A nyugdíjról - Tiszta lappal

Németh György
2017. március 18. 10:15    
nyomtatás
 
Van úgy, hogy tiszta lapot kell magunk elé vennünk, mert az éppen előttünk lévő papírosra már annyi mindent és oly összevisszaságban írtunk, hogy magunk sem igazodunk el rajta, más meg még annyira sem. Kezdjük hát tiszta lappal! Az alapoktól gondoljuk át, hogy mi is az a nyugdíj, mármint abban az értelmében, mely okkal lehet a közgazdaságtudomány érdeklődésének tárgya.


Fontos megkülönböztetnünk a közgazdasági értelemben és a köznyelvi értelemben vett nyugdíj fogalmát. A közgazdasági értelemben vett nyugdíj fogalmát definiálni tudjuk, ami ennek nem felel meg, az a köznyelvi értelemben vett nyugdíj. Esetében csak azt vizsgálhatjuk, hogy egy konkrét nyugdíj-konstrukció mennyiben tér el a közgazdasági értelemben vett nyugdíjtól. Lehet attól nagyon távol, de egészen közel is.

A közgazdasági értelemben vett nyugdíj fogalma nem határozta meg egyetlen bővített mondatban. Első lépésben a magánszemélyek (a történelem hősei) aktív kori munkajövedelmeik egy részét nyugdíj célból megtakarítják. Erre a következő okok késztethetik őket:
  • aggódnak amiatt, hogy idős korukban, életük befejező szakaszában - betegségeik vagy csupán idős koruk miatt - megélhetésükről munkát vállalva és így munkajövedelemre szert téve gondoskodni nem, vagy nem megfelelő színvonalon tudnának, vagy
  • idős korukban nem kívánnak munkát vállalva gondoskodni, mert ezt az időt másra kívánják fordítani, végül
  • el kívánják kerülni, hogy betegségeik vagy idős koruk miatt másokra, még saját gyermekeikre se kelljen hagyatkozniuk.

Második lépésben, miután a magánszemélyek meghatározott életkorukat elérve befejezik aktív (munkavállalói) életszakaszukat, nyugdíjcélú megtakarításaikat halálukig folyósított életjáradékra (nyugdíjra) váltják. Nyugdíjjal helyettesítik addigi munkajövedelmüket. A közgazdasági értelemben vett nyugdíj az aktív kori (nyugdíjcélú) megtakarítás és az aktív kor lezárása után azért cserébe kapott életjáradék (nyugdíj) együttese.

A csere középpontjában az a közgazdasági kérdés áll, hogy a magánszemélyek miként kaphatják vissza járadék formájában a lehető legnagyobb részét annak, amit járulék formájában befizettek. Vagyis annak ellenére, hogy az állam kötelezi polgárait, hogy idős kori anyagi biztonságukról nyugdíjrendszer-tagsággal gondoskodjanak, miként lehet azt olyan korrekt csereüzletté tenni, melyet kötelezés nélkül is érdemes volna megkötniük. Másként: hogyan érhető el, hogy az életjáradék kapcsán minimális legyen a szándékolatlan újraelosztás (a szándékolt legfeljebb annyi legyen, amennyivel a nők várható átlagos élettartama magasabb a férfiakénál), miközben egyre pontosabban tudjuk, hogy az élethossz-esélyek megoszlása nem véletlenszerű, ráadásul a várható élettartam növekedése miatt mozgó a célpont.

A közgazdasági értelemben vett nyugdíj problematikája, hogy miként lehet az emberek aktív kori jövedelmének egy részét évtizedekig őrizve-gyarapítva fogyasztásra költeni. Minden más nyugdíjértelmezés köznyelvi.


***


Az olvasóknak feltűnhetett, hogy a fentiekben nem esett szó a nyugdíjrendszerek típusairól, melyek köztudomás szerint lehetnek tőkefedezetiek vagy felosztó-kirovók, és járulékkal vagy járadékkal meghatározottak. A közgazdasági értelemben vett nyugdíjrendszer ugyanis magától értetődően járulékkal meghatározott és tőkefedezeti (a tőke fogalma azonban szélesebben értelmezendő a megszokottnál). Nem esett szó továbbá nyugdíjkorhatárról, a helyettesítési rátáról, a nyugdíjrendszer hiányáról, fenntarthatóságáról, illetve fenntarthatatlanná válásról, az öregedés demográfiai folyamatáról. Nem esett szó valorizációról, degresszióról, szolgálati időről és annak függvényében nyugdíjskáláról, nyugdíjminimumról és a nyugdíjemelés szabályairól sem. És semmiféle függőségi ráta nem került szóba.

