berlin - elszaladnak a lovak a szocikkal, megindul a költekezés, megreformálódik brüsszel
Gazdaság

A német választás Brüsszelt is megváltoztathatja: örökre a múlté a korábbi EU-s vasszigor?

Már ma is egyre több európai vezető veti fel, hogy a koronavírus miatt fellazult brüsszeli deficitkövetelményeket nem kéne a korábbi, roppant szigorú formában visszahozni. Amíg csak olasz és francia gazdaságpolitikusok pedzegetik a Stabilitási és Növekedési Paktum reformját, semmi új nincs a nap alatt. Csakhogy Németországban hatalmas fordulat van előkészülőben: az SPD 16 év után söpörheti el az európai fiskális szigor zászlóshajóját, a CDU-t. Olaf Scholz SPD-s kancellárjelölt ígéretei között ott van a nagyobb állami költekezés, igaz, csak belföldön. De ha a Zöldek is részei lennének a koalíciónak, minden esély meglenne arra, hogy Brüsszel ezentúl tartósan szemet hunyjon a költekezés felett. Ha a növekedési szempontokat nézzük, az SNP reformja indokolt, de a jelentős kockázatok miatt alapos mérlegelést igényel a döntés. A német választás azonban nemcsak a fiskális szigor, hanem az EU új, történelmi jelentőségű vívmányának sorsát is eldöntheti.

2020 márciusában a koronavírus-járvány európai berobbanása után óriási gazdaságpolitikai fordulatot láttunk a kontinensen, az EU intézményei korábban elképzelhetetlen módon sorra lépték át a vörös vonalakat. A fordulat leginkább a fiskális politikában volt látványos. Fontos hozzátenni, hogy az EU fiskális politikája messze nem egységes, döntő részt a tagállamok hatáskörébe tartozik. Mégis létezik egyfajta uniós keretrendszer, amely a nemzeti költségvetések szabályozásával irányt szab és karaktert ad a teljes térség gazdálkodásának, és ennek lényegi elemei a Maastrichti Szerződésben, valamint (részleteiben) a Stabilitási és Növekedési Paktumban (SNP) vannak lefektetve. Az SNP szabályrendszer lényege, hogy megakadályozza a tagállamok túlságosan nagy eladósodottságát és túlköltekezését (hanyagolva az eufemizmust azt is mondhatjuk, hogy a fiskálisan fegyelmezett északi tagállamok az SNP-n keresztül szabnak gátat a lazább, felelőtlenebb költekezésre hajlamos délieknek).

Az eurózóna kilátásairól, a fiskális politika jövőjéről is szó lesz a Portfolio konferenciáján:

A Maastrichti Szerződés mechanikus költségvetési szabályokat tartalmaz: az éves költségvetési hiányt 3%-ban, az államadósságot 60%-ban maximálja GDP-arányosan. Utóbbiban azért jóval megengedőbb a Bizottság, de a hiányt nem nézik jó szemmel. Amennyiben a tervezett hiány meghaladja a Bizottság országspecifikus elvárását, akkor a testület az SNP-ben meghatározottak szerint túlzott-deficiteljárást indít a tagállammal szemben, amelynek a vége akár több milliárd euró (!) összegű bírság is lehet.

Minden kezdett jól alakulni – majd jött a koronavírus

Az uniós tagállami költségvetésekről elmondható, hogy épp az utóbbi években váltak egyre fegyelmezettebbé. Szemléletes, hogy 2012-ben még 20 tagállammal szemben zajlott túlzottdeficit-eljárás a nagy hiány miatt, a koronavírus válságot megelőző évben már egyetlen tagállam sem volt, amelyik jelentős mértékben átlépte volt a hiányplafont. A fegyelemnek több oka is volt: az egyik, hogy a 2008-as pénzügyi és a 2012-es euróválság miatt megnövekedett államadósságok a fenntarthatatlanság veszélyével riogattak egy újabb válság esetén (amit a tények – egyelőre, főleg az EKB közbelépésének hála - megcáfoltak), másrészt Európa legtöbb országában fiskálisan konzervatív kormányok voltak hatalmon.

