Újabb reakció Zsiday Viktor felvetésére - „Az adórendszerhez nyúlni nem kell félnetek, jó lesz”

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Zsiday Viktor álláspontja

Az önkéntelen vitaindító Zsiday Viktor volt, akinek álláspontja szerint a példátlanul magas – az Európai Unióban legmagasabb – 27%-os általános forgalmi adót (ÁFA) érdemes volna megtartani, bár ráfér némi finomítás. Álláspontjához figyelemre méltó érveléssel jut. Abból indul ki, hogy 2010 óta a magyar adórendszer célja (az államháztartás kiadásainak fedezetének beszedése mellett), hogy „feltőkésítse” a hazai vállalkozó réteget, hogy támogassa vagyonfelhalmozását, hogy tőkeerős tőkésosztály jöjjön létre – mert nem úgy tűnt, hogy az a rendszerváltás utáni első két évtizedben szerves fejlődés eredményeképpen „magától” létrejött volna.

Ezt nagyon leegyszerűsítve úgy fogalmazta meg, hogy „az állam azt mondja, hogy támogatom a gyors vagyonfelhalmozást, és nem támogatom a fogyasztást.” Aki fogyaszt, fizessen magas ÁFÁ-t, aki megtakarít, az alacsony adót fizessen. Ezért az állam a gazdagok/megtakarításokra képesek számára gyakorlatilag adóparadicsommá alakította Magyarországot. E nézet mellett – folytatja – „2010-ben eléggé jól lehetett érvelni”, de vajon lehet még ma is? – teszi fel a kérdést. Mert van olyan, hogy „ami ma »jó« adó, azt lehet, hogy 20 év múlva nem célszerű fenntartani”.

A választáson – a szerző gondolatmenetét tovább gondolva, mert mi másra gondolhat, mint az áprilisi választásokra – „[a] magyar társadalomnak azt kell eldöntenie, hogy mit akar inkább támogatni: a fogyasztást vagy a tőkefelhalmozást – illetve kicsit finomítva: az eddigiektől eltérő ösztönzőket akar-e alkalmazni ezen a téren.”

A 2010 óta tartó kurzus eredményeként „kialakulóban egy nagyon gazdag réteg”, döntően a NER kedvezményezettjei, akik gyarapodását sokan „szimpla (közpénz)lopásnak tartják”, a velük szembeni indulatokat pedig a 2020-as évek inflációs ugrása, különösen az élelmiszerárak emelkedése okozta megélheti válság kiélezte. Ebből az a politikai (de önmagában nem gazdaság- vagy társadalompolitikai) következtetés vonható le, hogy „kicsit csökkenteni kellene a tőketulajdonosok adóparadicsomi állapotát és kevésbé adóztatni az elesettebbek (bizonyos) fogyasztását.” Éppen ezt javasolja a Tisza Párt: vagyonadót és az (alap)élelmiszerek ÁFÁ-jának csökkentését. Előbbi népszerű („ügyes populista húzás”), de „nem hatékony, és számos negatív mellékhatással jár …. nem hoz be elég pénzt, nehezen beszedhető, jogvitákhoz vezet”, ráadásul a külföldihez képest versenyhátrányba hozza a hazai tőkét, „és elkergetheti pont azt a hazai közép- és nagyvállalkozói tőkét, amelyre részben a következő évek növekedését szeretnék alapozni”, ezért európai országban ma már alig van vagyonadó. Ellenben utóbbi „valószínűleg gyorsan hat, egyszerűen bevezethető és hatékony, de sokba kerül”.

Úgy véli, mivel „még mindig nincs széles értelemben vett polgárság”, a 2010 óta tartó kurzus (tőkefelhalmozás támogatása és fogyasztás adóztatása) továbbra is folytatandó, s ezért a 27%-os ÁFÁ-t is érdemes fenntartani. Helyesnek némi finomítást tart: „kicsit nagyobb terhet lehet helyezni a gazdagokra”, hogy kisebb ÁFÁ-val lehessen terhelni bizonyos alapvető termékek fogyasztását. Ennek érdekében a tőkejövedelmek adózásának (nyereségadó, osztalékadó, befektetések adózása) emelését tartaná célszerűnek.

