Az európai országok közül Olaszország vált a koronavírus első áldozatává. Pár nap alatt 200 feletti megbetegedésszámot regisztráltak, a halálos áldozatok száma pedig elérte már a hetet. A hatóságok viszonylag gyorsan léptek: Milánó környékén több települést is lezártak, a karantént katonákkal őrzik. A lezárás a gyakorlatban annyit jelent, hogy a ki- és beutazási tilalom mellett zárva tartanak a gyárak, boltok, sportlétesítmények, és a középületek is (mint a hivatalok és az iskolák). A fertőzés miatt a nagy múltú Velencei karnevált is megszakították.
A két érintett tartomány Lombardia és Veneto - előbbi egyedül az olasz GDP 22%-ért felel. Ez azért különösen rossz hír az olaszoknak, mert a 21 régió közül a két érintett a legfejlettebbek közé tartozik. A Milánó központú Lombardia Olaszország ipari és pénzügyi központja, és egyben az Európai Unió egyik legfejlettebb régiója. Milánó a székhelye az olasz tőzsdének, és több nagy banknak is. Nem meglepő, hogy a milánói tőzsde 5,8%-ot esett tegnap.
Az ország gazdasága a koronavírus előtt is szenvedett. Az ország kettészakadt, az egy főre jutó GDP, a jövedelmek, az ipari termelés is az északi régiókban koncentrálódik, és míg azok az EU-s átlagnál fejlettebbek, addig a leszakadó déli régiók az átlagos uniós fejlettségi szint alatt vannak. Ha a karantén több településre kiterjed, és hosszú ideig elhúzódik, az nagymértékben visszavetheti az ipari termelést. Ez pedig akár a törékeny olasz növekedést is erodálhatja, és mivel az eurózóna harmadik legnagyobb gazdaságáról beszélünk, így a kockázat kiemelt.
Az olasz gazdaság katasztrofális állapotban van
Az ipari termelési adatok eddig sem voltak biztatóak, ez pedig nem jelent jót az iparcentrikus északi régióknak. Az ipari teljesítmény 2019 februárja óta nem tudott növekedést felmutatni, a tavaly decemberi adat pedig 4,3 %-os visszaesést mutatott éves szinten.
Az olasz beszerzési menedzser index alapján sem látszik, hogy a gazdaság szereplői erőteljes fellendüléssel számolnak: a januári adat épphogy 50 pont felett van – és a negatív hangulat a megelőző hónapokra is jellemző volt (az index többször beesett a kritikus pont alá).
Részben ez is magyarázza azt, hogy az olasz növekedés máig nem tud beindulni. A 2008-2009-es válság során a visszaesés 5,5%-os volt az IMF adatai szerint, ráadásul 2012-ben és 2013-ban is recessziót könyvelt el az olasz gazdaság. A növekedés azóta évi 1% körül alakult, ami nem túl acélos, de ami ennél is rosszabb, az az, hogy a valutaalap előrejelzése szerint a következő években sem lesz magasabb, sőt, 2024-ig várhatóan az 1%-ot sem éri el az éves átlagos növekedés.
A növekedésre pedig óriási szüksége lenne az olaszoknak, a GDP-arányos államadósság mértéke ugyanis nagyon sebezhetővé teszi az országot. A válság óta elszabadult adósságot eddig nem sikerült csökkenteni, és a GDP 134%-os szintje körül állt meg.
Az egyetlen jónak mondható mutató a külső egyensúly: az ország az elmúlt években rendre többlettel zárta a külkereskedelmi mérlegét, ebben pedig főleg a gyógyszer-, az autó- és élelmiszeriparnak volt kiemelt szerepe. Ez viszont csupán ellensúlyozni tudta a gyenge belső keresletet.
Nem csak a monetáris eszközök korlátozottak: a költségvetésnek sincs mozgástere
Gyakran hangoztatott vélemény az olasz közbeszédben, hogy az ország gazdasági gyengélkedését az euró bevezetésének köszönheti. Noha önmagában a közös valuta nem magyarázza az ország teljesítményét, annyiban igaz a fenti érvelés, hogy a saját valuta némileg kibővítené az olasz gazdaságpolitika eszköztárát. A líra leértékelésével az olasz jegybank segíteni tudná a növekedést – erre azonban nincs lehetősége.