Majd jött a koronavírus, és belerondított a korábbi tendenciába.

A gazdaság lefagyásával a vállalatok cash-flow helyzete jelentősen romlott, sokan elbocsátások mellett döntöttek. Az európai kormányoknak nem volt más választása, mentőcsomagokat, élénkítő politikákat vetettek be. Ismerjük a végeredményt: hetek alatt döntöttek a kormányok a potenciális állásvesztők munkahelymegtartó támogatásairól, közvetlenül az állampolgároknak juttatott transzferekről (ez Európában azért ritka volt), komplett iparágak támogatásáról, nagyvállalatok részvényeinek felvásárlásról, adócsökkentésekről stb. Ennek hatására pedig értelemszerűen borultak a mérlegek, az államháztartási hiány elszállt. Nem az egyensúlyi költségvetés volt a legfontosabb.

Az európai túlköltekezés nem volt indokolatlan vagy felelőtlen, sőt, nagyrészt ennek köszönhető, hogy a kontinens kifejezett hamar kilábalhat a koronavírus-válságból. Ilyen helyzetben a Bizottság sem követelhette meg a fiskális fegyelmet (sőt, az általa allokált forrásából is finanszírozott munkahelymegtartó programot), ezért ideiglenesen felfüggesztette a stabilitási paktum deficit-követelményét. Paolo Gentiloni gazdaságpolitikai biztos a felfüggesztés bejelentésekor még arra kérte a tagállamokat, hogy azért óvatosan költekezzenek. A fenti ábrán látszik, mekkora is volt ez az óvatosság.

Ideiglenesből végleges?

Az sajnos túlságosan hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a koronavírus-járvány nem múlik el pár hónap alatt, és az újabb lezárások tartós állami támogatásokat tettek szükségessé. Amikor már látszott, hogy a megemelt állami költekezés még legalább 2021-be, de akár 2022-be is átnyúlhat, a Bizottság felfüggesztette a deficitkövetelményeket egészen 2023-ig. Az államoknak így jócskán lesz ideje visszaállni a fiskális fegyelemre, és nem fogja sokként érni a gazdaságot, hogy a hiány európai szinten visszaáll a 3%-os plafon alá. A jelenlegi hivatalos álláspont szerint tehát 2023-tól újra a régi mederben zajlik majd az uniós fiskális politika, és a Bizottság két év múlva ilyenkor megint a körmére néz egy-egy tagállamnak, ha a megengedett feletti hiánycéllal tervezi a költségvetést.

De ha jól megvizsgáljuk az aktuális folyamatokat és a friss fejleményeket, akkor azt láthatjuk, hogy napról napra nő az esélye annak, hogy az EU-s fiskális szigor nem tér vissza korábbi formájában.

Egyre több uniós vezető pedzegeti ugyanis az SNP reformját. Például maga Paolo Gentiloni mondta azt idén áprilisban, hogy a korábbi formában nem szabad visszatérni az SNP deificitszabályaihoz, mert az EU-s tagállamok valamilyen módon úgyis megkerülnék azt. A francia és az olasz kormány részéről természetesen ismét elhangzott, hogy a deficitszabályokat felül kell vizsgálni, de a német kereszténydemokrata Wolfgang Schäuble, a Bundestag elnöke is már utalt rá, hogy a korábbi szabályok túl szigorúak. Itthon pedig Varga Mihály mondta azt minap, hogy az EU-ban egyetértés látszik a költségvetési élénkítés szükségességével kapcsolatban (emlékezzünk, a válság előtt még a nullszaldós költségvetés fokozatos elérése volt a hazai cél). De maga Ursula von der Leyen, a Bizottság elnöke is azt mondta tegnapelőtt, hogy küszöbön van a SNP reformja, a válság ugyanis megváltoztatta a viszonyokat, valamint a kormányoknak lehetővé kell tenni, hogy végrehajtsák a zöld beruházásokat.

Az európai fiskális politikai szemléletben tehát bőven tetten érhető a bevezetőben már bemutatott fordulat.

