Schrödinger AI-ja, egy második Hold és a játékelmélet – hogyan térképezzük fel a jövőt?

Fölteszem azt a kérdést, amit valószínűleg minden jövővel foglalkozó ember kerülne: hogyan fog kinézni a világ egy, illetve öt év múlva?

Ennek így semmi értelme.

Megpróbálni megjósolni a jövőt?

Amit kérdez, olyan, mintha valaki azt mondaná: itt egy kocka, megrázom, eldobom – szerinted hányast dobok? Ez nem előrejelzés, ez találgatás.

A találat esélye egy a hatból.

Igen, de a kérdés nem az volt, hogy mekkora az esélye az eltalálásnak, hanem hogy konkrétan mi lesz a dobás eredménye. Ha erre valaki rávágja, hogy kettes, és tényleg kettes lesz, az egy szerencsés tipp – de ez nem előrejelzés, és nem is hasznos. Ami hasznos, az az, ha azt mondjuk: hatféle lehetséges kimenet van, és jelenleg mindegyiknek egyhatod az esélye.

Francis Fukuyama egyszer megpróbálta azt mondani, hogy az emberiség hatost dobott, amikor azt állította, hogy elérkeztünk a történelem végéhez. Nemrég már úgy fogalmazott inkább, hogy az emberiség az egyre intenzívebb káosz korszakába lépett. Lehetséges egyáltalán megmondani, hogy minek a valószínűségére próbál választ adni bármilyen előretekintés?

Ez nagyon érdekes kérdés. Nem az a dolgunk, hogy meghatározzuk a „valódi” valószínűséget – mert ilyen nincs. Csak annyit lehet mondani, hogy a jelenlegi tudás alapján mi tűnik valószínűnek. Amikor Fukuyama azt mondja, hogy káosz jön, az azt sugallja, hogy bármi megtörténhet. De ez nem így működik. Nem minden lehetséges – csak sok minden.

Mondjon valamit, aminek 0 százalék a valószínűsége!

A Föld mellett holnap megjelenik még egy Hold. Bátran merem mondani, hogy ennek az esélye nulla.

De társadalmi, gazdasági kérdésekben is ilyen bátran merné mondani, hogy valami nem lesz?

A feladat nem az, hogy megmondjuk: „ez lesz”. Hanem az, hogy megmutassuk: „ez is lehet, és így kapcsolódik a többihez”. Olykor még olyan szcenáriókat is érdemes feltérképezni, amelyeknek gyakorlatilag nulla az esélye – például hogy megjelenik egy második Hold a Föld körül. Nem azért, mert ez reális, hanem hogy láthatóvá váljanak a határok.

A jövőről való gondolkodás tehát nem a jövő megjóslása, hanem a lehetőségek felmérése.

Pontosan. Az a hasznos, ha azt tudjuk mondani: itt van hat forgatókönyv, ezek nem kapcsolódnak egymáshoz, mindegyiknek van egy esélye – akár egyhatod. Nem az a cél, hogy eltaláljuk a végkimenetelt, hanem hogy átláthatóvá tegyük a döntési teret.

A valószínűségek művészete a játékelmélet. Lehet ezt játékelméleti keretbe helyezni? Egyáltalán ismert, hogy a mostani zavaros geopolitikai és globalizált gazdasági környezetben kik a szereplők, mik a szabályok? Véges vagy végtelen játszmáról van szó?

Volt néhány éjszaka Cambridge-ben, amikor azon gondolkodtam, lehet-e egy általános dinamikus játékot alkotni, amelyben létezik Nash-egyensúly. Próbáltam megfogalmazni – hamiltoni keretrendszerben –, de amikor álmaimban a két hamiltoni operátor lángoló karokkal harcolt egymással, akkor tudható volt, hogy ebből valószínűleg nem lesz eredmény. És nem is lett. Talán éppen azért, mert a kérdésre nem lehet egzakt módon válaszolni.

