Gottsegen Kórház
Gazdaság

Huszonkét éve nem volt ilyen mélypont a magyar egészségügyben

Nemrég végigszántotta a hír a médiát, hogy 2017-ben rég nem látott mélypontra esett az egészségügyi kiadások GDP-arányos értéke. Rossz hírem van: senki nem vette észre, hogy az OECD oldalán megjelentek a 2018-as adatok is, és tavaly már csak 6,6%-os volt az egészségügy részesése a bruttó nemzeti össztermékből. Ez 1997 óta a legalacsonyabb érték.

Megvan a 2018-as adat

Egészségügyi kiadások GDP-arányosan

Mit is jelent ez a 6,6%-os szám? Önmagában nem sokat. Nem igaz az az állítás, hogy „Soha nem költöttek ilyen keveset ez egészségügyre”, mert a GDP arány csökkenés önmagában csak annyit jelent, hogy a növekvő GDP-ből nem részesült ugyanolyan arányban az egészségügy. Ettől még nominálisan – vagy akár reálértéken – az egészségügyi kiadások növekednek, de ott az üzenet, hogy az egészségügy nem stratégiai ágazat, a többletforrások osztogatásánál hátra kerül a sorban. A politika szempontjából majdnem érthető: az egészségügy az a terület, ahol a kormányok legdrágábban veszik a balhét, mert a betett többletpénznek általában nem generálszmájli, hanem elégedetlenség a következménye. (Ráadásul 50 milliárdból nagyon látványos politikai sikert lehet venni máshol, az egészségügyben ez a pénz meg sem látszik.)

A harmadik ábra mutatja, hogy az utóbbi években valóban bővül a gazdaság, de ebből kevés csorog le az egészségügybe.

Sok vagy kevés a 6,6%?

Erre nem lehet egyértelmű választ adni. Ha az egészségügy állapotát, eredményeit, vagy akár csak a kórházi adósság-növekedést nézzük, akkor ez egyértelműen kevés.

Ha nemzetközi kontextusban vizsgáljuk a kérdést, akkor már árnyaltabb a kép. Igen, a rangsor végén kullogunk, az Eurostat 2017-es adatsora szerint az adattal rendelkező 30 országból csak Szlovákiában, Cipruson, Lengyelországban, Litvániában, Észtországban, Lettországban, Luxemburgban és Romániában költenek kevesebbet GDP arányosan. (Az OECD 2018-as adatsorában már Szlovákia előttünk van, Luxemburgért meg nem aggódok.) Mindebből az következik, hogy hátul kullogunk, de nem vagyunk egyedül, nem lógunk ki durván a sorból. Általános trend, hogy:

  • a szegényebb országok a GDP arányában is kevesebbet költenek az egészségügyre (lásd 4. ábra),
  • a gazdagabb országok zömmel növelték az egészségügyi kiadások arányát az elmúlt időszakban, a szegényebbek csökkentették. (2. ábra)

Ha Luxemburgot és Írországot kivesszük, mint szélsőséges értéket, akkor láthatjuk, hogy az egészségügyi kiadások aránya és a GDP nagysága trendvonalként tökéletesen párhuzamos.

Szomorú leírni az alapkövetkeztetést, hogy itt a helyünk, és nagyjából annyit költünk az egészségügyre, amennyi az ország gazdasági pozíciójából következik. Lehetne (kellene) többet költeni, de önmagában ez az arány nem vérlázító, nem példanélküli.

Az értékeléshez azt is tudnunk kell, hogy az egészségügyi kiadások nem az úgynevezett gyógyító-megelőző (orvosi) ellátások költségét takarják, hanem minden gyógyítási célra engedélyezett terméket (gyógyszer, szemüveg, gyógyászati segédeszköz, minősített táplálék-kiegészítők stb.) és egyéb szolgáltatásokat (gyógytorna, gyógymasszázs, gyógyfürdő, befogadott természet­gyógyászat) is. Ha nem az egészségügyi kiadásokat, hanem csak a gyógyító-megelőző (orvosi) ellátások kiadását nézzük, akkor még rosszabb a helyzet. Az európai OECD-tagországok közül vásárlóerő paritáson, dollárban számolva csak Lettországban költenek kevesebbet egy főre számolva.

