Nem is olyan régen nagy visszhangot kapott az Aviva Életbiztosító által közzétett tanulmány, amely szerint, ha Magyarországon a nyugdíjhiányt meg akarnánk szüntetni, akkor az embereknek havonta átlagosan 45 ezer forintot kellene megtakarítaniuk. A tanulmány kapcsán Bartók Jánossal, az Aviva Életbiztosító Zrt. elnök-vezérigazgatójával beszélgettünk, aki elmondta, hogy a legfontosabb tanulság, hogy a kormányoknak be kell avatkozniuk a nyugdíjrendszerekbe. Bartók János szerint egyelőre nagyon bizonytalan, hogy milyen hatással járhatnak a kormány járulékbefagyasztással és a visszalépések megnyitásával kapcsolatos intézkedései, azonban az öngondoskodás szerepe felértékelődhet, hiszen az emberek már nem hisznek abban, hogy az állam minden problémájukra megoldást tud találni.
| Kormányzati beavatkozás szükséges | 1/2 következő oldal → |
Portfolio.hu: Szeptemberben egy egész Európára kiterjedő tanulmányt tett közzé az Aviva. Miért gondolták úgy, hogy éppen most kell elkészíteniük egy átfogó, nyugdíjrendszer deficitjét feltérképező tanulmányt? Bartók János: Az Aviva Európában vezető életbiztosítóként kifejezetten a hosszú távú megtakarítások piacán tölt be jelentős szerepet. Amikor az európai vállalatok jövőképét stratégiai szempontból vizsgáltuk, arra kellett rájönnünk, hogy az egyik legnagyobb kihívás az, hogy képesek leszünk-e a társadalom nagyon komoly, rejtett kérdéseire is választ adni úgy, hogy az hasznos legyen a tulajdonosnak, és értéket tudjon teremteni az ügyfeleknek is. Éppen ezért megvizsgáltuk, hogy melyek azok a területek, ahol az elkövetkező években, évtizedekben valószínűleg a legnagyobb változások várhatók, és úgy találtuk, hogy az egész Európát érintő egyik legsúlyosabb helyzet a nyugdíjválság lesz.
Az Avivánál a kezdetekben abban reménykedtünk, hogy a tanulmány ad egy jó kvantitatív alapot a számításainkhoz, amire felépíthetjük a hosszú távú stratégiánkat. Az eredmények azonban meglepőek voltak. Amikor megkaptam az első, Magyarországról szóló adatokat, több alkalommal kérdeztem vissza a tanulmány készítőjénél bizonyos részletekre, mert túlzottnak találtam a deficitre vonatkozó értékeket, nem hittem el, hogy valóban ilyen szignifikáns különbségek vannak az egyes országok között. Mindazt, ami az első pillanatban mellbevágónak tűnt, a tanulmány igazolta: Magyarország 2009. évi GDP-jének csaknem 10%-át teszi ki éves szinten a nyugdíjhiány.
P.: Meglepő, hogy a nyugdíjhiány Magyarország esetében egy főre vetítve havonta 45 ezer forint. Hogyan jöhetett ki ekkora hiány? B.J.: A tanulmány eredményeit vizsgálva azt kell látni, hogy az első perctől kezdve három jövedelmi szegmensre osztottuk a társadalmat, a számított értékek többsége pedig szegmensenként eltérő. A 45 ezer forint átlagérték, az alacsonyabb jövedelmű rétegeknél lényegesen kisebb a megtakarítási szükséglet, hiszen akinek alacsonyabb a jövedelme, annak valószínűleg a hiánya is alacsonyabb lesz, így nem szembesül az életszínvonal drámai csökkenésével. Az alacsony jövedelmű rétegek esetében azt is figyelembe kell venni, hogy a társadalmi ellátórendszer lényegesen többet tud fedezni az igényeiből, mint a magasabb jövedelmű csoportoknál. A magasabb jövedelmű rétegnél a 45 ezer forintnál viszont sokkal magasabb a hiány, ami pozitív irányba azért torzít, mert például az egyéni megtakarításokat (vagyont, ingatlant, meglévő befektetéseket) nem tudtuk figyelembe venni a tanulmány készítésekor. Biztosak lehetünk abban, hogy a magas jövedelmű rétegnél megvannak ezek a megtakarítások, de a hiány így is lényegesen magasabb.