Dávid-Barrett Tamás evolúciós viselkedéskutató, az Oxfordi Egyetem oktatója és az emberiség jövőjével foglalkozó Future Human Systems Research vezetője. Munkájában azt vizsgálja, milyen jellemzők teszik képessé az embert arra, hogy nagy és kulturálisan összetett társadalmakban éljen. Kutatásai középpontjában a társas hálózatok felépítése, szabályozása és az ezekhez kapcsolódó evolúciós jellemzők állnak. Korábbi munkájának fókusza a Strukturális Mikromechanizmusok elmélete, amely azt mutatja be, hogyan alakítják át a társadalom szerkezetét a demográfiai folyamatok. Emellett jelenleg a mesterséges intelligencia társadalmi szerepével és adaptív hatásaival is foglalkozik. Az Oxfordi Egyetem Trinity College-ában tanít, emellett a finn Väestöliitto Népességkutató Intézet munkatársa, továbbá a Royal Anthropological Institute és a Royal Society of Arts tagja. Korábban a kieli Világgazdasági Intézettel (Németország) és a santiagói Universidad del Desarrollo egyetemmel (Chile) is közösen dolgozott. Tanulmányait Budapesten, Londonban és Cambridge-ben végezte. Mielőtt tudományos pályára lépett, feltörekvő gazdaságokra specializálódott tanácsadó céget vezetett. Gendered Species: A Natural History of Patriarchy című könyve nemrég jelent meg magyar nyelven is, a Patriarchátus természetrajza címmel, amelyben a szerző arról beszél, hogy a patriarchátus miért nem univerzális és szükségszerű, sőt, inkább egy olyan történelmi „közjáték”, amelynek a végéhez közeledünk.

Mások is próbálkoztak, például Jean-Michel Lasry és Pierre-Louis Lions a középértékes mezőjátékban (Mean Field Game elméletben) azzal játszották ki a dilemmát, hogy a figyelmet nem a szereplők döntéseire, hanem a döntéseik által formált mezőre irányították – vagyis arra, hogyan változik maga a játéktér a sok szereplő együttes viselkedése miatt.

Igen, sokan próbálkoztak, köztük én is. De attól még nem sikerült, ami nem véletlen. Az ilyen típusú modelleknek az a céljuk, hogy valamiféle rendszert hozzanak létre a jövő lehetséges alakulására – de közben mindig beleütköznek egy alapvető problémába:

hogy a jövő nem megfigyelhető, és így nem is tudományos értelemben »megismerhető«.

Mert minden, amit gondolni lehet róla, abból indul ki, amit most látunk. Ez mindig hiányos lesz. Az összes kérdés, amit kapok – és amit sokan feltesznek –, lényegében arra irányul, hogy mit lehet biztosan tudni arról, ami majd történik.

Mintha lenne egy rejtett igazság, amit csak meg kell találni, és akkor megértjük a jövőt. De ilyen nincs. A válasz mindig az lesz, hogy biztosan – tehát tudományos értelemben, verifikálható módon – semmit nem lehet tudni a jövőről. A maximum az, hogy különböző lehetőségeket térképezünk fel, és az ezek közötti kapcsolatot próbáljuk megérteni.

Amit én csinálok, az nem jóslás, hanem szcenárióépítés. Olyan lehetséges helyzeteket vázolok fel, amelyek valóban megtörténhetnek.

Megpróbálom megmutatni, hogyan kapcsolódnak ezek egymáshoz. Hogy ha az egyik elkezd megvalósulni, akkor abból milyen másik következhet. Ez nem előrejelzés, hanem térképkészítés – hogy látható legyen, mi van, és milyen irányok nyílhatnak meg.

De ezek nem „igazak” vagy „hamisak”, hanem használhatók vagy használhatatlanok. Ez egy teljesen másik logika.

A kérdések valójában azt a dilemmát feszegetik, hogy ha a jelen ismeretei ennyire töredezettek és torzultak, akkor hogyan lehet bármit mondani a jövőről?

