Bod Péter Ákos: Öveket becsatolni! Kemény földet érés jöhet Magyarországon

Puha vagy kemény landolás

2022 őszén az európai polgárok előtt a rájuk váró gazdasági kilátásokról két teljesen eltérő kép jelenik meg. Az egyik az elszabadult infláció, megfizethetetlen közműszámlák, gyárbezárások, a téli fázás-sötétség képe. Ez utóbbit erős vizualitással erősíti a Gazprom reklámja, amely jégbe fagyott európai táj és városok képével üzen. (Hogy mit, az már értelmezés kérdése, mindenesetre a Gazprom valaha, Ukrajna februári megtámadásáig, megbízható és szakszerű nagyvállalat látszatát keltette, korábban európai stadionokban és labdarúgók mezén hirdette magát, most politikai ágensként viselkedik – ezt az identitásváltást érdemes szem előtt tartania minden meglevő és jövőbeli ügyfelének: immár az orosz politika eszköze, semmint üzleti szereplő.) A gazdasági sajtóban, a jegybankári beszédekben előfordul egy másik kép, a puha földet érés: a leszállópályán landoló repülőgép utalás a mostani inflációs konjunktúra-szakasz nagyobb zökkenő nélküli lezárulására.

2021 gyors helyreállítási növekedése után mindenképpen ütemesés jön, de annak mértéke nagyon nem mindegy; lehet durva, és lehet kontrollált.

Az Európai Bizottság nyári kitekintése szerint idén az összegzett európai GDP 2,7 százalékkal nő, 2023-ban pedig csupán 1,5 százalékkal. Ami az évtizedes rekordokat döntő európai inflációt illeti, a Bizottság számítása szerint az idei év harmadik negyedévében, tehát ezekben a hónapokban tetőzik az infláció, és jövőre már jóval mérsékeltebb lesz az árnövekedés üteme. A Nemzetközi Valutaalap júliusi, némileg később készített világgazdasági kitekintése már egy fokkal pesszimistább: idénre 2,6 százalék, jövőre 1,2 százalék a prognosztizált gazdasági növekedés, hasonló inflációs lefutással. A 2023-ra várt szerény éves növekedésbe bőven belefér egy rövid recessziós szakasz is, ezzel együtt nevezhetjük puha landolásnak a felvázolt európai gazdasági pályát.  

Az energiahordozók áralakulásával és az energiabiztonságot fenyegető tényezőkkel, az élelmiszerdrágasággal, az ukrajnai háború miatt kockázatokkal mindkét idézett kitekintés számol, és megnevezi az előfeltételeket ahhoz, hogy a puha földet érés, majd azt követően az árstabilitás melletti szerény növekedés bekövetkezhessen. Ami az áram- és gázellátást illeti, minden komoly közlemény előrejelez szigorú energiamegtakarító intézkedéseket, a korábbi lakossági komfortszint feladását, akár nagy energiaigényű tevékenységek visszafogását, az oroszoktól való energiafüggőség gyors mérséklését. Ám ha didergés és mély termelési válság nélkül jut túl Európa a mostani kockázatos szakaszon, akkor valóban elfogadható a puha landolás költői képe.

A legfrissebb statisztikák és az Európai Központi Bank várható intézkedései alapján az árak alakulását tekintve a második tabló látszik valószínűnek: számos európai gazdaságban a fogyasztói árindexek már nem emelkednek tovább, az EKB kilátásba helyezett kamatemelése és pénzmennyiségi szigorítása is ráerősít az európai dezinflációs folyamatra. A hozamszintek emelkedése viszont ront az üzleti konjunktúrán.

Így valóban megeshet, hogy az európai gazdaság – nem csekély országonkénti eltérésekkel – átmeneti recesszióba csúszik az év végén. Az pedig természetesen erősen kihat a magyar gazdaságra.

Visszatérnek a '70-es évek?