A déliek a fő támogatói a lazításnak. Egyrészt ezekre a tagállamokra volt jellemző a múltban is, hogy lazább költségvetési politikát folytattak, de a gyenge versenyképesség, a strukturális reformok igénye is növeli az állami forrásigényt. A Stabilitási és Növekedési Paktum módosításához viszont a többi tagállam is szükséges, a magukat fukarnak nevező fiskális konzervatívok (osztrákok, svédek, hollandok, dánok és újabban a finnek is) viszont nem szívesen engednék, hogy a déli országok elengedjék a gyeplőt a túlságosan megnövekedett államadósságok miatt.

A fukarok eredetileg angolul frugalnak nevezik magukat, amely eredeti nyelven kevésbé számít pejoratívnak, mint a magyar fordításban gyakran alkalmazott jelző. Mivel azonban már széles körben elterjedt itthon a fukar kifejezés, mi is így hivatkozunk a fenti országcsoportra.

A déliek és északiak vissza-visszatérő vitáját ezúttal is Németország döntheti el, ahol azonban hatalmasat változhat a helyzet a korábbi vitákhoz képest.

A német választáson dőlhet el az SNP jövője?

A korábbi viták általában úgy zajlottak, hogy a déliek (élükön az olaszokkal) elmondták, hogyan kéne a fiskálisan lazább irányba elmenni, és ehhez olykor nyílt, olykor hallgatólagos támogatást kaptak a franciáktól. Erre jött a fukarok ellentábora, akik a szigor fenntartásában, vagy egyenesen a további szigorításban voltak érdekeltek. Majd a végén de facto a németek döntöttek. Angela Merkel leköszönő kancellár az EU-s egyensúlyozás nagymestere volt, de alapvetően egy fiskálisan konzervatív tömörülés élén vezette Németországot, így Európa is a fiskális szigor irányába mozdult el (a 2012-es euróválság idején a déliek eléggé kiszolgáltatott helyzetben voltak, így nem képeztek valós ellensúlyt a vitában). A konzervatív német vezetés pedig közel egy évtizedre bebetonozta az EU-ban a fiskális szigort.

Németországban azonban szeptember végén választást tartanak, ahol nagy eséllyel a fiskálisan cseppet sem konzervatív szociáldemokratán fognak győzelmet aratni.

Amennyiben az SPD átveszi Németország vezetését, úgy felmerül a kérdés, hogy Európában is túlsúlyba kerülnek-e a költekezéspárti erők. Ennek előrejelzéséhez meg kell nézni, mit ígér az SPD. A belföldi ígéretek viszonylag világosak: bár Olaf Scholz jelenlegi pénzügyminiszter, az SPD kancellárjelöltje a párt mérsékelt-centrista szárnyához tartozik, a kampányban maga is állást foglalt a nagyobb állami szerepvállalás mellet. Németországban egyenesen az adósságplafon lazítása mellett kampányol, hogy megnyíljon az út az állami élénkítés felé. A szociáldemokraták infrastrukturális beruházásokat, zöld- és digitális fejlesztéseket ígérnek, ami az SPD kifejezetten visszafogott adóemelési ígéretei miatt boruló egyensúlyt hozhat a német költségvetésben.

Ha tehát Scholz kancellárként Németországban a jelentősebb költekezés híve, akkor ezt tenné Európában is – gondolhatnánk, de egyelőre nem ez látszik. A kancellárjelölt többször elmondta, hogy bár Németországnak szüksége van a költségvetési szabályok lazítására, az EU-ban ezt nem lehet megtenni. Alighanem Scholz ezzel azoknak a szavazóknak üzent, akik nem nézték jó szemmel már Görögország kimentését sem. Sok függ viszont a koalíciós partnerektől: Scholz győzelme és kormányzása esetén lehetetlen olyan helyzetet elképzelni, amiben az SPD mellett nincs ott vagy a Zöldek, vagy a szabad demokraták (FDP) pártja. Ez a két párt pedig nem is állhatna messzebb egymástól a gazdaságpolitika terén: az FDP fiskálisan olyannyira konzervatív, hogy még a belföldi lazítást sem díjazná,

Chrsitian Lindner, a párt első embere pedig egyenesen kijelentette, hogy nem kéne az olaszokat fiskális lazításra bátorítani.