Mindemellett az erősen korlátozott monetáris eszközökön túl a fiskális politikának is meg van kötve a keze. A költségvetési hiány az elmúlt években ugyan szisztematikusan csökkent, a 2%-os szint így is a brüsszeli tűréshatár küszöbén áll. Az olasz kormány emiatt a 2018-ban konfliktusba is keveredett az Európai Bizottsággal, ugyanis a 2019-as büdzsében 2,4%-os hiányt irányoztak elő. Az EU azonban nem engedett, így az olaszoknak 2%-os szinten kellett maximálniuk a hiányt. A vita egyik hozadékaként pedig a hitelminősítők le is rontották az ország adósságának besorolását.
Miután tehát az olasz monetáris politika eleve eszköztelen, a fiskális politikai expanzió sem jöhet szóba a brüsszeli szigor miatt. Ugyanakkor van némi reménysugár a déli ország előtt, ez pedig az új EKB-elnök, Christine Lagarde esetleges kurzusváltása: megeshet, hogy az ex-IMF vezér nagyobb mozgásteret adna a tagállamoknak a kiadásaik tervezésében. Az olasz kilátások viszont ezzel együtt sem jók, és az is kérdés, hogy egy nagyobb hiány visszaköszönne-e olyan mértékben a GDP-növekedésben, mint amilyen összegben növelné az államadósságot. A célzott intézkedések kivitelezésében ugyanis az olaszok hagyományosan nem jók.
Nem látszik a fény az alagút végén
Az már önmagában elég kétségbeejtő, hogy a legtöbb makrogazdasági adat, valamint az azokra vonatkozó prognózisok egyaránt rosszak, ám az olasz gazdaság problémája ennél sokkal mélyebben gyökerezik. Alapvető strukturális problémák vannak, amelynek az egyik forrása maga a munkaerő-állomány állapota.
Míg a legtöbb európai ország – és mára már a fejlett világ nagy része – munkaerőhiánnyal küzd, addig Olaszországban még mindig két számjegyű munkanélküliség tombol.
Az OECD adatai szerint tavaly 10,03%-os volt a munkanélküliség, és a szervezet várakozásai szerint ez kismértékben még nőni is fog a következő 2 évben.
Hogy még rosszabb legyen az összkép, a magas munkanélküliség mellett a foglalkoztatottsági ráta is alacsony (bár a kettő részben összefügg). Noha ez a mutató egyenletes nőtt 2012 óta, még mindig csak 63%-on áll, ami 10 százalékponttal kevesebb, mint az EU-s átlag (73,2%).
Az olasz munkaerőről elmondható továbbá, hogy a fejlett európai országokhoz képest jelentősen alulképzett. Az országban a diplomás munkaerő aránya európai összevetésben is rendívül alacsony, és az olasz oktatási rendszer a legtöbb statisztika szerint jobb esetben az EU középmezőnyéhez tartozik, az átlagot itt is csak az északi tartományok húzzák fel. Nem meglepő, hogy az olasz munkaerő termelékenysége évek óta stagnál.
A képzetlen munkaerő magas hányada mellett a foglalkoztatottsági ráta növekedését gátolják a szigorú munkajogi szabályok is: az olasz munkaadóknak nem könnyű elbocsátani a munkavállalókat, emiatt sokan vagy elhalasztják a felvételeket, vagy a határozott idejű szerződéseket preferálják – de nem ritka a fekete foglalkoztatás sem. A túlburjánzott bürokrácia a vállalkozási hajlandóságot is rontja, az állami szervek ráadásul nem nevezhetők hatékonynak. A vállalkozásokról pedig elmondható, hogy nem innovatívak, és ezen a trenden nem javít a képzetlen munkaerő magas hányada sem.
Azért vannak pozitív jelek: pár éve még az olasz bankrendszer jelentett hatalmas kockázatot a magas nem teljesítő hitelállomány miatt. Ezt az olaszoknak az elmúlt években sikerült felszámolniuk, így a rossz hitelek aránya ma már 2% alatt van. Ugyanakkor a gazdaság pangása miatt a pénzügyi szektor sem virágzik.