A hazai vonatkozások taglalása előtt érdemes visszatérni arra, hogy milyen érvek állnak a pesszimista változat mögött, hiszen nemcsak orosz propagandisták meg itteni követőik, hanem komoly elemzők is festenek komor közeljövőt az európaiaknak. Az elemzői körökben vissza-visszatér a korábbi olajválságok súlyos következményeinek emléke. Az 1970-es évek hirtelen energiaár-drágulásai mély és tartós gazdasági visszaesést, hatalmas inflációt, gyárleállásokat, sztrájkhullámokat idéztek elő.  

Tényleg vonhatók érdemi párhuzamok az 1970-es évek olajválságai és a mai viszonyok között. Bár a történelem nem ismétli meg magát, de az akkor szerzett kellemetlen tapasztalatok segítségünkre lehetnek a későbbi hasonló karakterű esetek értelmezésében.

Annyiban kétségtelenül fennáll a párhuzam, hogy a világgazdaság kulcstermékének, a nyersolajnak a megdrágulásában a keresleti és kínálati tényezők mellett hatalmas szerepet kapott a politika.

1973-ban, a jom kippúri háborút követőn a Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete (OPEC) visszafogta a kitermelést, így hirtelen mennyiségi hiány lépett fel olajból, amelyre éppen addigra állt át a kőszénről a fejlett világ vegyészete, energetikája, közlekedése. A hiányból az energiaárak megsokszorozódása lett, abból általános infláció, súlyos termelésvisszaesés, a mindennapi élet megnehezedése az olajimportáló országokban. Alig jutott túl ezen a nyugati világ, néhány évre rá az iráni forradalommal esett ki egy nagy exportőr, jött egy újabb olajár-megugrás, hasonló makrogazdasági és súlyos társadalmi és politikai hatásokkal.

Ez tehát tényleg fenyegető előkép a mához. Ám a különbségek is lényegesek a gazdaságban, gazdaságpolitikában.

• Akkor a makacs infláció ellen a fejlett piacgazdaságok hatóságai hosszas sodródás után erőteljes jegybanki kamatemelésre szánták el magukat. A pénz árának drágítása valóban a legfőbb inflációellenes eszköz a tankönyvek szerint. A radikális kamatemelés viszont recesszióba sodorta a világgazdaságot. Visszaesés idején lefékeződik az árszint-növekedés, a termelés és fogyasztás csökkenése nyomán kisebb az energiaigény; csakhogy az 1970-es évek azt is megtanították, hogy a jövedelmek zuhanása, a megugró munkanélküliség, a társadalmi rend meggyengülése túl nagy ár az ilyen stabilizálásért.
• Tanulság tehát, hogy a jegybanki szigorítás nem igazán jó eszköz, ha termelési tényezők fizikai hiánya áll az áremelkedés mögött: túl sokan vesztik el a munkájukat ahhoz, hogy a kritikus termék importja és hazai felhasználása érdemben csökkenjen, az árak mérséklődjenek. Ám a közvetlen hatósági árszabályozás, a jegyrendszer, az olajszektor államosítása sem bizonyult megfelelő megoldásnak. Sokkal inkább az lett a következtetés, hogy egyszerre kell mérsékelni a keresletet, alapvetően az árrendszeren keresztül, és serkenteni a kínálatot, amiben szintén meghatározó szerepe van a piaci áraknak, de van helye az állami ösztönzőknek is.
• Az infláció természete is megváltozott a fél évszázaddal ezelőtti viszonyokhoz képest. Akkor erős szakszervezetek, merev munkaerőpiaci szabályok mellett az energiaárak robbanását követő inflációs hullámra heves bérharccal, azonnali bérköveteléssel reagált a munkavállalói oldal, beindítva az ár-bér-spirált. Most is felerősödnek a jogos bérigények, de jóval ritkább az automatikus bérindexálás, amely bemerevíti az inflációs várakozásokat, az eredeti ársokk elmúlása után is felfele tolja az árszintet, ezzel meghosszabbítja az inflációs folyamatot.
• Ahol az állami költségvetés eszközeivel hihető védelmet tudnak nyújtani az átmenetileg bajba került társadalmi rétegeknek és gazdasági szereplőknek, ott tompítható a társadalmi radikalizálódás. És valóban, az energia tavaly megkezdődő drágulására a legtöbb európai kormány célzott támogatási programmal válaszolt; a német kormány szeptember elején már a harmadik csomagot jelentette be, eddig összesen 95 milliárd euró nagyságban (benne a közösségi közlekedés költségvetési támogatása, átmeneti adómérséklés, jövedelmi támogatás rászorultaknál, az energiai átállás és az energiatakarékosság ösztönzése). Hasonló mértékű támogatást nyújt a francia állam is, miközben egyik kormány sem kívánja megnövelni a költségvetési hiány mértékét.
• Az is történelmi tapasztalat, hogy a megnövekvő nyersanyagárak nyomán gyorsan beindulnak a piaci alkalmazkodási folyamatok: a zajos, válságteli 1970-es évek kirobbantották a miniatürizálás, anyagtakarékosság, energiahatékonyság forradalmát a piacgazdaságokban. Ennek szimbólumai közé sorolhatók az akkori amerikai modelleket kiszorító sokkal takarékosabb fogyasztású japán, európai autók, a rádiócsövek helyett a tranzisztorok. Most is újabb lendületet vett a technológiák átállítása, a kritikus energiahordozók és nyersanyagok felhasználásának csökkentése. Egészen rövid idő alatt megtörténik az orosz ellátástól való szoros függés felszámolása Nyugat-Európában, amivel erejét veszti az orosz zsarolási eszköz.    