A számok mögé nézve

A második megállapítás, hogy az, hogy egy ország mennyit költ GDP arányosan egészségügyre, az inkább üzenet értékű, de alapjában véve semmitmondó. A fontosabb az, hogy ki és mire költi. E tekintetben az igazán fontos a köz-és magánforrások aránya, vagy ha már a GDP-nél vagyunk: a közkiadások GDP aránya. Arra, hogy maga az alapszám mennyire nem orientáló, írok egy abszurd példát. Magyarország úgy is 7% fölé tudná vinni az egészségügyi kiadások arányát, hogy az állam további 20-30%-ot kivon a közösségi egészségügy forrásaiból. Miután a magánegészségügyben körülbelül négyszer drágábbak a szolgáltatások, mint amit ugyanazokért az állam fizet, így az állami kiadások megvágása a magánkiadások durva növekedésével emelné a GDP arányos részesedést. Nem erre vágyunk.

A közfinanszírozást nézve sajnos rosszabb a helyzet, mint az összkiadások tekintetében. Olyan országok, amelyek a GDP arányos költésben mögöttünk voltak (Szlovákia, Észtország) itt már előttük vannak, azaz ezekben az országokban a lakosság költ kevesebbet, mint nálunk, nem az állam. Az ellenpélda Bulgária. Az összkiadásban még előttünk állnak a magas lakossági költés miatt, de az állami kiadásokban már mögénk sorakoztak.

Az egészségügyi kiadások számtalan módon csoportosíthatók, értékelhetők. A társadalmi hatás, egészség-egyenlőtlenség, szociális kitettség szempontjából a legfontosabb talán az úgynevezett „out of pocket” kiadás, amit talán közvetlen fizetésnek, és semmiképpen sem zsebből fizetésnek fordíthatunk.

A magyar érték (27%) a figyelmeztető és a veszélyzóna határa felé közelít a WHO besorolás szerint. Ez az az egészségügyi kiadás-típus, ami mögött semmilyen kockázatkezelés, azaz sem egészségpénztár sem egészségbiztosítás nem áll. Ezért jelent fokozott egészségügyi és szociális kockázatot.

Magyarország tehát összességében és nagyságrendjében a GDP nagyságának megfelelő arányban költ az egészségügyre, de ennek a szerkezete egészségtelen: magas a magánfinanszírozás aránya, és azon belül is magas a kockázatkezelés nélküli közvetlen fizetés aránya.

És a V4-ek?

A visegrádi országok közül a csehek állnak a legjobban. 7,5% a GDP arányos egészségügyi kiadás, és a közkiadás is 5,9%, a magánfinanszírozás aránya így csak 1,6%, és az egészségügyi kiadásokon belül csak 14,8% a közvetlen fizetés aránya. A szlovákok már a magyar értékhez hasonlóan költenek egészségügyre (6,7%), de ezen belül magasabb a közkiadás aránya, (5,45%), ami 0,8 %-al nagyobb, mit Magyarország esetében. A szlovákoknál 18,7% a közvetlen fizetés aránya, ami még mindig viselhető. Magyarország adataiból itt most csak a kifejezetten magas közvetlen fizetési arányt emelném ki (26,9%). A lengyelek adatai hozzánk hasonlóak: kicsit alacsonyabb mind az összköltség, mind az összkiadás aránya, és 22,9% a közvetlen fizetésé. A magánfinanszírozás aránya a GDP%-ban mérve Magyarországon a legmagasabb (2%) és a szlovákoknál a legalacsonyabb (1,3%). Az okok bizonyosan számosak és zömmel történelmiek, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a csehek és a szlovákok tértek vissza leginkább a bismarcki társadalombiztosítás hagyományaihoz, mindkét országban jól működő több-biztosítós társadalombiztosítás van, relatíve gyengébb magánegészségügy mellet. Lengyelországban a magyarhoz hasonló hibrid rendszer van, ami egyre távolodik a társadalombiztosítástól, és ott is erősödik a magánszféra szerepe.

Akkor hány százalék kellene az egészségügy rendbetételéhez?

A szomorú az, hogy az egészségügyi körökben népszerű „dzsídípízés” nem sokra vezet. Mert igen, tény, hogy a kezelendő esetek számához (a lakosság egészségi állapota) és az ellátórendszer jelenlegi szerkezetéhez képest az egészségügy alulfinanszírozott, azaz több pénzt kellene az egészségügyre költeni. Tehát belátható időn belül legalább 6%-ra kellene növelni a közkiadások GDP arányát, de a jelen szerkezet, működés és szokások mellett nincs az a pénz, amivel fenntartható, eredményes és elégedettséget hozó lehet egészségügy. A (köz)forrásbővülés tehát elengedhetetlen, de csak az egész egészségügyi ellátás szerkezetének és működésének a megváltozásával együtt lehet problémamegoldó.

