A kamatlábak meghatározása komplex folyamat, amely egyaránt függ az adott ország és bankrendszer intézményi hátterétől, valamint az adott bank sajátosságaitól is. A megszabott kamatlábaknak képesnek kell lenniük arra, hogy kompenzálják a bankot a felmerülő működési költségekért, forrásköltségért és a hitelezési veszteségekért.
Az elmúlt években a forintban denominált új lakáshitelek 3 hónapos bankközi kamat feletti átlagos felára (szpred) érdemben meghaladta az Európa egyéb térségeiben tapasztalható felárat (1. ábra). Ezzel szemben a vállalati szegmensben megfigyelhető szpred a régiós átlagnak megfelelő szinten, vagy épp az alatt mozgott az utóbbi időben. Ez magyarázható azzal, hogy a relatíve kisebb kockázatú vállalatok által dominált vállalati hitelezés alacsonyabb felárat eredményez, másrészt az intenzív versenyt kikényszerítő nagyvállalatok esetében a bankok korlátokba ütköznek. Ennek megfelelően e cikkben csak a lakáscélú hitelek árával foglalkozunk és azon belül is csak a probléma sarokpontjait érintjük, míg a megállapítások mögött húzódó módszertant és részletes eredményeket a jövőben megjelenő, terjedelmesebb publikációban fogjuk kibontani.
A lakáscélú hitelek árazását érdemben befolyásolja, hogy a bank az ügyfél által fizetendő kamatlábat milyen időtávra rögzíti. A hosszabb időszakra, akár 5 évre rögzített kamatlábak jelenleg érdemben meghaladják a referenciakamathoz kötött, és így gyakrabban változó kamatozású ügyletek kezdeti kamatszintjét. E hitelek bankközi kamathoz képesti felárát részben a rövid és hosszú lejáratú kamatlábak közti eltérés, azaz a hozamgörbe meredeksége határozza meg. Amennyiben a bank rövid lejáratú és/vagy változó kamatozású forrásból finanszírozza a hosszabb távon rögzített kamatú hiteleket, akkor az általa futott kamatkockázat miatt indokolt a felár emelkedése. A hozamgörbén kívül tehát a felárat befolyásolhatja az is, hogy a bankok számára milyen mértékben van lehetőség hosszú lejáratú, rögzített kamatozású források bevonására, illetve, hogy jellemzően milyen időtávra rögzítik a hitelkamatokat.
Az adatok alapján kitűnik, hogy Magyarországon 2015 utolsó negyedévében annak ellenére volt relatíve magas - több mint 50% - az éven túl rögzített kamatozású termékek aránya, hogy a fix és a változó kamatozású termékek kamatkülönbözete hazánkban volt az egyik legmagasabb az Európai Unióban (2. ábra). Ez vélhetően azt jelzi, hogy a magyar hitelvevők egy része jelentősen kockázatkerülőbb a többi országban megfigyeltnél, hiszen a kamatláb változatlanságáért sokkal magasabb prémiumot is hajlandó megfizetni. Ebben szerepet játszhat a devizahitelezés során szerzett rossz tapasztalat is a törlesztőrészletek változékonyságát illetően. Ez azonban nem általános jelenség, az ügyfelek egy szintén jelentős csoportja a legolcsóbb konstrukciókat keresi, amik jellemzően az éven belül változó kamatú hiteleket jelenti. A hitelvevők heterogenitásának értékeléséhez további elemzés szükséges, hiszen jelenleg nem ismert, hogy milyen tulajdonságok jellemzik a két, eltérő viselkedésű csoportot.
