiában: partnerei elbizonytalanodnának, attól tartanának, hogy Washington „puhányságát” látva az ő rovásukra vérszemet kaphat Kína. Biden elnöknek tehát nem csupán a NATO-országok egymással szögesen ellentétes álláspontjai között kell lavíroznia, de még a két kontinens közötti kötéltáncot is valahogy meg kell oldania. Mintegy bemelegítésként ahhoz, ami a következő években-évtizedekben vár Amerikára. Hacsak nem sikerül az egyik konfliktusforrást – így vagy úgy – kiiktatnia.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

elemző
francia ország koronavírus járvány hullám omikron
kariko katalin
who getty stock
feher haz
auchan
antony blinken
horvátország zászló

MNB Intézet A fánk-hatás

A pandémia alaposan megbolygatta az ingatlanpiaci folyamatokat. Két kutató arra a kérdésre kereste a választ, hogy...

Online előadás
Hosszú távú portfólió építés ETF-ek segítségével, osztalékrészvények, gyorsnövekedésű részvények.
Ajándék ötlet
Alapmű mindenkinek, akit érdekel a tőzsde világa.
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Ügyvédek

A legjobb ügyvédek egy helyen

Infostart.hu

Privát banki tanácsadó

Privát banki tanácsadó
2022. február 22.
Portfolio Agrár Klub: Sorsdöntő év következik? - A magyar agrárium kilátásai 2022-től
2022. február 24.
Private Investor Day 2022
2022. április 6.
Agrárium 2022
francia ország koronavírus járvány hullám omikron