Belenyúlna a kormány a hitelekbe: bombasztikus újítás vagy újabb ostorcsapás?
Mit fontolgat a minisztérium?
A Nemzetgazdasági Minisztérium szakértői által vitaindítió szándékkal megírt cikket jelentettünk meg hétfőn a Portfolio-n. Erre reagálunk az alábbiakban, nem elsőként, hiszen például a Standard&Poor’s már röviden megfogalmazta véleményét, szokatlanul gyorsan és szigorúan. Mint sokan tudják, a változó kamatozású hitelek kamata két komponensből tevődik össze:
- a jogszabályilag meghatározott tartalmú, de a piaci kereslet-kínálat szerint változó értékű referenciakamatból (pl. BUBOR, BIRS, állampapírpiacon kialakuló referenciahozam) és
- a bank által az egyedi hitel esetében, de legalábbis termékszinten százalékpontban meghatározott kamatfelárból, amely a bank költségeit és profitját hivatott fedezni, és egyben az ügyfelek kockázatát is tükrözi.
Előbbit határozná meg másképp az Nemzetgazdasági Minisztérium: a felvetés szerint
A VÁLTOZÓ KAMATOZÁSÚ VÁLLALATI HITELEK REFERENCIAKAMATA A BUDAPESTI BANKKÖZI KAMATLÁB (BUBOR) HELYETT A DISZKONTKINCSTÁRJEGYEK (DKJ) REFERENCIAHOZAMA LENNE.
Két fő érvük van erre:
- nagyon elvált egymástól a BUBOR és a DKJ-hozam (lásd fenti és lenti ábránkat), utóbbi jóval alacsonyabb, vagyis ha ezt alkalmaznák, olcsóbbak lennének a hitelek (jelenleg 1,9-2,7 százalékpont a különbség), ami hozzájárulna a célként kitűzött gazdasági növekedés eléréséhez, és a 25% fölötti beruházási ráta fenntartásához (a ráta faramucisárágól itt írtunk),
- a BUBOR amúgy sem tükrözi jól a bankok forrásköltségének mértékét, annak csak a bankközi határköltségét mutatja meg, az ennél alacsonyabb valós forrásköltség miatt a BUBOR alkalmazása valójában jövedelemtranszfer a bankok felé.
A minisztérium vitaindítónak szánta a cikkét, örömmel fogadjuk a reakciókat a portfolio@portfolio.hu címen.
Értesülésünk szerint ez nem minden. Úgy tudjuk, a kormány azt is fontolgatja, hogy
- nem csupán a vállalati, hanem a lakossági hiteleknél is felváltaná a DKJ-hozam a BUBOR-t,
- nemcsak „felmenő rendszerben”, tehát az újonnan kihelyezett hitelekre alkalmazná az új referenciakamatot, hanem a meglévő hitelekre is, akár változatlan kamatfelár mellett,
- az így csökkenő kamatszinttel részben megoldaná a kamatstop kivezetésének dilemmáját, ami abból fakad, hogy a jelenlegi 8,5-9,5%-os BUBOR még mindig jelentős törlesztőrészlet-emelkedést okozna a kamatstopban beégetett 2,0-2,4%-os refenciaértékhez képest,
- az is felvetődött, hogy a BUBOR refeferencia jellege nem szűnne meg teljesen: azt a referenciaértékét kellene alkalmazniuk a bankoknak, amely aktuálisan alacsonyabb, egy 20%-os „toleranciasáv” figyelembevétele mellett. Például ha 4,9%-ról 5,9%-ra emelkedne a DKJ-hozam az időközben 5,0%-on maradó BUBOR-ral szemben, akkor még nem kellene a BUBOR-ra áttérni helyette, csak 6,0% felett.
Erről a négy szempontról hallottunk, mint amelyek még nyitott kérdések a minisztériumban. Úgy tudjuk, a bankoknak már felvetették mindezt a közelmúltban, és természetesen élénk tiltakozással találkoztak.
Amivel egyet lehet érteni
Az előnyöket és a figyelembe vehető érveket felsorolja a minisztérium közleménye, ezek véleményünk szerint részben állják meg a helyüket:
1. Egyrészt tény, hogy a BUBOR kamatláb által lekövetett fedezetlen bankközi piac (ahol hitelt nyújthatnak és betétet fogadhatnak el a bankok egymás között) nem kellően likvid, az egynaposnál hosszabb lejáratokon kevés a ténylegesen megvalósuló tranzakció, a bankok ügyletkötési kötelezettsége a BUBOR-szabályzat szerint csak azt írja elő, hogy a bankok felkészültek legyenek egymás között az általuk jegyzett kamatláb szerinti ügyletkötésre (hitelezésre vagy betételfogadásra), az is tény, hogy gyenge használata miatt a BUBOR valóban nem tükrözi a bankok átlagos forrásköltségét, de még a forrásszerzés tényleges határköltségét is csak részben és elméletben.