Az egészségügy működésével, hatékonyságával kapcsolatban tele vagyunk közhelyekkel, mint pl. hogy „lukas vödörbe vizet önteni”, vagy „a nyomor és a pazarlás egyszerre van jelen”, lásd még: A tékozló koldus… Ezek az állítások – mint a közhelyek zöme – igazak. De valós az az állítás is, hogy a magyar egészségügy képes kiváló teljesítményekre, és hogy a benne dolgozók szakmai tudása messze a gyógyítási feltételek rendelkezésre állása, illetve az ország gazdasági teljesítménye fölött van. A Magyar Orvosi Kamara elnöke szerint a magyar egészségügynél a világon sincs hatékonyabb egészségügy. A hatékonyság sajnos nem azonos a „produktivitással”, azaz a finanszírozási célú jelentések tömegével – ebben tényleg jók vagyunk –, hanem a ráfordítások és a „vásárolt” egészég-nyereség arányával, az eredményességgel mérendő. E tekintetben nem állunk jól. A jobb gyógyítással elkerülhető halálozásokban (treatable deaths) az Eurostat adatbázisa szerint 35 országból az ötödik legrosszabb érték a magyar, és az Európai Egészségügyi Fogyasztói Index „Bang-For-the-Buck” (kvázi: mit vettél a pénzedért) indikátorában 35 országból a harmadikok vagyunk hátulról.

egészségügyi fogyasztói index

A hatékonyság, az egészségnyereség szempontjából tehát a magyar egészségügy sajnos rossz hatásfokú, de erről valóban nem a benne dolgozó orvosok tehetnek, hanem a torz, kórházközpontú struktúra, a szakmai szabályok és ellenőrzés bizonytalansága, és az, hogy a legfőbb ellátásszervezési elv még ma is a hálapénz. Ráadásul a kevés orvos munkaidejének jelentős részét nem orvosi tevékenységgel tölti: telefonál időpontokért, adminisztrál, vagy diplomás nővérhez delegálható feladatot végez. Az egészségügy paternalista szemlélete és működése komoly hatékonyságrontó tényező, és az egészségügyünk még mindig kárkezelő, és nem kármegelőző jellegű. 1990 előtt az emberek és az autók „gyógyítása” hasonló volt a tekintetben, hogy akár az egészségünkkel, akár az autónkkal akkor fordultunk szakemberhez, ha baj volt. Akkor jöhet a telefonálás, az ismerős, vagy a mentő/autómentő. Ma már az autónkat rendszeren visszük szervizbe, ahol időben elvégzik a karbantartást, a szükséges alkatrészcserét, még elromlása előtt. Ezzel lényegen lecsökkent a „lerobbanások”, útszélen álldogálások száma. Az egészségügyben ezt nem sikerült elérnünk, még mindig nagyon alacsony a tervezett, „karbantartásszerű” orvos-beteg találkozások aránya. Tovább rontja a hatékonyságot a rohamosan terjedő magánszolgáltatási piac és a közösségi egészségügy rendezetlen viszonya, redundanciája. Az egyik legnagyobb magánklinikát is vezető szakember szerint: "olyan periódusba jutottunk, ahol a humán erőforrás-piaci folyamatok öntörvényűsége már átcsapott a magánszektor határán, és elérte a közintézményeket is. További források nélkül e szektorban megjósolhatatlan történések várhatók. A magánszolgáltatási piac rendezetlensége ugyanakkor általános minőségi válság felé közelít, s szabályozás nélkül népegészségügyi szintű kockázatokat hordoz. A minőségi szolgáltatásra való törekvés személyes ambíció kérdésévé degradálódik, nincs eszköz az ezt negligáló kollégák kézenfogására."

{:conf_title}
{:conference_custom_text_2}

A helyzet tehát egyáltalán nem jó. A Magyar Orvosi Kamara progresszív szárnya – mert ilyen is van –, így fogalmaz: „A magyar egészségügy olyan mély és általános szervezeti, működési, morális válságba jutott, hogy a megoldás nem halogatható. A magyar egészségügy úgy a humánerőforrás-ellátottság, mint a betegbiztonság tekintetében kritikus helyzetbe sodródik. A megfelelő bér kikövetelése bármilyen más egészségügyi követelés/program alapja, de a megfelelő bér csak előfeltétele az eredményes és empatikus gyógyításnak, ehhez számtalan szervezeti, szabályozási változásra és szemléleti korszerűsítésre is szükség van.”

