Zavar az erőben: a nyugati háborús stratégia több ponton billeg

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Kijev átlépte szövetségesei vörös vonalát

A lengyel területen bekövetkezett novemberi rakétaincidensnek volt egyfajta szemfelnyitó hatása. A Kijev által remélttel ellentétes irányban. Saját reakciója ugyanis nem akármi kapcsán állította szembe nyugati szövetségeseivel, hanem az egyetlen kérdésben – a közvetlen részvételében –, mely előtt azok kezdettől meghúzták a képzeletbeli vörös vonalat. A válaszuk végképp nyilvánvalóvá tette: a Nyugat nagyon is óvatos, amikor hús-vér háborúzásról van szó, és cseppet sem értékeli, ha Kijev megpróbálja belekényszeríteni a fegyveres eszkalációba. Márpedig Zelenszkij elnöknek – saját szempontjából persze minden okkal – pontosan ez lenne a célja.

Miután Washington leszögezte, hogy az ukrán légvédelemtől származik a NATO-országban landoló rakéta, minden nyugati vezető sietett hozzátenni: ettől még nem Ukrajna hibája. Kijev azonban kötötte az ebet a karóhoz, s még napokon át ragaszkodott a szövetségesei által elvetett verzióhoz. Szerinte: „Rakétát lőni a NATO területére, ez egy orosz támadás a kollektív biztonság ellen. Ez nagyon jelentős eszkaláció. Cselekednünk kell!”. Csakhogy a NATO-nak láthatóan esze ágában sincs hagyni, hogy Ukrajna harcba rángassa. A Szövetség egy diplomatája azt nyilatkozta:

Az egész kezd nevetségessé válni. Az ukránok lerombolják a beléjük vetett bizalmunkat. Senki sem hibáztatja őket, mégis nyíltan hazudnak. Ez pusztítóbb, mint a rakéta”.

Repedések a nyugati egységben

S ha még csak az ukránokkal volna baj. Egy dolog ugyanis azzal szembesülni, hogy Kijev és a nyugati szövetségesek érdekei könnyen kettéválhatnak, amint a helyzet NATO szempontból felforrósodik. Az egységet azonban most már a transzatlanti partnerek között is mind nehezebb fenntartani: Európa és Amerika immár nyíltan is civakodik. A Politico november végi, hivatalos források sorát idéző cikkének címe egyenesen úgy fogalmaz: „Az EU azzal vádolja Amerikát, hogy az nyerészkedik a háborúban”. Bármi legyen is Washington szándéka, a végeredmény európai szemszögből tényleg ez. Még az egyébként egymásra orroló francia-német párost is összerántotta, hogy közösen tiltakozzanak az európai gazdaságot fojtogató washingtoni politikákkal szemben.

Az USA nem csupán a cseppfolyós földgázt szállítja a francia elnök szerint „barátságtalan”, a német gazdasági miniszter szavaival élve „nyerészkedő” áron, s nem csak hadiiparával manőverezik úgy a mostani fegyveréhes konjunktúrában, hogy végleg kiszorítsa az EU-s vetélytársakat.

Az európaiak legnagyobb bánata Biden elnök ún. inflációcsökkentési törvénye,

mely adókedvezményekkel, állami támogatásokkal közel 400 milliárd dollárból – „Vásárolj amerikait!” felhanggal – erősíti az USA iparát és szipkázza magához az európai vállalatokat. Az uniós vezetők tiltakoznak, könyörögnek, „kivételes bánásmódért” esedeznek. A franciák visszavágásképp egyfajta „Vásárolj európait!” szabály bevezetését javasolnák, immár sokadszorra. Ám ez pillanatnyilag különösen nehéz feladat, mivel Ukrajna kapcsán az EU-tagállamok egymással is folyamatosan hajba kapnak.