A jelenről azért lehet tudni valamit. Felismerhetők benne minták – legyenek azok adatokban, viselkedésekben vagy nyelvi struktúrákban. Ezek a mintázatok rávetíthetők egy jövőbeli időpontra, és azt lehet mondani: ilyen is lehet majd. Két probléma viszont biztosan van.

Az egyik, hogy a jövőben számos olyan tényező jelenik meg, ami most még nem ismert.

A másik, hogy az eddigi mintázatok egy olyan világból származnak, ahol a domináns intelligencia biológiai volt.

Most pedig egy olyan korszak felé tart a világ, ahol ez már nem lesz így. Ezért az eddigi mintázatok nem lesznek különösebben hasznosak. Kétszeresen is lehetetlen a jövőről beszélni.

Mi az intelligencia definíciója?

Egy élő szervezet ökológiailag releváns előrejelző kapacitása.

Tehát nem csak az emberi vagy állati intelligencia tartozik ide?

Így van. A növények is ide tartoznak. Egy barátom, Dr. Oborny Beáta (az ELTE TTK docense, elméleti-biológus - a szerk.) sokat beszél arról, mennyire hibás az a gondolkodás, hogy a mesterséges intelligenciát emberi modellek alapján próbáljuk értelmezni. Ehelyett inkább a növényekhez hasonló, lassabb, decentralizált működést kellene alapul venni. A mesterséges intelligenciát úgy érdemes elképzelni, mint egy erdőt, amely válaszol. Egyszer kérdeztem valamit egy nyelvi modelltől, amiben sok érzelem volt, és azt válaszolta: ez olyan, mintha Mozartról egy kaktuszt kérdeznénk.

Ez meglehetősen sajátságos példa.

Nekem tetszett. Nem várom el a kaktusztól, hogy ugyanúgy reagáljon, mint én. És ha így gondolkodunk, kevesebb hibát követünk el az értelmezés során. A gond ott van, hogy folyamatosan humanizáljuk ezeket a rendszereket – ahelyett, hogy elfogadnánk: más logikán alapulnak.

De ez azt is jelenti, hogy az ember elveszíti a domináns szerepét?

A dominancia nem feltétlenül tűnik el, inkább átalakul. Egy közös intelligenciarendszer alakul ki, amelyben az emberi rész nem szűnik meg, de már nem kizárólagos. Egy példa: a koronavírus-járvány kezdetén néhány hónap alatt végbement egy teljes vakcinafejlesztési ciklus. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Ehhez kellett az emberi DNS ismerete, az adatok, a modellezési képesség, a globális együttműködés. És algoritmusok. Ha egy marslakó nézné kívülről, azt mondaná: ez egy közös intelligencia műve volt.

Lehetséges, hogy egy idő után ezek a rendszerek teljesen kilépnek az emberi keretből?

Igen, ez is egy forgatókönyv. De lehet az is, hogy együtt fejlődünk. A kulcs az, hogyan viszonyulunk hozzájuk. A farkas példája jó analógia: ott kezdődik, hogy ott van a tűz körül, segít, melegít, elűzi a ragadozókat. Később családtaggá válik. Most valahol ott vagyunk, hogy az AI már ott van mellettünk – de még nem része a családnak.

Tehát még csak az első csontokat dobáljuk?

Pontosan. Még csak most kezdjük el felfogni, mit is jelent ez az egész. Talán egy új gazdasági rendszer hajnalán vagyunk, mint a mezőgazdaság kialakulásakor.

Befektetünk ezekbe a rendszerekbe, azok alkalmazkodnak hozzánk, mi is hozzájuk – és közben mindkét fél megváltozik.

Ez már nem is eszközhasználat, hanem szimbiózis.

Ha jól csináljuk, akkor igen. Ma már a telefon, az óra, a laptop nemcsak eszköz – hanem a napi működés része. A csirke például: ma a világ legelterjedtebb madara, mert mi megesszük.