A banki működés természetes velejárója, hogy az adósok egy része jelentős késedelembe kerül a törlesztéssel, vagy egyáltalán nem lesz képes teljesíteni az adósságszolgálatát. Az e hiteleken elszenvedett veszteségekért a banknak a teljesítő ügyfelekre kiszabott kamatfelár révén kell kárpótolnia magát. Így minél nagyobb a késedelmes törlesztők aránya, illetve a portfólión várható veszteség, annál nagyobb kamatfelár válhat szükségessé. A várható veszteséget egyrészt gazdasági fundamentumok (munkanélküliség, GDP változása, lakásárak alakulása) határozzák meg, másrészt a jogi intézményrendszer hatékonysága is érdemben befolyásolja azt a fedezetek érvényesítésének hatékonyságán keresztül. Fontos hangsúlyozni, hogy a hitelezési veszteségek várható mértéke múltbeli adatokon nyugszik, ami a magas nemteljesítő állomány hosszú távú hatását eredményezi az árazásban. Ez azt jelenti, hogy hiába sokkal jobb a jelenleg szerződött hitelek minősége, a múltbeli adatok alapján a bank tapasztalati alapon e hiteleket is kockázatosabbnak árazza. A magyar bankok a nemteljesítő hitelek arányának eloszlása alapján a régió jobban sújtott országai közé tartoznak, így ez a tényező is szerepet játszhat a magasabb szpredek kialakulásában.
További fontos faktor a működési költségek szerepe, amelyek magas mérlegfőösszeghez viszonyított aránya nagyobb szpredet indukál, hiszen a banknak mindenképpen olyan árat kell meghatároznia, amivel lehetősége van nyereséget elérni. A banki infrastruktúra fenntartása különösen magas költségekkel jár a relatíve nagy fiókhálózatot igénylő háztartási hitelezés esetében, de a nemteljesítő hitelek mérlegben tartása is növeli a működési költségeket. Az elérhető nemzetközi adatok alapján a magyar bankrendszer a kevésbé költséghatékony bankrendszerek közé tartozik.
Jelentős hatása van továbbá a felárakra az egyéb eredménytételek relatíve kisebb súlyának is: azon bankok, melyek más szolgáltatásokból több jövedelmet tudnak generálni, jellemzően alacsonyabb szpredet képesek meghatározni. A magyar bankszektor e változó tekintetében is valamelyest rosszabbul teljesít, mint a nemzetközi átlag. A bankadó is felmerülhet, mint potenciálisan a felárakat befolyásoló tényező, azonban ennek hatása nem mutatható ki az új kihelyezésű hitelek esetén, és a szakirodalom alapján is a bankok inkább a már meglévő hitelállomány kamatainak módosításával hárították át ezt a többletköltséget.
A fentieken túl a kamatlábnak tartalmaznia kell egy profit felárat is, amely révén a tulajdonosok által elvárt hozamot teljesíteni tudja az intézmény. A profit felár mértéke függhet a piac szerkezetétől, az adott intézmény piaci erejétől, és a potenciális hitelfelvevők felkészültségétől is. Ha a verseny intenzitása alacsony, és a leendő adósok pénzügyi tudatossága és árrugalmassága kismértékű, akkor az erősebb piaci szereplők a költségeket és a minimális profit elvárásokat meghaladó kamatfelárat lehetnek képesek érvényesíteni. Ezeket a mechanizmusokat alátámaszthatja, hogy az utóbbi években a banki aktivitás élénkülésével (ami a marketing költségeik emelkedésében is tükröződött) párhuzamosan csökkentek a hitelfelárak, illetve, hogy azon bankok, melyeknek több fiókjuk van, átlagosan magasabb szpredet állapítanak meg. Ez utóbbi eredmény ugyan csak közvetetten mutatja a verseny hatását, de arra utalhat, hogy a lakosság egy része csak korlátozott számú bank közül választhat a települése közelében, így ezek a bankok erőfölényre tehetnek szert némely lokális piacon, amit a kisebb verseny miatt az áraikban is érvényesíthetnek.
Amennyiben a felárak alakulásában az elmúlt 1-2 évben megfigyelhető kedvező tendenciák (tartós gazdasági növekedés, csökkenő hitelezési veszteségek, élénkülő verseny) folytatódnak, úgy idővel ledolgozhatjuk a régióhoz és Nyugat-Európához képest fennálló hátrányunkat. A felár régiós átlagra csökkenése a hitelfelvevők számára havonta mintegy 4 ezer forintos megtakarítást jelentene a jelenleg jellemző átlagos felvett hitelösszeggel számolva.
A szerzők az MNB munkatársai.