A Zöldek ezzel szemben a nagy állam pártján állnak, és a föderális Európa legnagyobb német szószólójaként aligha bánnák, ha kontinens szinten több forrás áramlana a digitalizációba, zöld infrastruktúrába és szociálpolitikai célokra, akár deficites mérlegek árán is. Azt pedig még elgondolni is fárasztó, hogy milyen gazdaságpolitikai mix kerekedik ki egy esetleges SPD-Zöld-liberális konstellációból (mert erre a „közlekedési lámpa” koalícióra is van esély).

Ezt diktálja a korszellem

Hogy a politika csodái végül milyen kompromisszumot szülnek az európai deficitszabályokról, azt egyelőre lehetetlen megmondani, de meglepően nagyot nőtt az esélye annak, hogy az EU a permanens költségvetési élénkítés lehetővé tétele felé indul el a szabályozásban. A politikai együttállás mellett viszont közgazdaságtani érvek is felsorakoznak az állami költekezés mellett. Aki követte az Egyesült Államok elnökválasztási folyamatának gazdaságpolitikai érveit, az már találkozhatott a normatív közgazdaságtan két fenti, gazdaságpolitikai ígéretekben manifesztálódó, antagonisztikus irányzatával. Joe Biden végül a nagyobb állam ígéretével megnyerte a választást (bár vélhetően nem a szakpolitika döntött). Ezzel egyidőben az állami beavatkozást pártoló közgazdasági irányvonal Európában is teret nyert, méghozzá nagyon gyorsan, a koronavírus-válsággal.

Mielőtt bárki a megunhatatlan keynesi-neoklasszikus vitát látná a folyamatokban, fontos elmondani, hogy itt inkább egy pragmatikus szemléletváltásról van szó.

A szigorú költségvetési politikáról ugyanis elmondható, hogy fontos előnyei mellett érezhetően káros mellékhatásokkal járt az Európai Unióban. Az EU a 2008-as válságra úgy válaszolt, hogy szorított egyet a gyeplőn, ezzel viszont esélyt sem adott a strukturális növekedési válságba süllyedő tagállamoknak a költségvetési élénkítésre (lásd olasz költségvetési vita). Az SNP lazítása melletti mai érvek is úgy szólnak, hogy "a fiskális fegyelemnek nem szabad akadályoznia a növekedést." Legjobb példa az Egyesült Államok: bár számos egyéb tényező miatt sem lehet összehasonlítani az USA és az EU gazdaságát egymással, látványos, ahogy a tengerentúli óriásgazdaság messze lekörözte az eurózónát a növekedési versenyben:

Nem lehet a fenti folyamatokat egyetlen tényezőre visszavezetni, ugyanakkor tény, hogy az amerikai szövetségi kormány sokkal lazább költségvetési politikát folytatott, mint az EU az elmúlt években (Donald Trump elnöki ciklusa idején például az adócsökkentés miatt lódult meg a hiány, amely ugyan növelte az államadósságot és az egyenlőtlenséget, a növekedésre jótékony hatással volt, hiszen több pénz maradt a gazdasági szereplők zsebében).

Ismét ki kell emelni, hogy a gyorsabb amerikai növekedésnek nem egyedül a nagyobb állami költekezés az oka az elmúlt 20 évben, de a koronavírus-válság idején a költségvetési élénkítés növekedésre gyakorolt hatása már egyértelműen tetten érhető. Nézzük meg a fenti ábrákat: az amerikai kormány 2020-ban sokkal többet költött válságkezelésre, mint az EU, és hamarabb is érte el a válság előtti szintet. A nagyobb költségvetési élénkítés tehát jelentős növekedést generált, és ennek a tapasztalatai vonzóak lehetnek az EU számára, amely a válság előtt foggal-körömmel, pénznyomtatással, negatív kamatokkal harcolt azért, hogy értelmezhető növekedést tudjon felmutatni - sikertelenül. Amit a monetáris politika nem tudott elérni, azt most megpróbálhatja a fiskális politika.

