Befektetés 2010. február 04. 07:10

Drasztikus nyugdíjcsökkentést hajtott végre a kormány

Szabics András Zsolt

Napokkal ezelőtt hozta nyilvánosságra a Pénzügyminisztérium a konvergencia programunkat, a tavaly májusi nyugdíjváltozások költségvetési vonzata pedig világosan kiolvasható a 62 oldalas dokumentumból. Tisztán látszik, hogy következő évtizedekben a GDP 3 százalékával költünk majd kevesebbet nyugdíjakra, a megtakarítás nagyobb része pedig az alacsonyabb nyugdíjemelésben bújik meg. Kevesen számolhattak utána, de az állam számára közel 10 százalékos spórolást jelent, ha a nyugdíjba vonulás utáni 15 évben csak reálérték megtartást ígérnek a svájci indexálás helyett. A minisztérium által közölt anyag ezen felül bizonyítékul is szolgálhat a kampányidőszakban, hiszen a megváltozott feltételek miatt teljesen értelmetlen nyugdíjkatasztrófával fenyegetni a népet, a kijózanító pofont ugyanis már megkaptuk.

A napokban publikálta a Pénzügyminisztérium az ország aktualizált konvergencia programját, amiből többek között azt is megtudhattuk, hogy a 2009 májusában elfogadott nyugdíjrendszert érintő változások egészen pontosan milyen mértékben javították a rendszer fenntarthatóságát.

A nyilvánosságra került adatok azért is lehetnek számunkra fontosak, mivel a két nagyobb párt közötti élénk - azonban szakmaiságot nélkülöző - nyugdíjvitájához is adalékul szolgálhatnak. A következőkben éppen ezért csak a nyugdíjrendszer szempontjából fontosnak tartott részeket emeljük ki a 62 oldalas tanulmányból.

Már 2006-ban látható volt a változás szele

A strukturális reformok között foglal helyet a nyugdíjrendszert érintő kormányzati intézkedések részletezése, a konvergencia program szövege szerint "A nyugdíjrendszerben 2006/2007 években jelentős parametrikus reformok valósultak meg, amelyek jelentősen csökkentették a jövőbeli nyugdíjkifizetések miatt az államháztartásra nehezedő terheket". Külön számításokat nem találhatunk erre vonatkozóan, azonban mint az a későbbiek folyamán kiderül, körülbelül a GDP 1 százalékának megfelelő csökkenést lehetett elérni - az akkori változtatásokkal - hosszabb távon. Utóbbi egyszerűen azt jelenti, hogy az állami nyugdíjpillér nyugdíjkiadásai a GDP arányában ennyivel csökkentek.

Valószínűleg már a 2006-os választások előtt tisztában voltak a politikusok a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának problémáival, azonban igazán hatásos lépések megtételére éveket kellett várni. A 2006-os évben a legfontosabb változást a nyugdíjak kiszámításánál figyelhettük meg. Mint tudjuk, az állami nyugdíjat az határozza meg, hogy mennyi szolgálati évünk volt, illetve, hogy mekkora volt az átlagjövedelmünk.

Utóbbi kiszámítási módja kritikus pont, a 2006 októberében elfogadott törvénymódosítás szerint pedig a 2013 előtt megállapított nyugdíjak esetében a havi bruttó átlagkeresetet csökkenteni kell az egyéni járulékokkal (egészségbiztosítási járulék, nyugdíjjárulék, magán-nyugdíjpénztári tagdíj, munkavállalói járulék), valamint ezt követően a személyi jövedelemadóval. A lépés körülbelül 8 százalékkal csökkentette az induló nyugdíjak értékét, miközben egyfajta korrigálásként a korábbi részleges valorizáció helyett átálltunk a teljes valorizálásra.

Az állami nyugdíjrendszer egyensúlyára való törekvésként foghattuk fel azt a változást is, ami szerint a nyugdíj mellett dolgozók keresetét is terheli járulékfizetési kötelezettség (ezzel párhuzamosan viszont többletjuttatást is kaptak a nyugdíjasok). Többek között ekkor került be a törvénybe a nyugdíj melletti munkavégzés esetén a keresetkorlát is, erről részletesen itt:A tisztítótűz 2009 májusában ért el minket

A Nyugdíj és Időskor Kerekasztal számításai már 2008 októberében nyilvánosak voltak a változatlan nyugdíjrendszerről, az ott feltárt tények ismeretében pedig nem lehetett megkérdőjelezni a változások szükségességét. Az állami pillér egyszerűen beavatkozás hiányában hosszabb távon tartósan deficites lett volna, ezt pedig nem lehetett megengedni, főleg úgy, hogy korábban rossz döntések sorozata sújtotta a nyugdíjrendszert.

Nyilvánvaló volt, hogy a nyugdíjrendszer szempontjából meghatározó paraméterekhez hozzá kell nyúlni, a Bajnai kormány pedig a korhatáremelés, az alacsonyabb nyugdíjemelés, a 13 havi nyugdíj elvétele és a korai nyugdíjazás visszaszorítása mellett tette le a voksát.

Az alábbi táblázatból is kitűnően látszik, hogy a korhatáremelés 2012-es elindulása önmagában akkora megtakarítást jelent az országnak, mint a 2006-os változtatások együttvéve. A korhatáremelés viszonylag gyorsan lezajlik, az 1952-ben született korosztály érintett elsőként, a következő évjáratoknak pedig rendre fél évvel kell többet dolgozniuk, míg el nem érjük a 65 éves korhatárt mindkét nem esetében.

