Tizenkilenc lépésre vagyunk a totális világháborútól? – Erre készülhet Európa Oroszország kapcsán

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Azok számára, akik holnapra jósolják a világháborút, idézzük fel egy Herman Kahn nevű amerikai politológus érdemtelenül elfelejtett művét, amelyben a háború eszkalációjának különböző fokozatait elemzi. Kahn szerint a béke és a totális világháború közötti 29 fokozat van. 

Az első, a béke:

„1. Normál diplomácia”.

A 29-ik a totális világháború: 

„29. Teljes stratégiai nukleáris háború”.

A jelenlegi helyzet pontosan Kahn eszkalációs létrája 10. pontjának felel meg: „10. Véletlen vagy incidens jellegű összecsapások”.

Ezek szerint, ha hinni lehet Kahnnak, nem vagyunk a totális háború közvetlen közelében, de majdnem félúton. Mindenesetre, közelebb hozzá, mint akár öt évvel ezelőtt. Kahn elemzésében nagyon fontos, hogy

minden egyes pont egy döntési pont, ahol meg lehet állni – vagy tovább lehet lépni.

Természetesen ennek a modellnek is vannak gyengeségei. A legfőbb problémái, hogy egyrészt azt feltételezi, hogy a döntéshozók kézben tartják a folyamatokat, másrészt pedig, hogy racionális megfontolások alapján döntenek. A valóságban ez nem mindig van így, és ez természetesen növeli az eszkaláció veszélyét.

Korunkban az irracionális faktor egyre erősödik.

Különösen igaz ez olyan diktatúrákra, ahol a döntések csak egy ember szeszélyétől függenek. És Oroszország nagyon közel van ehhez. Vlagyimir Putyin diktatúrája sokkal erősebb és sokkal inkább egyszemély-centrikusabb, mint a szovjet diktatúra volt bármikor is Sztálin után. Az irracionalitás szerepe az ő esetében sokkal jelentősebb.

Szintén bizonytalansági tényező – bár más módon – az amerikai elnök. Politikája az elmúlt évben meglehetősen komoly cikk-cakkokat írt le. Ezek egy része – nagyobbik része – politikai irányváltásból adódott. Ez még nem is lenne baj, ha ezek az irányváltások nem túl gyorsan követnék egymást, ha nem lettek volna logikátlanok, sőt gyakran egymásnak ellentmondóak.

A politikai tényezők változásán túlmenően Donald Trump személyisége is komoly bizonytalansági tényező. Az amerikai elnök hatalma óriási, a mögötte álló erőké szintúgy. Ez még akkor is igaz, ha az amerikai elnök döntési lehetőségei nem korlátlanok. Éppen ezért igyekszik Donald Trump lebontani a fékek és egyensúlyok rendszerét Amerikában, ezért is szimpatizál Putyinnal, akit ilyen korlátok nem kötnek, és ezért is hanyagolja el természetes szövetségeseit vagy éppen fordul szembe velük. Gyakran az az érzésünk, hogy a személyes siker, a béke-Nobel-díj fontosabbak számára, mint a megállapodás tartalma. Vannak és persze nagyon is jelen vannak a szinte mindent felülíró (személyes) gazdasági érdekek is.

Ezeknek az ambícióinak alapján Trump még amerikai nemzetbiztonsági érdekeket sértő lépésekre is hajlandó. Ezek közül a legkirívóbb, hogy azon dolgozik, hogy akár – horribile dictu – Oroszországgal közösen lépjen fel valódi szövetségeseivel, mindenekelőtt Nyugat-Európával szemben.

Nem akarjuk azt mondani, hogy Nyugat-Európa tökéletes. Távolról sem az. De azoknak, akik demokráciában, az emberi jogokat tiszteletben tartó államban akarnak élni, Nyugat-Európa még mindig a legjobb választás. Természetesen vannak eltérő gazdasági érdekek is Amerika és Európa között. Természetesen, hiszen piacgazdaságokról van szó, amelyek természetes módon versenyeznek egymással.

Ez azonban nem állíthatja szembe egymással ezeket az államokat, és a gazdasági versenyt életveszélyes összekeverni a stratégiai érdekekkel. Ezt Trumpnak egyelőre nehezére esik felismerni.

Az Oroszországgal való összecsapásra készülvén – ami nem szükségszerűen háborút jelent – éppen ezért komoly kihívással kell szembenéznünk, mert bizonytalan, hogy a Donald Trump vezette Amerikai Egyesült Államok mennyire lenne hajlandó részt venni benne, támogatni Európát.

E sorok írójának meggyőződése, hogy Donald Trump nem hagyná cserben Európát. Szükség esetén segítene. Kérdés természetesen, hogy mikor és milyen módon, milyen mértékben és milyen erővel avatkoznak bele egy európai–orosz konfliktusba.

Erős destabilizáló hatása van annak is, hogy Donald Trump pillanatnyi megfontolásokból megkérdőjelez olyan valójában megkérdőjelezhetetlen elkötelezettségeket is, amelyek számára is valójában igen fontosak, de egy-egy pillanatnyi cél elérése érdekében, amely cél messze nincs arányban az alapvető érdekekkel, hajlandó kétségbe vonni ezeket a végső soron számára is alapvető igazságokat és elkötelezettségeket. 

Eközben nem veszi észre, hogy még ha idővel vissza is tér az alapvetően fontos elkötelezettségekhez, ezzel már jóvátehetetlen kárt okozott saját maga hitelének. Ez pedig fokozza annak veszélyét, hogy a potenciális ellenség, jelen esetben Oroszország, félreérti a helyzetet. Azt gondolja, hogy Trump „pillanatnyi megingásai” valóságosak és tartósak, és ha a helyzet komolyra fordul, az Egyesült Államok hajlamos lesz hezitálni alapvető kötelezettségei, mint például a NATO ötödik cikkelyéből adódóak, teljesítésében.