P: A hiány valójában a középosztálynál csapódik le? B.J.: Pontosan, a 45 ezer forintos havi megtakarítási szükséglet arra a középosztálybeli átlagpolgárra vonatkozik, aki a családjában nevel 2-3 gyereket, és képes arra, hogy jövedelmének egy részét megtakarítsa, hiszen relatív jó színvonalon él, tisztességes körülmények között, de az ő számára a nyugdíj nem biztosítható egyértelműen csak az államkassza felől. A 45 ezer forintos átlagértékről érdemes tudni, hogy az életbiztosítók portfóliójában nem kevés az olyan szerződés, amelynek a havi díja húszezer forintos nagyságrendű. Ez nem azt jelenti, hogy minden ilyen szerződés nyugdíjcélú megtakarítás, jelentős részét más tartammal kötik, de azért ezek a megtakarítási lehetőségek bele tudnak férni az átlagos jövedelmi helyzetű családok eszköztárába is.
P.: A tanulmányt átlapozva az lehet az érzésünk, hogy alapvetően a fogyasztó szemszögéből vizsgálják a nyugdíjrendszert. B.J.: Valóban a fogyasztó szemszögéből indul ki a tanulmány. Azért is, mert fogyasztói attitűdöket vizsgáltunk, mielőtt a kvantitatív értékekkel foglalkoztunk volna. Nyilván minden országban más és más a lakosság megtakarításokhoz való viszonya. A megkérdezettek többsége az utolsó aktív évei alatt keresett jövedelme 70 százalékában határozta meg azt a jövedelmi szintet, amiről azt gondolja, hogy nyugdíjas korában elegendő lesz egy hasonló életszínvonal fenntartásához. A kutatás során az is kiderült, senki nem gondolja, hogy 100 százalékban az állami nyugdíjra támaszkodhat. Annak ellenére, hogy a helyettesítési ráta csak 66 százalék, az emberek mégsem takarítanak meg többet. A másik nagyon fontos aspektus az örökhagyás kérdése. A magyar tipikusan örökhagyó nemzet, azonban most már nagyon komoly kérdéssé fog válni, hogy lehet-e másképpen felhasználni az ingatlanvagyont. Például, ha a nyugdíjas korom előtt egy háromszobás lakásban laktam, akkor a nyugdíjban elegendő lehet egy fele akkora lakás is, a felszabaduló értéknél pedig választhatók, hogy örökül hagyom, vagy kiegészítem vele a nyugdíjamat.
P.: Hogyan lehet a megtakarítási deficitet csökkenteni, tudva azt, hogy az emberek csak akkor jönnek rá a bajra, amikor már túl késő? B.J.: Lehet, hogy túlzottan optimista vagyok, de azt gondolom, hogy semmi sem túl késő. Ha valaki a nyugdíj előtt 5 évvel döbben rá arra, hogy meg kell takarítania, és akkor kezd el félretenni, akkor is jobban jár, mintha ezzel egyáltalán nem foglalkozott volna. A kutatásban négy lehetőséget próbáltunk megvizsgálni, amivel csökkenteni lehet a hiányt. Az első feltételezésünk szerint, ha a jövedelmének nem a 70 százalékával elégszik meg az átlag európai polgár, hanem az 50 százalékával, akkor az látszik, hogy nagyjából a felére lehet csökkenteni a hiány nagyságát. A másik feltételezésünk szerint, ha magasabb lenne a nyugdíjpénztári megtakarításoktól elvárt hozam, akkor is szignifikánsan csökkenteni lehetne a hiányt, de a deficit 80 százaléka még így is megmaradna. Vizsgáltuk, hogy mi van akkor, ha kitoljuk a nyugdíjkorhatárt például 10 évvel. Ez egy racionális megoldás, ami jelentős hiánycsökkenést eredményez, viszont a hiány így sem tud teljes mértékben eltűnni. Végül, de nem utolsó sorban megnövelhetjük az állami nyugdíj értékét, azonban még akkor is ott marad a hiány jelentős része - és ne felejtsük el, hogy az állami nyugdíjak már a jelenlegi szinten is finanszírozási kihívást jelentenek.
Tehát önállóan egyik megoldás sem hoz olyan eredményt, ezeknek a kombinációja viszont már igen. Biztos, hogy a legtöbb európai ország parlamentjében hasonló dilemmák után döntések fognak születni nyugdíjkorhatár-emelésről, a helyettesítési rátáról, reményeink szerint az öngondoskodási megoldások ösztönzéséről, illetve egyéb paraméterekről. Viszont az egyénnek be kell látnia, hogy saját magának is szüksége van megtakarításra, mert ha csak az államra támaszkodik, akkor biztos, hogy nyugdíjas éveiben jelentős életszínvonal csökkenést kell elszenvednie.
Előző cikk