A költségvetési élénkítés mellett egyéb érvek is szólnak: ilyen például a német és az amerikai választási kampányban is sokat emlegetett infrastrukturális, digitális és zöld beruházások szükségessége. Utóbbit a klímaváltozás miatt nem kell külön magyarázni. Előbbiekre pedig azért van szükség, mert a fejlett világban a termelékenység javítása sokkal nagyobb korlátokba ütközik. Ezek stratégiai szintű összehangolása csak állami, sőt, inkább csak EU-s szinten lehetséges, a piaci folyamatok több területen nem, vagy csak lassan mozdítanák elő.

Az is fontos érv, hogy a déliek kilátástalannak tűnő helyzetét nem elsősorban a túlköltekezés okozta: Olaszország úgy adósodott el, hogy közben nem tudott tartós növekedési pályára állni. Miért? Nem feltétlenül azért, mert sokat költött, hanem azért, mert rosszul költötte el azt a pénzt. Az olasz költségvetési források nagy része irreálisan magas szociális transzferekre, páratlanul hatékonytalan közigazgatásra folynak el, vagy egyszerűen elvesznek a leszakadó Dél korrupciós tengerében. A fukar országok állampolgárai ezt érthető módon nem akarják finanszírozni - hacsak a déliek nem vállalják, hogy a többletforrásokat okosan költik el.

És az RRF-fel mi lesz?

Itt jutottunk el egy fontos ponthoz, az EU ugyanis (épp a fenti fukarok-déliek vitát végigjátszva) tavaly fogadta el a 750 milliárd eurós újjáépítési alapját, amit a következő években fog kiosztani a tagállamok közt: körükben pedig felülreprezentáltak a strukturális nehézségekkel küzdő déliek. A Next Generation EU program több szempontból is különleges: egyrészt az EU átlépett egy vörös vonalat a létrehozásával, ugyanis a Bizottság a kötvénypiacon fogja bevonni a szükséges forrásokat, nem a tagállamoktól, ez pedig történelmi jelentőségű lépés. Másrészt pedig a felhasználási forrásokat olyan célokhoz köti, amelyek javítják az adott tagállam produktivitását. Azaz itt már az állami költekezés „minősége” számít.

Az EU helyreállítási terve már önmagában is egy újabb pillére az állami költekezésre alapozott gazdaságpolitikának (akkor is, ha a vissza nem térítendő összegek önmagában nem rontják a költségvetés egyenlegét). A Next Generation EU-t egyszeri lépésnek szánták, hogy a koronavírus miatt bajba került déli tagállamok, amelyek költségvetési élénkítő képessége sokkal gyengébb, mint a többi tagállamnak, ezen keresztül hajtsák végre a felzárkózáshoz szükséges beruházásokat.

Csakhogy már most egyre többen vetik fel, hogy az újjáépítési alapot meg kéne tartani a jelenlegi ciklus kifutása után is.

Voltaképpen ez sem meglepő lépés, korábbi cikkünkben már utaltunk rá, hogy az EU nagyjából 80%-kal növelt fiskális képességét nehéz lesz évek múltán jelentősen csökkenteni. Ebből a szempontból is döntő lesz a német választás, a szociáldemokraták, élükön Scholzcal ugyanis támogatnák, hogy a Next Generation EU egy állandó eszközzé váljon, jelentősen megnövelve az EU-s újraelosztási szintet, mélyítve az integrációt, és egyben állandóvá téve a megnövekedett állami kiadásokat (sőt, az egész európai baloldali pártcsalád ezt javasolja). Technikai értelemben az RRF és a deficitkorlát két külön dolog: mivel az EU vonzza be a forrásokat a kötvénypiacon, az államok pedig egyfajta transzferként megkapják azt, nem romlik utóbbiak költségvetési egyenlege (voltaképp ez a kockázat és a költségek áthárítását jelentik uniós szintre, erősítve ezzel az EU önálló entitását, amit az európai baloldalon cseppet sem bánnak). Célját tekintve viszont ugyanarról van szó: az állam költekezéssel kívánja beindítani a növekedést.