2. Másrészt valóban elvált egymástól a BUBOR és a DKJ-hozam, és méltányolható, hogy a minisztérium alacsonyabb kamatokat akar látni a hitelezésben, az elmúlt egy-két év folyamatai alapján is bizonyított pozitív hatása van az alacsonyabb kamatszintnek a hitelkereslet alakulására.
3. Nem tér ki részletesen rá a minisztériumi cikk, de van logika abban is, hogy egy elméletben kockázatmentes hozam (állami hitelfelvételi költség) legyen a kockázati felárral rendelkező banki hitelek referenciaértéke, a kamatfelár ilyenkor elvileg jól tükrözi az ügyfél országkockázaton túlmutató egyedi kockázatát. Nem kell ehhez nemzetközi példákat segítségül hívnunk: pontosan ilyet látunk például az éven túli kamatperiódusú lakáshitelek esetében is, ahol a bankok által alkalmazható kamatváltoztatási mutatók jelentős része az ÁKK-referenciahozamokat követi (másik részük a BUBOR-hoz hasonló, de vele ellentétben az éven túli szegmensre vonatkozó BIRS-et, amely viszont nem szakadt el úgy az ÁKK-hozamoktól, mint a BUBOR felfelé a DKJ-hozamtól).
A javaslattal szembeni kritikáink
1. Először is érdemes azzal foglalkozni, mennyire jó az a mutató, amelyet a BUBOR helyett figyelmünkbe ajánl a minisztérium. Sajnos nem igazán: a DKJ-hozamokat ugyan a rövid lejáratú állampapírok iránti kereslet és kínálat egyensúlya alakítja, ám sem a keresleti oldal, sem a kínálati oldal alakulása nem autonóm piaci döntések, hanem jelentős részben kormányzati akarat eredménye, ami a hozamokat leszorította. A kínálati oldalt közvetlenül a kormány és ÁKK egyedi döntései alakítják. Utóbbiakra hatással van az a hitelminősítői vélemény is, amely nem nézi jó szemmel a rövid forrásállomány túlzott felépülését annak finanszírozási kockázatai miatt, ennek következtében a piaci szereplők az ÁKK részéről egy mesterségesen korlátos kínálatot érzékelnek a nekünk elmondottak alapján, ami lefelé húzza a hozamokat. A keresleti oldal sem „tiszta” a kormányzati beavatkozástól: tavaly nyáron a kormány előírta a befektetési alapkezelőknek, hogy likvid eszközeik 20%-át kincstárjegyben tartsák, meg is emelkedett az állományuk a 2022 végi 202 milliárdról 2023. november végére 570 milliárd forintra, ami magától nem következett volna be. Maguk a bankok nem rendelkeznek jelentősnek mondható DKJ-állománnyal, számukra sokkal vonzóbb a jelenleg 10,75%-os kamaton ketyegő korlátlan jegybanki rendelekzésre állás. Összességében tehát
egy nem eléggé likvid és a kamatvárakozásokat nem hatékonyan mutató BANKKÖZi piacÉról egy jórészt államilag alakított DKJ-piac REFerenciaértékére váltana a kormány, ami sokkal inkább egy kierőszakolt kamatcsökkentés lenne, mint piacfejlesztés.
(Nem kritika, de ide kapcsolódik, hogy nehéz megmondani, mi lenne a DKJ-piac helyett jobb választás az új referenciakamatra. Likviditás szempontjából a határidős kamatláb-megállapodások (FRA) és a devizacserügyeletek (FX-swap) piaca aktívabb, ugyanakkor a bankok tényleges forrásköltségét, amelyhez valóban érdemes lenne igazítani a hitelek kamatát, ezek sem ragadják meg megfelelően. Könnyű lenne azt mondani, hogy akkor a betétek kamatának le-föl mozgásához igazítsák a bankok a hitelek kamatát is, hiszen ez valószínűleg közelebb vinne a bankok átlagos forrásköltségéhez, ám ez a rendkívül sokszínű banki forrásszerkezetek és forrásköltségek megint csak nagyon túlzó leegyszerűsítése lenne, ráadásul nagyon nehezen lenne objektíven és bankok közötti részrehajlás nélkül mérhető.)