Szerkezeti átalakításra nem sok esély mutatkozik
Az olasz gazdaságon minden bizonnyal csak egy átfogó strukturális reform segíthetne, erre azonban semmilyen politikai akarat nem mutatkozik. Sőt, a gazdasági nehézségek inkább a szélsőséges nézetek felszínre kerülését eredményezték, így aztán a politikai centrum gyakorlatilag kiüresedett az elmúlt években.
Az olasz politikai rendszerben gyakoriak a válságok, a társadalom fragmentáltsága ugyanis a pártrendszerben is lecsapódik, a parlament erős alkotmányjogi státusza pedig a stabil kormányzást is megnehezíti.
Olaszországnak a köztársaság kikiáltása óta eltelt 74 évben összesen 66 kormánya volt, és az utóbbi évekre sem volt jellemző a politikai stabilitás (épp most is egy kormányválság van az országban).
A legnépszerűbb párt a Matteo Salvini vezette Liga, aki a szavazatok 30%-ára számíthatna, ha ma lennének a választások. Ő volt az, aki az előző Conte-kormány belügyminisztereként hangadója volt az EU-val folytatott költségvetési vitának, és a strukturális reformok helyett a költekezéssel kívánná beindítani a növekedést. A baloldali-liberális Demokrata Párt a szavazatok 20-25%-ára számíthat. A párt jelenleg is kormányon van, egy esetleges választáson viszont kérdéses, hogy kivel tudna együttműködni.
A mostani koalíciós partner, az Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle, M5S) szinte berobbant a politikába a 2018-as választás előtt, és akkor olyan programpontokat hallhattunk tőlük, mint az eurozónából való kilépés. A párt kormányon sokkal mérsékeltebb irányt képvisel, de még így sem várhatunk tőlük hagyományos gazdaságpolitikai intézkedéseket.
Az ő kezdeményezésükre vezette be a kormány az alapjövedelmet, amely havi 780 eurót biztosít közel 5 millió jogosult olasz állampolgárnak (ez a jogosultak köre, az igénylések száma egyelőre nem tart itt).
A strukturális reformokért kiáltó országban kérdéses, hogy egy ilyen intézkedés mekkora sikerekkel járhat majd. Matteo Renzi egykori kormányfőnek, jelenlegi koalíciós partnernek (Italia Viva) viszont nem tetszik az intézkedés, így a regnáló kormánypártok elképzeléseiben sincs koherencia. Renzi egyébként kellően kiszámíthatatlan: bár magát liberálisnak vallja, jelenleg épp az erősen jobboldali Salvini felé látszik közeledni. Az 5%-os pártjától egy esetleges kormányban stabil kormányzást tehát aligha várhatunk.
Meg kell említeni a Fratelli’d Italia (Olasz Testvérek) nevű szélsőjobboldali tömörülést is, amely Salvini pártjának zsugorodásával immár 10-15%-os szavazóbázist tudhat maga mögött, és nem elhanyagolható tényező a Silvio Berlusconi vezette Forza Italia (Hajrá Olaszország) párt sem, amely 5% körüli támogatottságával akár a mérleg nyelve is lehet.
Mi lesz ennek a vége?
Mindebből az látszik tehát, hogy az olasz gazdaságban szinte a legtöbb mutató kedvezőtlen jövőképről árulkodik, és a politikai instabilitás is kiszámíthatóság hiánya a pártrendszerben és a társadalmi igényekben jelentkező új trendek szerint még hosszú ideig velünk marad majd.
A koronavírus előtt sem lehetett látni, hogy mi tudná kihúzni Olaszországot a nehéz helyzetből úgy, hogy az ne járjon együtt mély társadalmi konfliktusokkal. Az országnak ugyanis nem csak a gazdasági, de a társadalmi tartalékai is kimerültek – a politikai szélsőségek támogatásának növekedésében ugyanis tetten érhető a kiábrándultság. Ha a koronavírus elterjed - amire immár nagy az esély -, és hosszú időn keresztül lefékezi a sérülékeny Olaszország egyedüli motorjának tekinthető északi országrészt, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek az eurózóna harmadik legnagyobb gazdaságára nézve.
Címlapkép: Getty Images