Nem az SPD az egyetlen, amely megtartaná az EU-s eszközt, a Zöldek szintén állandósítanák azt. Így amennyiben a Zöldek részesei lesznek egy SPD vezette kormánykoalíciónak, akkor arra számíthatunk, hogy a legfajsúlyosabb tagállam – a szintén fajsúlyos déliekkel és a franciákkal együtt – a Next Generation megtartása mellett érvel majd. Ilyen szövetség ellen pedig nem sok súlya lesz a fukaroknak, akik a németekkel a legjelentősebb szövetségesüket veszíthetnék el a „költségvetési háborúban”.  Rendkívül izgalmas lesz tehát a német választás, és ha ez még nem lenne elég, az SPD vezető kormánypárttá válásával az EU szociális lába is erősödne – a németek támogatnák az európai minimálbért, akárcsak a globális minimumadót.

Ahol van pro, ott van kontra is

Most tehát a korábbiaknál sokkal nagyobb az esély arra, hogy a deficitszabályok fellazuljanak, és nyitva maradjanak az állami pénzcsapok. Ez viszont csak jelenleg van így, és a pillanatnyi helyzet gyorsan változhat. Már most látszanak azok a nehézségek, amelyek miatt könnyen lehet, hogy végül ugyanúgy a fiskális szigor útjára tér Európa, mint korábban. Nézzük is meg a költségvetési élénkítéssel szemben felállítható ellenérveket:

  • A koronaválság idején a friss kötvénykibocsátás döntő részét felszívta az EKB. Ha a jegybank nem lett volna ilyen aktív, az olasz, spanyol, portugál, görög papírok finanszírozási költsége jelentősen megugrott volna. A jegybank pedig épp az eszközvásárlás kivezetése előtt áll. A refinanszírozási műveletek ugyan még eltartanak egy darabig, és az EKB is megoldhatja „okosban” a vásárlások fenntartását, de a megemelkedett államadósságok miatt a piaci finanszírozhatósági kockázatok jelentősebbek, mint általában – csak egyszerűen nem látjuk azokat, mert torz a piac.
  • A megnövekedett inflációt a költségvetési élénkítés tovább fűtheti. Ha az áremelkedésről bebizonyosodik, hogy tartós, és a cikkhiány sem múlik el hamar, az állam a digitális célú, infrastrukturális és egyéb beruházásokkal csak ronthat a helyzeten. Ha még fél-háromnegyed év múlva is magas inflációról írunk, alighanem a kormányok a jegybankokkal egyetemben vártnál korábban kezdik meg a kifarolást az élénkítő politikából.
  • Az RRF is okozhat csalódást. A forrásokat ugyanúgy el lehet költeni hatékonytalanul, mint korábban bármikor, hiába van a Bizottságnak erre ellenőrző mechanizmusa. Ha az RRF nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, akkor a fukarok sokkal kevésbé lesznek meggyőzhetők, hogy a programot (és egyben az állami költekezés megengedését) fenn kell tartani.
  • És végül fontosak a politikai szempontok is. Ha baloldali fordulat lesz a német politikában, az sem garancia semmire, főleg ha a fiskálisan hithű konzervatív FPD is a kormány tagja lesz. Az Egyesült Államok a jó példa, ahol bár a demokraták szokatlan mértékben tolódtak balra, és az elnöki pozíció mellett elnyerték a Kongresszus mindkét házának többségét is, de még a republikánusok 2017-es adóreformja előtti állapot visszaállítása sem zökkenőmentes.

Címlapkép: Getty Images

minimálbér
vlagyimir putyin
vlagyimir putyin
maszk
covid koronavírus maszk getty stock
Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
2021.11.18
Portfolio Property Awards 2021
2021.12.09
Agrárszektor Konferencia 2021
2021.11.18
Global trends in Banking 2021
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Ügyvédek

A legjobb ügyvédek egy helyen

Infostart.hu

Portfóliókezelő menedzser

Portfóliókezelő menedzser
Online kurzus
Akár 100 000 Ft-tal elkezdhető, hosszú távú megtakarítási módszer.
Online előadás
Vételi és eladási zónákat azonosítunk, melyek a trendekkel kiegészítve szuper hatékony párost alkotnak.
vakcina