***


A mai - állami vagy társadalombiztosítási jelzővel illetett - nyugdíjrendszerek a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeiben történt létrehozásának elsődlegesen egy politikai-szociális probléma viszonylag gyors megoldására szolgált. A kormányok számára az időskori szegénység láthatóvá és politikai gyúanyaggá válása jelentette a problémát. Ehhez képest másodlagos volt, hogy ennek jövőbeli kialakulását megakadályozzák; ez pusztán a nyugdíjrendszer elindításával elérhető lett volna. Bár mára ez homályba merült, a lényeg nem ez volt.

A gyakorlatban mindez azt jelentette, hogy a nyugdíjrendszer igen rövid időn belül, igen csekély járulékfizetés ellenében nyugdíjat fizet. Ezt a helyzetet később úgy modellezték, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben az első generáció nagyon jól járt, mivel minimális befizetés ellenében viszonylag tisztes nyugdíjhoz jutott. Ez igaz, de mivel a kormányok egy konkrét politikai-szociális probléma gyors megoldását tekintették elsődleges céljuknak, ez másként nem történhetett. A járulékfizetésért cserébe a nyugdíjkorhatárt betöltötteknek olyan nagyságú nyugdíjat folyósítottak (illetve a nyugdíj mértékének meghatározását úgy konstruálták), hogy az egyszerre legyen képes a politikai robbanás kockázatát rövid távon, az időskori szegénység kockázatát hosszú távon csökkenteni, miközben a nyugdíjrendszer fenntartása érdekében beszedett járulékok szintje még elfogadható, s nem újabb társadalmi-politikai feszültség forrása. Egy ilyen elsődleges céllal elindított nyugdíjrendszer magától értetődő eleme a szolgálati idő és az utolsó munkában töltött időszak keresetéhez viszonyított helyettesítési ráta.

Amikor azonban néhány évtized múlva a nyugdíjrendszer éretté válik, akkor ideje az ideiglenes (a konkrét politikai-szociális probléma kezelésére kitalált) megoldást állandóra cserélni. Modellszinten egy nyugdíjrendszer akkor válik éretté, amikor az első olyan generáció éri el a nyugdíjkorhatárt, mely munkapiacra lépésének kezdetétől járulékfizető volt. (A gyakorlatban valamivel később.) Addig mindenki, aki nyugdíjas lett, többet kapott, mint amennyiért fizetett (bár az idő múlásával egyre kevésbé többet). Amikor a nyugdíjrendszer éretté válik, attól kezdve minden nyugdíjas csak annyit kaphat, amennyiért fizetett. Mert miért is kapna többet? Eddig ez indokolható volt, ezen túl már nem indokolható.

Ha a kormányok nem is, a Világbank az 1990-es évek elején felismerte az idők szavát. 1992-ben munkacsoportot hozott létre, mely 1994-re megfogalmazta javaslatukat (Averting the Old Age Crisis ...). Eszerint az állami/társadalombiztosítási, modellszinten felosztó-kirovónak nevezett nyugdíjrendszereket magán/tőkefedezeti rendszerekké kell átalakítani. A Világbank javaslatában benne rejlett a megoldás, csak nem vették észre: a járadékkal meghatározott (Defined Benefit, DB) rendszereket járulékkal meghatározott (Defined Contribution, DC) rendszerekké kell átalakítani, hogy elszakíthatatlan kapcsolatot legyen a járulékok és járadékok között. Az állami/társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek éretté válásáig ez a kapcsolat tudatosan volt elszakított, de az éretté válás után már nem lehet az. Ennek az elszakíthatatlan kapcsolatnak a megteremtése lett volna az 1990-es évek nyugdíjreformjának lényege ...

Csakhogy a Világbank elkövetett két súlyos hibát. Egyrészt a nyugdíjszakmailag kívánatos átalakítást kizárólag egy új, tőkésített nyugdíjpillér létrehozásával tudta elképzelni, ami súlyos makrogazdasági hibának bizonyult. Másrészt hagyta eredeti hárompilléres javaslatát átértelmezni: eredetileg az első pillér az lett volna, amit ma alapnyugdíjnak nevezünk (szociális célú fix összegű járadék), ténylegesen azonban az lett, ami a tőkefedezeti pillér létrehozása után maradt ...