A nyugdíjasok szempontjából a legérzékenyebb lépés a 13. havi nyugdíj elvétele volt, annak ellenére, hogy már a bevezetéskor tudni lehetett, nincs meg a fedezete ennek a plusz járandóságnak. Köztudott, hogy régóta nem hogy 12 havi, de még 10 havi nyugdíjra is alig volt meg a fedezet az állami pillérben. A következő évtizedekben a "pulykapénz elvételével" összességében 0.7 - 0.8 százalékot lehet nyerni a GDP arányában a Pénzügyminisztérium becslései szerint.

Érdekes módon a legnagyobb megtakarítást az új indexálási szabállyal lehetett elérni a Pénzügyminisztérium modellje szerint, hiszen hosszabb távon 1.5 százalékkal csökken a GDP arányos kiadás ennek köszönhetően. A svájci indexálásnál a bérek és az infláció fele-fele részben járult hozzá a nyugdíjak emeléséhez, azonban 2010-től már csak magas gazdasági növekedés esetén kapunk ekkora emelést, míg alacsonyabb GDP növekedésnél a nyugdíjemelés csak az inflációtól függ.

A gazdasági növekedéstől függő indexálás az átlagember számára bonyolítást tett a rendszerbe, azonban nem követünk el nagy hibát, ha azt jelentjük ki, hogy több 10 év távlatában az árindexálásra álltunk át. A nyugdíjak reálértéke megőrződik, tehát az infláció miatt veszteség nem éri a nyugdíjasokat, azonban az aktívakhoz képest a lemaradás fokozatosan nő.

A három fő változtatás eredményeként a vizsgált időszak végére a GDP arányában 3 százalék feletti megtakarítás érhető el, ami az érem másik odalát megnézve azt jelenti, hogy az állam ennyivel kevesebb pénzt fizet ki. Utóbbi hatást persze mindenki egyértelműen láthatja a 13. havi nyugdíj elvételével, azonban az indexálás megváltoztatásánál drasztikus különbségekre figyelhetünk fel.

Az OECD becsléseihez használt paramétereket (3 százalékos infláció, 2.5 százalékos reálbér-növekedés) figyelembe véve például 10 év után a svájci indexálással kapott nyugdíj és az árindexálással kapott nyugdíj között 11.5 százalék a különbség. 15 év után már 18.4 százalék, 20 évet elérve pedig már 25 százalék feletti az eltérés.

A differencia csökken, ha azt akarjuk megnézni, hogy mennyi összkiadással számolhat az állam, vagyis az állami pillérből mekkora nyugdíjat kapnak összességében a nyugdíjasok. Az említett 10 éves határidő elteltével az állam 6 százalékkal kevesebb nyugdíjat fog kifizetni a kisebb nyugdíjemeléssel, míg 15 éves átlagos kifizetési idő mellett 10 százalékkal kisebb kiadással kell számolni.

A Pénzügyminisztérium nyilvánosságra hozott adatai alapján világosan látszik, hogy az egyensúlytalanság évtizedekig elkerül bennünket, a kedvezőtlen demográfiai viszonyok miatt azonban a hiány újratermelődik. A társadalom számára fájdalmas lépések megtételére - inkább előbb, mint utóbb - szükség volt, aki pedig azt mondja, hogy a 13 havi nyugdíjat nyugodtan ki lehetne fizetni (illetve súlyos hiba volt annak megszüntetése), akkor az ezzel párhuzamosan azt is tárja a közvélemény elé, hogy ennek fejében mekkora bőrt kellene a következő generációkról lehúzni. Utóbbi fedezet ugyanis sem most, sem a 2002-es bevezetéskor nem volt meg.

A 2009. májusi változások kétséget kizáróan arra épültek, hogy minél tovább maradjanak az aktívak a munkaerőpiacon, miközben a garantált kezdőnyugdíj megváltoztatása helyett az alacsonyabb indexálás, valamint a növekvő korhatár biztosítja a nyugdíjkiadások - nem is kis léptékű - csökkentését. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy korhatáremelés kétélű fegyver (automatikusan nem nő a foglalkoztatottság ettől még), előfordulhat, hogy a munkaerőpiac alkalmazkodik az új helyzethez, és az idősebb munkavállalók egyszerűen kiszorítják a fiatalabbakat.

Az már csak hab a tortán, hogy a drasztikus nyugdíjkiadás csökkentés a többség számára láthatatlan, erős a gyanú, hogy a legnagyobb érvágással járó reálérték megtartásnak például senki sem számolt utána. Ha már a kritikáknál tartunk, itt kell megjegyezni, hogy semmi szükség nincsen a nyugdíjak reálértékének garantálására például szignált levél formájában, hiszen a hatályos törvények szerint is ez van a rendszerbe kódolva.

Végül, de nem utolsó sorban azt is ki kell jelentenünk, hogy az elmúlt hetekben egyre hevesebbé váló nyugdíjvita a névleges egyéni számlás rendszerről teljesen értelmetlen mai formájában, hiszen a politikusok szájából elhangzó vád, a nyugdíjkatasztrófa már nem fenyeget. A riogatás persze politikai szempontból kifizetődő lehet, azonban az a számításokból is tisztán látszik, hogy szükségtelen még egy 15-20 százalékos nyugdíjcsökkentés.