Még a tervezők is megrémültek attól a rendszertől, amit létrehoztak - Mi az a "Halott Kéz", amellyel Oroszország egyre gyakrabban fenyegeti az Egyesült Államokat?

Mi az a hidegháborús logika, ami életre hívta a Perimetert?

A kölcsönös elrettentés logikája, amelyet az angol Mutual Assured Destruction rövidítése alapján MAD‑nek neveznek, a nukleáris stratégia egyik alapelve a hidegháború óta. Lényege, hogy ha két atomhatalom rendelkezik elegendő fegyverrel ahhoz, hogy egy nukleáris támadás után is képes legyen teljes pusztítást okozó megtorlásra, akkor egyik fél sem kezdeményez támadást, mert az saját megsemmisüléséhez is vezetne. Ez a logika nem a fegyverek használatára, hanem éppen azok visszatartó erejére épít.

A MAD alapja a második csapás képessége: annak biztosítása, hogy egy ország akkor is válaszolni tudjon, ha az első ellenséges támadás súlyos károkat okoz. Emiatt fejlesztettek ki a vezetést túlélő indítóeszközöket, a föld mélyére süllyesztett védett silókat, tengeralattjárókat és később olyan rendszereket is, mint a szovjet Perimeter.

A stratégia szerint, ha a megtorlás mindig garantált, akkor a racionális szereplők soha nem kockáztatják meg az első csapást.

Természetesen a hidegháborús logika azt diktálta mindkét nagyhatalom esetében, hogy igyekezzenek megkerülni a fenyegetést. Abból a feltételezésből (vagy veszélyből) indultak ki, hogy a parancsnoki lánc korai megsemmisítése esetén nem marad senki, aki kiadja a parancsot a „második csapásra”.

A Szovjetunió ezért az 1970-es években egy olyan, automatizált rendszer létrehozása mellett döntött, amely a politikai-katonai vezetés elhalálozása esetén is képes volt elrendelni a visszavágást. Ezt a rendszert nevezték Perimeternek (pontosabban az orosz megfelelője „Perimetr Szisztema”, azaz Perimeter rendszer). A nyugati beceneve pedig „Dead Hand”, azaz „Halott kéz” lett, igaz, ezt a nevet már csak 1990 után aggatták rá, amikor a Szovjetunió összeomlásával nyilvánosságra került a rendszer léte.

Hogyan működött a Perimeter rendszer?

A híres, 1964-es Kubrick szatírában (két évvel vagyunk a kubai rakétaválság után), a Dr. Strangeloveban a szovjetek elárulják az amerikaiaknak: hiába az őrült amerikai tábornok támadása, nekik van egy Ítéletnapi fegyverük, amely úgyis elpusztítja az Egyesült Államokat.

A sors iróniája, hogy ezt az „Ítéletnapi fegyvert” egy évtizeddel később valóban létrehozták a szovjetek. A moszkvai vezetés az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején ugyanis két dolog miatt aggódott: az egyiket már korábban említettük, vagyis ha egy megelőző csapás kiiktatja a szovjet parancsnoki láncot, akkor senki nem tudja kiadni a megfelelő parancsot. A másik (az amerikai nukleáris fegyverek Európába érkezésével), hogy lerövidült az idő a döntéshozatalra – a betegeskedő, öreg Brezsnyevnek percek alatt kellett volna döntést hoznia arról, hogy az országa nukleáris fenyegetésnek van-e kitéve vagy sem. Felmerült a lehetősége annak, hogy a szűken vett szovjet vezetés habozna, vagy épp fordítva, elhamarkodottan szabadítaná a világra a nukleáris apokalipszist.

‼️ BREAKING: Sarmat is now entering combat duty — PutinThe RS-28 Sarmat is considered the world's most powerful ICBMDubbed the https://t.co/Ts3jQoObKn

— The Other Side Media (@TheOtherSideRu) October 29, 2025

Eredetileg a Szovjetunió egy teljesen automatizált, számítógép által vezérelt megtorló rendszert dolgozott ki. Azonban az, hogy az emberiség sorsát a gépekre bízzák, még a szovjet tervezők és vezetők számára is túl rémisztő volt.

Így végül egy módosított, és sok tényezőn alapuló rendszert hoztak létre, ami végül a Perimeter nevet kapta.