A tőkefedezeti pillér létrehozása azért volt súlyos makrogazdasági hiba, mert azzal, hogy a nyugdíjrendszerben megtestesülő implicit államadósság egy részét - minden mást változatlannak tételezve - explicitre váltotta, növelte az explicit államadósságot, ami az ország pénzügyi sebezhetőségének növelését jelentette. Ehelyett az lett volna célszerű, ha a nyugdíjreform az implicit államadósságot "békén hagyja", de mérhetővé teszi: a járulékfizető tulajdonképpen államkötvényt vásárol, amit az állam azért bocsát ki, hogy nyugdíjfizetési kötelezettségének képes legyen eleget tenni. Ez a megoldás, bár makrogazdasági értelemben célszerű, alapjában a múlt örökségeként állt elő. Az állam az egyre érettebbé váló nyugdíjrendszerben hatalmas implicit adósságot halmozott fel, de ha már felhalmozta, akkor nem ezt az államadósság-típust célszerű leépítenie. Hanem az explicit adósságát. A "hagyományos" államadósságot, melyet a nyugdíjrendszer jelentette implicit államadósságtól való megkülönböztetés miatt nevezünk explicitnek.

A kormány 2010-ben úgy döntött, hogy felszámolja a tőkefedezeti pillért, s a pénztártagokat "visszatereli" az állami/társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe, amit brutális módszerekkel végigvitt. Döntése mögött azonban nem az a felismerés rejlett, hogy a nyugdíjrendszer túlígérésének visszavágása a járulékok és járadékok között kapcsolat elszakíthatatlanná tételével úgy is elérhető, hogy a tőkefedezeti pillér nem növeli az ország pénzügyi sebezhetőségét. A kormány arra jött rá, hogy a nyugdíjrendszer járadékkal meghatározott (DB) jellege miatt nem csupán túlígérni tud, de alulígérni is. S éppen ez a helyzet. A kormány felismerte, hogy nem áll érdekében közgazdasági értelemben vett nyugdíjrendszert létrehozni. Alulígérőt érdemes, ami valójában úgy értelmezhető, mint egy "láthatatlan" adóval terhelt közgazdasági értelemben vett nyugdíjrendszer. A magyar nyugdíjrendszer annyira alulígérő, hogy még az erős öregedés ellenére is van lehetőség a járulékcsökkentésre, ami egy közgazdasági értelemben vett nyugdíjrendszer esetén értelmetlen volna. Annak esetében a kérdés úgy szól, hogy járadékként annyit kapjuk-e, amennyiért járulékkal fizetünk? Sohasem a járulék magas, hanem a cserébe kapott járadék az alacsony. Mivel nyugdíjrendszerünk nem közgazdasági, hanem köznyelvi értelemben az, a kérdés szólhat úgy, hogy vajon sokat fizetünk-e azért, amit kapunk. Valóban sokat.

(Ez az írás Holtzer Péter a Portfolio-nak adott interjújára reagál, anélkül azonban, hogy arra a legkisebb mértékben is utalna. Két alternatív, összeegyeztethetetlen, egymást kizáró "nyugdíj valóság" áll egymással szemben. A T. Olvasóé a feladat, hogy eldöntse, melyiket fogadja el.)

A szerző: Németh György közgazdász, szociológus.



Az elmúlt időszakban több írásunk is foglalkozott a nyugdíjrendszer helyzetével:

2017.03.06 06:15 Nem az a veszély, hogy elfogynak a nyugdíjak, hanem hogy másra nem jut pénz

2017.02.22 11:18 Az elkerülhetetlen nyugdíjreformról

2017.03.13 14:59 Közeledik felénk a nyugdíjcunami, csak senki nem meri bevallani


Előző cikk  Előző cikk Következő cikk  Következő cikk

F?rum
 
 
X
Jogi nyilatkozat
A jelen oldalon található információk és elemzések a szerzők magánvéleményét tükrözik. A jelen oldalon megjelenő írások nem valósítanak meg a 2007. évi CXXXVIII törvény (Bszt.) 4. § (2). bek 8. pontja szerinti befektetési elemzést és a 9. pont szerinti befektetési tanácsadást.

Bármely befektetési döntés meghozatala során az adott befektetés alkalmasságát vagy megfelelőségét csak az adott befektető személyére szabott vizsgálattal lehet megállapítani. Az egyes befektetési döntések előtt éppen ezért tájékozódjon részletesen és több forrásból, szükség esetén konzultáljon személyes befektetési tanácsadójával!

Az előbb írtakra tekintettel az előadás szervezője, az oldal üzemeltetője, szerkesztői, és szerzői valamint előadói kizárják mindennemű felelősségüket az oldalon esetleg megjelenő információra vagy adatra alapított egyes befektetési döntésekből származó bármilyen közvetlen vagy közvetett kárért vagy költségért.
Bővebben...

Friss hírek
20 hír 30 hír 40 hír



Rovatnavigátor
EZT OLVASTA MÁR?
11
22
33
44
55
Prémium