2. A hitelcsatorna az árfolyamcsatornával ellentétben a magyar monetáris politika számára nem kifejezetten meghatározó, az inflációt elsősorban nem a hitelezés visszafogásán keresztül tudja leküzdeni a jegybank. A meglévő hitelállományra 2022-ben bevezetett kamatstop és az új hitelekre 2023 ősze óta vonatkozó kamatplafon ezt tovább korlátozta. Ugyanakkor a BUBOR-ról a DKJ-hozamra való áttérés azt jelentené, hogy a jegybank által az irányadó kamat változtatásaival "terelgetett" referenciakamat felől a kormány által alakítható referenciakamatra térnénk át (hiszen a BUBOR jelenleg tökéletlenül ugyan, de az irányadó kamatot és az azzal kapcsolatos várakozásokat követi). Ezzel egyértelműen csökkenne az MNB potenciálja a hitelpiacon, a már bevezetett intézkedések után még tovább és tartósan sérülne a monetáris transzmisszió.
3. A referenciakamatláb megváltozásától az új hitelek kamata nem lesz alacsonyabb. A kamatláb másik komponensét, a kamatfelárat ugyanis a bankok szabadon tudják meghatározni az elején, az átmenetileg érvényes, és jelen állás szerint a kkv-hitelek esetében április 1-jéig élő kamatplafontól eltekintve. A bankok tehát a csak új hitelekre vonatkozó referenciakamat-átállás esetén könnyen tudnak a kamatfelár növelésével alkalmazkodni. Az ügyfeleket úgysem a kamatfelár, hanem a teljes kamat százalékos mértéke és az abból következő adósságszolgálat érdekli.
4. Mondhatni, „kilóg a lóláb” a kormány érveléséből, mert ugyan az új hitelezés felpörgetésének a céljával magyarázza az alacsonyabb referenciahozamra való áttérés indokoltságát, valóban ezt csak akkor érné el a változással, ha a kamatfelárakba is belenyúlna, korlátozva a bankok szabadságát ennek meghatározásában. Ha ettől tartózkodna (egyébként helyesen, és talán jogilag sem lenne rá módja), akkor viszont csak a meglévő hitelállományra kiterjesztve lenne az intézkedésnek érdemi hatása, itt a bankok nem tudnának alkalmazkodni a kamatfelár megváltoztatásával. Köztük akár a kamatstopos hitelekre, miként fontolgatják is a minisztériumban, féloldalasan átvágva a kamatstop kivezetésének a gordiuszi csomóját.
5. Míg az új hitelezésben való referenciaváltás nem is feltétlenül jelentene jövedelemtranszfert a bankok felől az ügyfelek felé, a meglévő hitelállományra kiterjesztett változtatás kőkeményen ezt jelentené amellett, hogy a polgári jog alapján megkötött szerződésekbe való beavatkozás miatt feltehetően rengeteg jogi kérdést is felvetne. Hogy mekkora eredményáldozatot jelentene mindez pontosan a bankoknak, ahhoz először is tudni kellene, mekkora a BUBOR-hoz kötött hitelállomány. A lakosságnál 10-20% (1000 és 2000 milliárd forint) között lehet ez az arány, a vállalatoknál viszont valószínűleg jóval magasabb ennél. A kamatsopos kkv-ügyfelek mellett az arra nem jogosult nagyvállalatok is ide tartoznak. Megkeresésünkre azt a választ kaptuk az MNB-től, hogy erre vonatkozó adatokkal ők sem rendelkeznek. Feltételezve például, hogy a bankok teljes BUBOR-hoz kötött hitelállománya mondjuk 5000 milliárd forint (ez reálisnak tűnő, bár nagyon bizonytalan becslés), az egy 2,5%-os BUBOR-DKJ-hozam különbözet mellett évi 125 milliárd forintos jövedelemelvonást jelentene a bankszektortól, annak a tőkére és végső soron a hitelezésre gyakorolt minden negatív hatásával együtt.
6. Mindezek tetejében még az is erősen kétséges, hogy mindez elérné a célját, és fellendítené a hitelezést. Bár a lakáscélú hitelek THM-plafonjának eddigi eredményei felbátoríthatták a kormányt, miszerint érdemes a kamatszint erőltetett csökkentésével támogatni a hitelpiaci fellendülést, a lakáshitelek THM-plafonjának a látványos hatásaiból nem lehet arra következtetni, hogy ez a teljes hitelpiacon működőképes modell. A referenciakamat-váltástól ugyanis sem a bankok tőkeköltsége, sem a tényleges forrásköltsége, sem a működési költsége, sem az ügyfelek kockázati profilja (a bankok várható kockázati költsége) nem fog megváltozni, a bankok ugyanolyan nominális kamat mellett lesznek hajlandóak hitelezni ugyanazokat az ügyfeleket, mint eddig. A kamatszinteket lefelé erőltető kormányzati beavatkozások a hitelpiac egészében inkább szűkíthetik azon ügyfelek körét, amelyeket hajlandóak hitelezni a bankok, mint hogy növelnék azt. Ha mégis megkockáztatja ezt a kormány, akkor
olyan eredményt kaphat válaszul a hitelpiactól, amely a növekedéstámogató szándékaival éppen ellentétes.
Címlapkép forrása: Getty Images