A jó hír az, hogy a NATO-tagállamok minden bizonnyal képesek lennének egy orosz agresszió visszaverésére, és ebben az európai tagállamok számíthatnak az Egyesült Államok támogatására. Ezen általános igazság azonban nem írja le a helyzetet teljes egészében. Amerika többé nem hajlandó erőinek döntő többségét Európa védelmére fordítani. És lássuk be: igaza van.

Egyrészt azért, mert a helyzet megváltozott, a legfőbb és legfontosabb potenciális és valós konfliktusok nem Európában zajlanak. Örüljünk neki. De az öröm mellett vállaljuk az ebből adódó feladatokat is. Az amerikai „pivot to Asia”-t ne úgy fogjuk fel, hogy az amerikaiak cserben hagyják Európát, hanem úgy, hogy vállaljunk többet azért, hogy lehetővé tegyük Amerika számára, hogy megvédje közös értékeinket és érdekeinket Európán kívül, aminek feltétele, hogy Európa képes legyen megvédeni saját magát. Mivel azért Amerikának vannak fontos érdekei Európában is, számíthatunk Amerika támogatására Európa védelmében is – csak éppen korlátozottabb módon és másképpen. Európa felnőtt – még nem eléggé, de folyamatosan javul. A felnőtteknek azonban kötelességei is vannak. Tegyünk eleget nekik.

Van azonban három olyan tényező, amelyek mindezek ellenére megkérdőjelezik Európa, illetve a NATO hatékonyságát.

1. Az első ilyen bizonytalansági tényező, hogy az orosz-ukrán háború tapasztalatait látván azt gondoljuk, hogy az orosz hadviselés nem egyszerűen egy hadseregek közötti összecsapást jelentene. Háborújában Ukrajna ellen legalább akkora jelentősége van a civil célpontok kitartó és gátlástalan rombolásának, mint a fronton végbemenő harcoknak. És még ha a fronton a NATO minden bizonnyal képes is lenne győzelem elérésére, egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy az európai országok lakossága készen állna egy ilyen jellegű orosz támadás elviselésére. Márpedig, ha a hátország összeomlik, a fronton sem lehet győzelmet aratni.
2. A másik ilyen tényezőt röviden úgy hívjuk, hogy „hibrid háború”. Nagy valószínűséggel, ha sor kerül Oroszország valamilyen támadására az európai országok ellen, az nem a „hagyományos” (a szó nem nem-nukleáris értelmében, hanem abban az értelemben, hogy nem úgy zajlana le, ahogy korábban láttuk, azaz nem egy nagy méretű katonai offenzívával kezdődne) formában indulna, hanem kisebb fegyveres konfliktusok, különböző provokációk és nagy valószínűséggel a jelenleg majdhogynem kezelhetetlen kiberhadviselés formájában, amelyekben a mesterséges intelligencia kiemelt szerepet játszhatna. Sajnos úgy látjuk, hogy a NATO minderre nem igazán készül fel, még akkor sem, ha mostanában úgy tűnik, valóban komolyan veszi az orosz fenyegetést. Nem látjuk, hogy a megemelt katonai költségvetésekben ezeknek a kérdéseknek a kezelésére hogyan térnek ki. Csak illusztrációként emlékezzünk vissza, milyen közfelháborodást váltott ki, mikor egy alacsony rangú európai tisztviselő azt javasolta, hogy mindenki halmozzon fel három napi élelmiszert, elemeket, és egyéb nélkülözhetetlen felszereléseket arra az esetre, ha egy háború miatt alapvető szolgáltatások szünetelnének. Pedig egy nagyobb méretű háború esetén nem három napra és nemcsak az alapvető szolgáltatások tekintetében kellene súlyos problémákkal számolni. Erre azonban nincs meg a politikai akarat, és még kevésbé a bátorság, hogy felkészítsük országainkat.
3. A harmadik bizonytalansági tényező a NATO reagálási mechanizmusában rejlik. Köztudott, hogy egy tagállamot ért támadás esetén a Washingtoni Szerződés V. cikkelye alapján azt valamennyi tagállam saját maga elleni támadásnak ítéli. De: ahhoz, hogy ez a döntés megszülessen, kollektív konszenzusra van szükség az Észak-atlanti Tanácsban. Azaz: fennáll annak a lehetősége, hogy egy vagy több tagállam nem érzi veszélyeztetve magát, és ennek megfelelően nem ért egyet a kollektív védelem kinyilvánításával és az ebből adódó lépések megtételével. Ez a veszély különösen reális, ha Oroszország nem egy totális támadással indít, hanem korlátozott akcióval. Például elfoglalja Narvát. Vagy a Suwalki-folyosót. Sajnos könnyen elképzelhető, hogy a NATO egyik-másik tagállama azt mondja, nem érdemes ilyen jelentéktelen ügyért hadba szállni, kockáztatni a totális háborút. Különösen azért, mert Oroszország egy ilyen „különleges művelet” indításakor legvonzóbb szirénhangjait hallatná, aminek – mint látjuk – sokan hajlamosan újra és újra bedőlni.

Oroszország egyik legnagyobb „előnye”, hogy állandóan háborús pszichózisban tartja az orosz népet, most az ukrán–orosz konfliktus alatt pedig különösen:

Oroszország ereje nem a hagyományos katonai fölényben, hanem a gátlástalanságban, a paranoiában és a manipulációs képességben rejlik

(John Sipher). 

Ez az állítás ma is nagyon igaz. Sőt, az információs forradalom idején még fokozottabban. Kérdés, képesek vagyunk-e kellően felkészülni rá.

Címlapkép forrása: Contributor/Getty Images