A teljes gazdasági szerkezet alkalmazkodásához azonban idő kell. A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) számítása szerint az 1973-as olajárrobbanást követően három évtized alatt jutottak el a tagállamok oda, hogy egységnyi GDP-hez egyharmaddal kevesebb energiát használjanak fel. A megtakarítási folyamatot egyaránt szolgálta a feldolgozóipari modernizáció, a lakások és üzleti ingatlanok energetikai hatásfokjavulása, a közlekedés és szállítás szervezési és technológiai fejlődése.

Az utóbbi évtizedben pedig a környezetvédelmi szempontok kerültek sokkalta feljebb a gazdaságpolitikai célok fontossági sorrendjében; a zöld fordulat egyszerre implikálja a fajlagosan (és ténylegesen) kisebb energiafogyasztást, és az energiatermelési mix átalakítását. A jelenlegi rendkívüli hiányhelyzetben viszont a kormányok átmeneti időre kényszerűségből hátrább sorolhatják a zöld szempontokat, tartósan azonban nem feledkezhetnek meg azokról. A mostani újratervezési szakasz akár a környezeti, gazdaságossági és ellátásbiztonsági vonatkozások egyensúlyának értelmes megvitatásához is elvezethet – majd meglátjuk.

Mi a helyzet itthon?

Ha azonban a magyar viszonyokra térünk rá, kevesebb optimizmussal nézhetünk a jövő elé. Természetesen reménykedünk a puha landolásban, de a magyar gazdaság szerkezete és az itteni inflációs folyamatok karaktere más, mint az EU gazdaságilag fejlettebb államaiban. Nálunk – és ez minden új tagországra igaz valamilyen mértékig – a szerényebb jövedelmi szint miatt az élelmiszerekre és a lakhatásra fordított lakossági kiadások aránya jóval nagyobb a családi büdzsében, mint a nyugati országokban. Így éppen e két nagy tétel radikális megdrágulása miatt eleve nagyobb az inflációs nyomás, mint ott, ahol az alapvető szükségleten felül sokkal többet költenek szolgáltatásokra, amelyek kevésbé drágultak.

Minálunk ráadásul a forintárfolyam gyengesége miatt akkor is nőnek a piaci árak, ha az energia világpiaci ára (dollárban) már lefele tart az elért – magas, de történelmileg nem extrém – színvonaltól.

A sajátos magyar helyzetből adódóan nekünk az Ural nyersolaj beszerzési ára a mértékadó, valamint földgázban is az uniós tagállamok többségétől eltérően a csővezetékes orosz forrástól függünk – annak itt most nem tárgyalt súlyos szuverenitás-korlátozó következményeivel.