Evolúciósan ez neki hatalmas siker. A mesterséges intelligencia számára is ez lehet a sikerút: együtt fejlődni velünk.

Mi történik, ha nem együtt fejlődünk, hanem elválik az út?

Akkor az autonóm rendszerek önálló döntéseket hoznak. Ilyenek már most is léteznek, például autonóm drónok. Ezek nem szimbiózisban működnek, hanem különválva – sőt, adott esetben ellenünk. Ott már más típusú jövőképről van szó.

Visszatérve az interjú elejére: ha most azt a bizonyos kockát dobjuk el – mekkora annak a forgatókönyvnek a valószínűsége, hogy nem együtt fejlődünk?

Na tessék, most adunk címet az interjúnak... De a válasz az, hogy ezt nem lehet így megmondani. Mert ha az ember része a rendszernek, akkor nemcsak megfigyelő, hanem alakító is. A jövővel is ez történik. Ha foglalkozunk vele, ha ránézünk, ha kérdéseket teszünk fel, már ezzel is alakítjuk. Ezért nem az a kérdés, hogy „mi lesz”, hanem az, hogy mit kezdünk a lehetőségekkel.

Schrödinger AI-ja. Ha kinyitjuk a dobozt, befolyásoljuk a kísérlet végeredményét…

Ha építünk egy eszközt – legyen az egy modell, egy szcenárió vagy egy játék –, akkor az csak akkor hasznos, ha nem passzív, hanem visszahat ránk. Nem az a cél, hogy megmondja: kettest dobtunk. Hanem hogy azt mondja: itt van hat lehetséges kimenet, ezek között ilyen kapcsolatok vannak, így lehet róluk gondolkodni. És ez alapján lehet dönteni.

Egy ilyen eszköz nem jós – hanem iránytű.

Ez már nagyon hasonlít arra, amit Philip Carlsson-Szlezak (a BCG vezető közgazdásza, a Shocks, Crises, and False Alarms: How to Assess True Macroeconomic Risk című könyv szerzője) is mond: a good-macro korszaknak vége, nem előrejelzésekre, hanem alkalmazkodási készségekre van szükség.

Pontosan. Ez olyan, mint az ipari forradalom. Egyszer csak megjelentek a gépek, amik ugyanazt a munkát sokkal gyorsabban el tudták végezni, mint az emberek. De nem az történt, hogy akkor onnantól nem volt mit csinálni. Hanem az, hogy át kellett állni egy másik képességre: már nem azt csinálta az ember, amit addig a gép megcsinált helyette, hanem azt kellett megtanulni, hogyan kell működtetni a gépet.

Most is valami hasonló történik. A gépek – a mesterséges intelligencia – gyorsabb, hatékonyabb sok mindenben. Az egyik legfontosabb tudás most az, hogy hogyan lehet ehhez a rettenetesen gyors változáshoz alkalmazkodni. De mindkét dolog képesség – csak más típusú.

Ez személyes tapasztalat is?

Igen. Amióta ezeket a rendszereket nagyon intenzíven használom, napi 2,5 órára csökkent az alvásigényem. Edzem, sétálok, de a többi időben építek. Eközben nem érzem, hogy kényszer lenne – egyszerűen lehet. Ez addiktív. Olyan, mintha rakétát szerelnének a hátamra. Egyre többen értik meg, mekkora ugrást jelent ez. Igazából nem kell hozzá más, csak annyi:

felmenni az oldalra, megnyitni a rendszert, és beírni, hogy „hogyan tudlak használni?”. Innentől kezdve már be is lépett valaki az új korszakba.

Címlapkép: Dávid-Barrett Tamás. A fotó forrása: Kurucz Árpád.

A cikk elkészítésében a magyar nyelvre optimalizált Alrite online diktáló és videó feliratozó alkalmazás támogatta a munkánkat.