Többé-kevésbé a 2003-as iraki válságban megmutatkozó „vén Európa kontra új Európa” szembenállást eleveníti fel a mostani „béke” tábor és „igazság” tábor ütközése. Egyik oldalon a nyugat-európaiak, elsősorban Párizs és Berlin, másikon Varsó és a baltiak főszereplésével. Utóbbiak rendíthetetlenül a bármennyiért bármeddig elvet követik, és Moszkva „megbüntetését” követelik, míg a francia elnök például továbbra sem tartja jó ötletnek Oroszország „megalázását”, és a jövőbeni rendezés során Moszkvának felajánlandó „biztonsági garanciákat” emleget. Az „igazság” tábor kelet-európai tagjai erkölcsi fölényük magaslatából már azt is nehezményezik, hogy a NATO katonai vezetői Moszkvával – a véletlen eszkalációt elkerülendő – kommunikációs csatornát merészelnek fenntartani. A Szövetséget irányító USA viszont ezen a ponton nem enged nekik. Amerikai oldalon egyébként is a háborús stratégia újragondolása folyik.

A váltás előszelei

Az október közepe táján körvonalazódó felismerés, miszerint az amerikai nemzeti érdek mindinkább a háborús lendület visszafogása mellett szólna, azóta folyamatosan érlelődik, tudatosul. A kockázat-haszon mérleg Washington számára ugyanis innen már könnyen negatívba fordul. A konfliktus elhúzódása a saját és a szövetségesek lakosságának tűrőképességét is próbára teszi, ráadásul – mint azt a rakétaincidens is mutatta – az eszkalációs lehetőségek számát is növeli. Közben több konkrét híradás érkezett, hogy a nyugati, köztük az amerikai fegyver- és lőszerkészletek nagyon is végesek. Az ENSZ Közgyűlés szavazásaiból az is kitűnik, hogy a világ nagyobbik fele, bár nem áll az agresszor Moszkva mellé, továbbra sem érzi magáénak a Nyugat Oroszország elleni küzdelmét – mégis nyögi annak számos következményét.

Mindezektől vélhetőleg nem teljesen függetlenül, egyre több washingtoni hivatalos-félhivatalos kijelentés villantja fel a tárgyalásos rendezés eshetőségét.

Mark Milley vezérkari főnök szerint a katonai győzelem orosz és ukrán oldalon is valószínűtlen, diplomáciával kell a sok szenvedésnek véget vetni: „

Ha lehetőség adódik a tárgyalásra, ha elérhető a béke, akkor azt a lehetőséget meg kell ragadni.”

Janet Yellen pénzügyminiszter a szankciók békemegállapodást követő kiigazításán spekulál, a CIA volt igazgatója David Petraeus pedig azt hangsúlyozza: „az ukrajnai háború tárgyalással ér majd véget”, s ha eljön az ideje, mindkét fél szempontjait figyelembe kell majd venni. Az ilyen típusú megnyilvánulások után a Fehér Ház vagy a külügy részéről rendszerint valamiféle „tisztázás” érkezik – legalábbis a következő „kilengésig”.

Európa az oldalvonalról figyeli az amerikai fejleményeket, miközben saját lakossága egyre elégedetlenebb. Stoltenberg NATO-főtitkár nemrég egy német lapnak adott interjúban elismerte: „Az európai háztartások nehéz idők elé néznek az emelkedő élelmiszer- és energiaszámlák következtében”. A francia miniszterelnök a helyi prefektusokat körlevélben figyelmeztette, hogy a lakásokban, oktatásban, közlekedésben nagyarányú áramkimaradásokra készüljenek. A belga kormányfő szerint: ha az energiaárak magasan maradnak, akkor Európának nem csupán az ipari tevékenység lelassulására, de társadalmi zavargásokra is kell számítania. Ilyen kilátások mellett nem csoda, ha Macron elnök az orosz aggályok figyelembe vételéről beszél, Scholz kancellár pedig arról, hogy milyen fontos a Moszkvával folytatott párbeszéd.

De mint az amerikai adminisztráción belüli zavar is mutatja: jelenleg nem igazán van jó lépés.