A rendszert a szovjet vezetés aktiválhatta, ha nukleáris fenyegetést érzékelt. Ezt követően a Perimeter többféle adatot kezdett vizsgálni, mint például szeizmikus adatokat (becsapódások), levegőnyomást, levegőösszetételt (nukleáris sugárzás), valamint a folyamatos kommunikációs kapcsolat meglétét a főparancsnoksággal. Ha minden jel arra mutatott, hogy az országot atomcsapás érte, és a kommunikáció is megszűnt a főparancsnoksággal, akkor a rejtett bázison dolgozó tisztek kiadhatták az ellentámadásra vonatkozó parancsot.

Tehát a nukleáris apokalipszis elszabadításához négy feltételrendszernek kellett teljesülnie:

• Ha a rendszert a fenyegetettség jelére aktiválták.
• Ha a rendszer ellenőrzése nukleáris becsapódásokra utaló nyomokat talált.
• Ha a rendszert üzemeltető tisztek nem tudtak kapcsolatba lépni a szovjet politikai és katonai felsővezetéssel.
• Ha minden jel a Szovjetunió megsemmisítésére mutatott, és a védett bunker mélyén lévő tisztek kiadták a támadási parancsot.

A parancs kiadását követően olyan rakéták indultak volna útnak, amelyek robbanótöltetek helyett nagy méretű rádiókat szállítottak. Ezek voltak az úgynevezett parancsrakéták, amelyek a kibocsátott jellel továbbították a célkoordinátákat és a kilövési parancsot a valódi szovjet nukleáris rakétáknak.

A Perimeter rendszert 1984 novemberében tesztelték, és 1985 elején állították hadrendbe.

Az Egyesült Államok „válasza”

A szovjet vezetésben a félelem érzése Ronald Reagan elnöksége alatt felerősödött, miután a Stratégiai Védelmi Kezdeményezéssel (közismertebb nevén „Csillagháborús tervvel”) az Egyesült Államok azt kezdte éreztetni ellenfelével: hajlandóvá vált egy nukleáris háború megvívására és megnyerésére.

A csillagháborús terv az oroszok legnagyobb félelmét igazolta: természetesnek vették ugyanis, hogy akármilyen jól építik meg ezt az amerikaiak, több ezer szovjet rakétát nem lesz képes megállítani. Innen érkezett a logikus következtetés: a rendszer nem az első, hanem a második, megtorló csapás okozta károkat igyekszik minimalizálni – vagyis az Egyesült Államok támad először.

Persze, az Egyesült Államokat is inkább a félelem, mintsem a vakmerőség hajtotta. A CIA még Mihail Gorbacsov megválasztását is félreértelmezte – a legelső, róla szóló jelentések mind a Szovjetunió megerősödésére, és a növekvő veszélyre hívták fel a figyelmet vele kapcsolatban. A külpolitika terén a CIA (1985 júniusában) arra számított, hogy Gorbacsov

„az erőre, nem pedig a megbékélés ápolására fog koncentrálni.

A Csillagháborús terv pedig egy másik hidegháborús tévhiten alapult: az Egyesült Államok az 1980-as évekre úgy számolt, hogy a szovjet rakéták túlsúlya több, mint elégséges ahhoz, hogy egy bekövetkező támadás esetén még a földön megsemmisítsék az amerikai rakétákat. 1978-ban úgy becsülték: ha a Szovjetunió akkor támadást indított volna az amerikai silók ellen, maximum 400 rakéta élte volna túl Moszkva első csapását (valójában a későbbi, szovjet adatokat felhasználva, 1990 után újramodellezték a lehetőségeket – figyelembe véve a szovjet csapásmérési pontosságot, a megmaradt rakéták száma elérte volna a 800-at is).

Ugyanakkor ez a félelem szülte a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés létrejöttét.

Fura kettősség a Perimeter kapcsán

A Perimeter eredetileg azért jött létre, hogy a hidegháborús logika alapján biztosítsa a második csapás lehetőségét, ezzel egyidejűleg pedig elriassza az ellenfelet attól, hogy támadást indítson az adott nukleáris nagyhatalom ellen.

Egy ellentmondás azonban mégis létezik a rendszerrel kapcsolatban:

soha nem hozták nyilvánosságra.

A Perimeter létét a szovjet vezetők is eltitkolták, vagyis nem igazán válhatott igazi, elrettentő erővé.

A nyilvánosság már bőven később értesült a létezéséről: a rendszert Valerij Jarinics, volt szovjet ezredes mutatta be az Egyesült Államokban. Arra, hogy a Szovjetunió eltitkolta a legfontosabb dolgot, hogy kezében van a válaszcsapás lehetősége, máig nem létezik egyértelmű magyarázat.