De nemcsak ebben aszimmetrikus a mi viszonyunk, hanem a fajlagos energiaigény és a jelenlegi energiamix vonatkozásában is.

A magyar gazdaság teljes energiaellátása az utóbbi időben 24 megatonna olajegyenérték (2014) és 27 Mtoe (2019) között mozgott. Ennek kétötöde származik hazai forrásból, 60 százaléka import. Az ipari energiafelhasználás 2010 és 2020 között 46 százalékkal nőtt! Részben a sok energiát (főleg földgázt) igénylő vegyipar, abroncsgyártás, járműipar termelésnövekedése áll emögött, és most lépnek még be a nagy akkumulátortermelő üzemek. Ezt az ipari szerkezetet súlyosan érinti a hagyományos energiahordozók (földgáz, olaj, szén) és az áram tarifáinak megugrása. Természetes védekezési képességünk gyenge: a megújuló energia részaránya csupán 15 százalék 2020-ban; kisebb, mint 2012-ben. A lakossági és kommunális ingatlanállomány állapota vegyes, energetikai színvonala csak lassan javul. Az autópark átlagos élettartama jóval az európai átlag feletti. Ezek az arányok azt üzenik, hogy az európai átlagviszonyokhoz képest a magyar gazdaság és társadalom nagyobb arányban van kitéve mind az esetleges fizikai hiányból, mind „csupán” a drágább energiaárakból adódó sokkoknak. 

A helyzetet súlyosbítja, hogy a fixen tartott hatósági („rezsicsökkentett”) tarifák csaknem évtizedes időszakában az árak nem ösztönözték a háztartásokat, önkormányzatokat, kisvállalatokat az energiatakarékossági beruházások elvégzésére, az energiaigényes berendezések és eljárások lecserélésére. A 2021-ben drasztikusan felfutó világpiaci energiaárakra sokáig nem reagált a magyar szabályozás, a rezsitarifák változatlanul maradtak 2022 júliusáig, sőt, a piaci szint alatti ármegszabás tavaly ősszel kiterjedt a motorüzemanyagokra is. Így a többi uniós tagállamban meghozott energiatakarékossági intézkedésekhez és piaci késztetéshez képest egyéves késésben vagyunk.

A mesterségesen alacsonyan tartott árak hatására a magyar energiaimport volumene nagyobb, mint lett volna rugalmas áralakulás (és így a keresleti volumen mérséklődése) esetén.

A romló nemzetközi cserearányok mellett az árszabályozási merevség – és maga az alapprobléma: gazdaságunk átlagosnál nagyobb energiaimport-függősége – a külső pénzügyi mérleg komoly romlásában öltött testet. Ehhez még hozzá is tett a választást megelőző nagyméretű keresletnövelés, amint azt Oblath Gábor nemrég kifejtette (Portfolio: Árrögzítés és keresletélénkítés cserearány-veszteség idején; Élet és Irodalom: Mivel jár az árrögzítéssekkel súlyosbított keresletélénkítés hazai reáljövedelemveszteség idején?).

Ezeknek a hónapoknak egyik nagy ismeretlenje, hogy a hátrább sorolt, elhanyagolt energiatakarékossági intézkedéseket most milyen gyorsan tudják elővenni az üzleti szereplők és a háztartások. És egyáltalán: mennyire képes alkalmazkodni Magyarország a hirtelen változásokhoz.

Valóban fenyegető a múlt, a késői 70-es évek: az akkori olajárrobbanás következményeit előbb lekicsinyelte a magyar hivatalosság („ide nem gyűrűzik be az energiaár”), majd amikor az egyensúlyi mutatók ijesztő mértéket öltöttek, gyors egymásutánban, kapkodva születtek a megszorító intézkedések.

A földet érés költői képéhez visszatérve: a magyar esetben a kapitány előbb még jóval feljebb húzta a botkormányt, holott már látótávolságban lett volna a leszállópálya. Most ezért sajnos a komfortosnál meredekebb szögben kell lefele haladni a landoláshoz, és várhatóan keményebb lesz a betonra érés. Öveket becsatolni!   

Címlapkép: Getty Images