A neheze még csak ezután jön

Habár mostanra mind működésileg, mind fegyverzetileg a nyugati adófizetők pénze tartja fenn a hazájukért (a hivatalos olvasat szerint „mindannyiunkért”) hősiesen harcoló ukránokat, az amerikai és európai vezetők a tárgyalásos megoldás siettetése helyett azt ismételgetik: a döntés erről egyes egyedül Kijevet illeti. A halogatásra jó okuk van, több is, és mind sokkal prózaibb, mint elsőre tűnik. Hubert Védrine – volt francia külügyminiszter, Macron elnök tanácsadója – már a háború elején figyelmeztetett:

orosz ügyben olyan régi, mély és kibékíthetetlen ellentétek feszítik belülről a NATO-t, hogy politikailag az a könnyebb szakasz, amíg Ukrajnában dörögnek a fegyverek.

A diplomáciai lezárás során felmerülő valamennyi kérdés óhatatlanul felszínre hozza majd a szövetségeseket megosztó nézetkülönbségeket. Kezdve azzal, hogy mi a cél: Moszkva megbüntetése vagy fenntartható stabilitás elérése a kontinensen?

Ezt a fejtörőt úgy kell majd megoldani, hogy közben az EU-n belüli és a transzatlanti erőviszonyok átrendeződése-újragondolása is zajlik. Európában Varsó és a balti államok azt remélik, hogy a háború nyomán az ő javukra – Párizs, Berlin rovására – mozdul el az Unió súlypontja. Az európai-amerikai viszonyban ezalatt két, egymással szembenálló tendencia hat. Egyfelől bebetonozódott a felismerés, miszerint fegyveres konfliktus esetén az európaiak egyetlen valódi garanciája az amerikai védőernyő és hadsereg. Másfelől viszont az is tudatosult, hogy ez a külső védelem duplán feltételes: a washingtoni belpolitikai széljárásnak van kitéve, s nem kevés ellentételezést – valamint a döntés-irányítás átruházását – követeli cserében. Ráadásul a háború azt is világossá tette, hogy az európai alárendelődés indokául szolgáló orosz fenyegetés erősen túl volt becsülve: Moszkva hadserege nemhogy Berlinig, Rómáig, de Herszonig is csak nehezen jut el.

A következő időszakban az európai-amerikai viszonyt ez az ellentétes nyomás teszi majd próbára, miközben az EU egyre jobban belegabalyodik a nagyrészt maga – és Amerika – által súlyosbított gazdasági válságba, Washington pedig szíve szerint csak egy dologra fókuszálna: Kínára. Ez utóbbi a harmadik ok, ami erősen befolyásolja – egyszerre sürgetné , de vissza is tartja – az ukrán konfliktus mielőbbi lezárását. Tudniillik az USA erőforrásai is végesek: az amerikai törvényhozókat aggasztja, hogy az eredetileg Tajvannak szánt fegyverek most Ukrajnába mennek, a Pentagonnak pedig amiatt fő a feje, hogy hadihajói, repülőgépei, katonái nem lehetnek egyszerre két helyen.

Egyúttal viszont az amerikai vezetés attól is tart, hogy ha Oroszország túl kedvező feltételekkel tudja befejezni a háborút, az Peking számára precedenst teremt.

Lloyd Austin védelmi miniszter nemrég azt mondta: „Oroszország inváziójának hullámai messze, messze túlterjedtek Európán. Putyin háborúja aláhúzta azt a kihívást, amellyel az indiai-csendes-óceáni térségben kell szembenéznünk. Peking, Moszkvához hasonlóan, egy olyan világra törekszik, ahol az erő diktál, és ahol az autokraták elnyomhatják a szabadság lángját.” Kevésbé költőien fogalmazva: ha Moszkva túl kevéssel megússza, akkor vérszemet kaphat Kína.

Az egymással ütköző megfontolások mérlegelése zajlik tehát Washingtonban. A konfliktus elhúzódása kiélezi az európai-amerikai gazdasági feszültségeket, s a fő ellenfélre koncentrálás helyett eltereli az amerikai erőforrásokat és képességeket. Befejezése azonban szintén problémák sorát gerjesztheti ugyanezeken a területeken. Minden azon áll, hogy vajon a NATO egységére és a Kínával szembeni USA-politikára nézve mi jelent nagyobb kockázatot: ha folytatódik, vagy ha diplomáciai útra terelődik a háború?

EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait avelemeny@portfolio.hucímre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images