Néhány feltételezés azt mondja, a szovjetek krónikus titkolózási hajlama és félelmei vezettek ide. Attól tartottak, ha nyilvánosságra hozzák, akkor az Egyesült Államok megpróbálja hatástalanítani, és ha hatástalanítja, utána megindítja a támadást.

Az amerikaiaknak nyilatkozó szovjet tudósok ugyanakkor más oldalról közelítették meg a helyzetet: szerintük a szovjetek a rendszerrel saját magukat rettentették el.

Az ő elméletük szerint a rendszer nem a valódi válaszcsapást szolgálta, hanem a szovjet vezetés megnyugtatását azzal kapcsolatban, hogy megoldott a valódi válaszcsapás lehetősége. Ez a garancia lényegében „megakadályozta a túlzottan buzgó szovjet katonai vagy politikai vezetőket abban, hogy válság idején elhamarkodottan reagáljanak”.

A Pershing II-es rakéták 1983-ban érkeztek Németországba. Ekkor a szovjetek úgy kalkuláltak, mindössze 15 perces időablak áll rendelkezésre ahhoz, hogy a támadásra utaló jeleket kivizsgálják és döntsenek a válaszcsapásról – túl kevés idő ahhoz, hogy megállapítsák, egy radar romlott el, valami más (például madárraj) közeledik az ország felé, vagy tényleg egy amerikai nukleáris robbanófej.

United States launched the Minuteman III silo-based intercontinental ballistic missile without a warhead. pic.twitter.com/qRVX6qlpPJ https://t.co/qRVX6qlpPJ

— Clash Report (@clashreport) February 19, 2025

A szovjet földön megtörtént tényleges detonációk megerősítése viszont sokkal könnyebb, mint a távoli indítások megerősítése.

Lényegében ezt a kivárásos taktikát biztosította a Perimeter.

Vissza a közbeszédbe

A Perimetr-ről a hidegháború lezárását követően gyorsan megfeledkezett a világ. 2011-ben azonban Szergej Karakajev vezérezredes (egyidejűleg Vlagyimir Putyin ellenségesebbé váló retorikájával) ismét beszélni kezdett róla: állították, hogy a rendszert fejlesztették, korai figyelmeztető radarokkal egészítették ki, és integrálták a hiperszonikus rakéták irányításával is.

Ez volt egyébként a rendszer első, hivatalos bejelentése.

És a Perimeter még mindig körülbelül 4000 nukleáris rakétának parancsol (taktikai és stratégiai egyaránt).

A Krím elfoglalása előtt és után is többször megjelent a rendszer a médiában – nyugalmazott orosz tisztek beszéltek róla az orosz sajtóban. A vélhetően nyugatnak szánt üzenetek azonban egyértelműek voltak: a rendszer működik és frissítették is.

2018-2019 között az orosz médiában újabb információk jelentek meg, ekkor jelentették be az új RSz-28 Szarmat nukleáris rakétákkal való összehangolását.

A legélesebb utalás azonban Dmitrij Medvegyevtől, a továbbra is Putyin kegyeltjeként számontartott volt orosz elnöktől származik. Augusztusban ugyanis Donald Trump amerikai elnök keményebb hangvételt ütött meg a tárgyalásoktól elzárkózó oroszokkal, és két atomtengeralattjárót is az orosz partok közelébe rendelt. Ekkor Medvegyev (aki egyébként rendszeresen fenyegetőzik nukleáris apokalipszissal és harmadik világháborúval) közvetlenül utalt a Perimeter rendszerre, mintegy jelezve az amerikai elnöknek: Oroszországnak megvannak a biztosítékai a második csapásra.

A Perimeter rendszert lényegében az egyre elzárkózóbb orosz vezetés hozta vissza a közbeszédbe. A orosz média folyamatosan szem előtt tartja, az orosz haderő modernizálja, és az orosz politikusok a nukleáris retorika részeként folyamatosan emlegetik. A Perimeter a retorikában jelenleg a nyugat bizonytalanságban tartását és az esetleges elrettentést szolgálják attól, hogy nyílt háborút kezdjenek Oroszországgal szemben, vagy épp nyíltabb beavatkozás mellett döntsenek Ukrajnában.

Csakúgy, mint a „Zümmögő”, a titokzatos orosz jeladó, amellyel ebben a cikkünkben foglalkoztunk részletesen:

Címlapkép forrása: Contributor/Getty Images