Lesújtó véleménnyel vannak a szakértők Trump egyik legfontosabb katonai tervéről: „ez értelmetlen”!

Lisbeth Gronlund és David Wright véleménye szerint a program számos hibás gondolattal néz szembe. Kiemelték, hogy a jelenlegi, földi telepítésű GMD-rendszer (Ground-Based Midcourse Defense) 44 elfogórakétája Alaszkában és Kaliforniában állomásozik. Ezek feladata, hogy a robbanófejeket a légkörön kívüli, nagyjából 30 perces repülésük során semmisítsék meg. Az űrben azonban a könnyű csalik ugyanazon a pályán haladnak, mint a valódi robbanófejek, ezért a védelem gyakorlatilag nem tudja megkülönböztetni őket. Bármely ország, amely képes nagy hatótávolságú rakétát és nukleáris robbanófejet építeni, csalikat is elő tud állítani. Ez a probléma évtizedek óta megoldatlan, ezért szerintük

a GMD-rendszer egy valós támadás ellen szinte biztosan hatástalan lenne.

A felszállási szakaszra összpontosító védelem elvben kikerüli ezt a gondot, hiszen a rakéta ekkor még nem bocsátotta ki a megtévesztő eszközöket. Ez a szakasz azonban mindössze körülbelül három percig tart. Ahhoz, hogy az elfogók elég közel legyenek bármely lehetséges indítási ponthoz, gyakorlatilag csak az űrbe telepíthetők. A szerzők hangsúlyozták, hogy a valóságban ez óriási erőforrásokat igényelne. Minden elfogóműholdnak nagyon rövid idő alatt kellene felgyorsulnia, hogy elérje a felszálló rakétát. A műholdakat sűrűn kellene elhelyezni, hogy a védelem hézagmentes legyen. Ráadásul a műholdak folyamatosan mozognak a pályájukon, így gyorsan kikerülnek az elfogásra alkalmas pozícióból, és a helyüket újabb egységeknek kell átvenniük.

A szakértők kiemelték: ahhoz, hogy egyetlen támadó rakéta rövid felszállási ideje alatt legalább két elfogó legyen készenlétben, már több ezer műholdra lenne szükség. Tíz rakétából álló támadás ellen ennek nagyjából a tízszerese kellene, vagyis több tízezer műhold. Egy

teljes orosz vagy kínai csapás kivédéséhez pedig akár százezres nagyságrendű műholdflotta válna szükségessé.

Mindez ráadásul úgy számol, hogy a rakéták égési ideje három perc. A hidegháború idején az Egyesült Államok és a Szovjetunió is bizonyította, hogy képes csökkenteni szilárd hajtóanyagú rakétái égési idejét. Ha Amerika űralapú, felszállási szakaszú védelmet telepít, Oroszország, Kína és Észak-Korea várhatóan szintén lerövidíti majd rakétái égési idejét. A szakértők véleménye alapján ez gyakorlatilag lehetetlenné tenné az elfogást. A felszállási szakasz elfogásának gyakorlati nehézségei miatt a Pentagon és egyes szakértők az űralapú rendszerek „útközben megsemmisítő” alkalmazását kezdték szorgalmazni. Ez több időt adna az elfogóknak a célpont elérésére: akár 15 percet is a jelenlegi nagyjából három helyett. Így a szükséges műholdak száma valamelyest csökkenthető lenne.

Ezzel azonban visszajutunk az eredeti problémához, a megtévesztő eszközökhöz.

Ezek a rendszerek nem képesek megkülönböztetni a valódi robbanófejeket a csaliktól, függetlenül attól, hogy az elfogók a földön vagy az űrben állomásoznak. Ha minden egyes kilőtt csalit és robbanófejet meg kellene semmisíteni, a szükséges műholdak száma ismét az egekbe szökne. Az űralapú középpályás védelem ráadásul lényegesen drágább. A műholdak élettartama korlátozott, nagyjából tíz év, ezt követően mindegyiket cserélni kell. Az MIT kutató szerint a gyártás és a felbocsátás költségei így újra és újra jelentkeznének, folyamatosan terhelve a költségvetést.

A Pentagon óriási összegeket készül elkölteni egy olyan fejlesztésre, amelynek végén ismét egy gyakorlatilag hatástalan „útközben megsemmisítő” védelemnél köthet ki.

A cikket azzal a véleménnyel zárják, hogy a döntéshozóknak óvakodniuk kell a rendkívül drága, mégis semmit meg nem oldó ígéretektől.

Címlapkép forrása: Demetrius Freeman/The Washington Post via Getty Images