Elengedhetetlen egy érdemi átalakításokhoz (öncenzúra: a reform szó gondosan törölve) kötött egylépcsős és érdemi forrásnövelés. Félreértés ne essék: igaza van a Kormánynak, amikor azt állítja, hogy eddig is jelentős többletpénzt tett 2010 óta az egészségügybe. De vissza lehet kérdezni: Mit vett a pénzéért? Be kellene látni, hogy az utólagos hiányrendezésnek (kórházi adóságok rendezése) és a csepegtetett béremelésnek semmilyen pozitív hatása sincs: nem javult sem a betegek, sem az egészségügy dolgozók közérzete, nem stabilizálódott a humánerőforrás krízis, de az ellátás minősége, hozzáférhetősége sem javult. Akkor van értelme a béremelésnek, ha kihúzhatja magát az is, aki adja, és az is, aki kapja. Ráadásul a többlépcsős, elhúzott béremelés esetén bizonytalanabb a hálapénz megszüntethetősége, pedig ez minden pozitív szervezeti – működési változás, és a belső viszonyokat mérgező feudális hagyományok felszámolásának feltétele is.

Az utólagosan, fogcsikorgatva odalökött milliárdoknak semmi haszna. Az elmúlt évek bizonyítják, hogy csak az egyszeri érdemi bérrendezéshez lehet szakmai elvárásokat, szükséges szervezeti - működési változások elfogadását kötni, és az orvostársadalmat megfelelő program és hozzárendelt források esetén lehet partnerségbe vonni. Ráadásul ezeknek a programoknak megvannak a csírái. Egyes kormányzati műhelyekben van korszerű és komplex elképzelés, szándék. Az MNB 330 pontos versenyképességi programja végre felismeri azt, hogy az egészségügy nem (csak) pénznyelő automata, hanem a munkaerő hasznosulása miatt fontos termelési (versenyképességi) tényező, és hogy az egészségipar a fejlett világban az egyik leg dinamikusabban fejlődő, innováció-igényes ágazat, ami ráadásul – ellentétben az autóiparral – nem is válság érzékeny. Ez jó irány, és hasonló elveket fogalmaz meg a Pénzügyminisztérium anyaga is. A „Szükségletekhez igazodó egészségügy, költséghatékony, modern ellátási formák preferálása”, vagy a „Minőség az egészségügyben, minőségi indikátorok bevezetése” olyan hívószavak, amelyek rímelnek a fiatal/progresszív gondolkodású orvosok szándékéval. Szerintük a transzparenciát és a minőség mérését össze kell kapcsolni a finanszírozással, ahogy Angliában, ahol megpróbálnak valamilyen értékalapú rendszert építeni. (Lásd Hegedűs Zsolt nyilatkozatát.)

Tehát van (legalábbis fellelhető) szándék az egészségügy megújítására úgy a kormányzati oldalon, mint a szakma részéről. Ami még mindig hiányzik: a hozzárendelt forrás és a politikai megrendelés, és persze a politikai bátorság. Többletpénz, jövőkép és erős politikai akarat nélkül marad a sodródás és szétesés, és ezen önmagában a GDP arányos ráfordítás emelkedése sem segít.

Kincses Gyula legutóbbi írása:

Portfolio Private Health Forum 2019
Jön a Portfolio egészségügyi konferenciája november 6-án! A részletes program már elérhető:

Címlapkép forrása: MTI/Kovács Tamás

újszülött kisbaba kóráhz
hologram vezető asszisztens
orban viktor uj kozep-europa
élelmiszer étel getty
Népszerű
Tematikus PR cikk
Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
Online kurzus
Akár 100 000 Ft-al elkezdhető, hosszú távú megtakarítási módszer.
A legjobb karácsonyi ajándék
Az alapoktól a trendkövető kereskedési stratégiákig kísér a könyv.
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Kiadó raktárak és logisztikai központok

A legmodernebb ipari és logisztikai központok kínálata egy helyen

Infostart.hu
2020. február 27.
Építőipar 2020
2020. április 7.
Portfolio-MAGE Járműipar 2020
brexit nicola sturgeon