Bethlendi András álláspontja

Zsiday Viktor javaslatára véleménycikkében Bethlendi András szisszent fel. Bethlendi szerint a „polgárságépítés” érdekében „a szegényebbek arányaiban több adót fizetnek, mint a (leg)gazdagabbak”, s „pár százezer legmódosabb magyar gazdagodását finanszírozza több mint 9 millió ember”. E mögött azt a ki nem mondott gazdaságpolitikai célt érzékeli, hogy az adópolitikával is feltőkésített tőkés osztály – mely hova máshová is fektethetné jövedelmét, mint saját vállalkozásaiba? – vállalkozói teljesítménye, mely így kevésbé ütközik forráshiányba, munkahelyteremtés és emelkedő bérek formájában lecsorog az alacsony jövedelmű rétegekhez.

Ez lenne a lecsorgás-elmélet (trickle-down economics), mely valójában nem is elmélet, hanem a Reagan-Thatcher-korszakban (1980-as évek) az akkor hagyományosnak mondható keynesi keresletélénkítő gazdaságpolitikák sorozatos kudarcai után divatba jött gazdaságpolitikai elképzelés, mely elnevezését a kínálat(i)oldali közgazdaságtan (supply-side economics) kritikusaitól – gunyoros éllel – kapta. Eszerint nem csak a fogyasztói kereslet, illetve annak változása mozgatja a gazdaságot, hanem az is, ha a tőkének a magas profitjaival kezdeni kell valamit, és piaci kereslet nem csupán „van”, hanem generálható. Ezen elmélet hívei, nem meglepően, elsősorban azok közül kerülnek ki, akik a szóban forgó adópolitikák haszonélvezői.

Mondhatjuk úgy is, hogy a keynesi eszköztár 1970-es évek elejére bekövetkezett hatástalanná válása után jobb ötlet nem volt, mint a kereslet helyett a kínálat támogatása. A magas jövedelműek adóinak csökkentésével több marad náluk, a többletből akár befektetés, megtakarítás vagy (luxus)fogyasztás lesz, az az alacsony(abb) jövedelműek előnyére is élénkíti a gazdaságot.

Bethlendi teszteli is a 2010 óta tartó kurzust. Ha annak eredménye lenne, akkor a hazai tulajdonú mikro-, kis- és középvállalkozások (KKV) gazdaságban betöltött szerepe növekedett volna. Az azonban 2013 óta nem változott érdemben. A 2013-2024 között a foglalkoztatottak létszáma 68%-ról 65%-ra, a hozzáadott érték aránya 44%-ról 41%-ra csökkent, a beruházásoké viszont, melynek növekedése leginkább (el)várható lett volna, jelentősen, 35%-ról 26%-ra csökkent. A külföldi irányítású leányvállalatok hozzáadott értékének aránya 2023-ig (a 2024. évi adatok még nem állnak rendelkezésre) 52%-ról 41%-ra csökkent ugyan, ellenben beruházásaik 46%-ról 53%-ra nőttek. (A kettő között hazai nagyvállalatok találhatók, melyek tulajdoni arányát – különösen az energetikában, építőiparban, turizmusban és a pénzügyi szolgáltatások területén – a gazdaságpolitika növelte.)  

Tehát az adatokból egyáltalán nem látszik lecsorgás. Ami látszik, az a leggazdagabbak vagyonának növekedése, a privátbanki kezelésben lévő vagyonok növekedése. És az egyenlőtlenségek növekedése. A szerző arra jut, hogy a 2010-ben kezdett kurzus „gazdasági hatásai nem láthatók, a negatív társadalmi hatásai viszont igen.” Tehát ideje a változásnak.

Helyes kérdés lett-e feltéve?

Ez történt eddig. Ám nemcsak az a kérdés, hogy melyik válasz helyes, hanem az is, hogy helyesen feltett kérdésre született-e válasz. Esetleg a kérdés rosszul volt feltéve? Bevezetésként szükséges némi elméleti alapvetés.

A gazdaság kétféle jövedelmet ismer: tőkejövedelmet és munkajövedelmet, együttesük a hozzáadott érték, egyik csak a másik kárára nőhet. (Ha egyértelmű elkülönítésük nem lehetséges, vegyes jövedelemről beszélünk, ami a mikro- és kisvállalkozások jellemzője, melyben a tulajdonos önmaga foglalkoztatottja.)

Jövedelemelosztásnak két fajtája ismert: a tőke és a munka közötti, illetve a munkavállalók közötti. Tudatos gazdaságpolitikai törekvés volt, hogy az elosztási arányok a tőkejövedelmek előnyére módosuljanak, ezt szolgálta például a SZHO 2016. évi 27%-ról a 2022-től érvényes 13%-ra csökkentése azzal a kimondott céllal, hogy több maradjon a vállalkozásoknál. Varga Mihály pénzügyminiszter 2020. április 17-én azt posztolta a Facebookra, hogy „[a] kormány döntött további adókedvezmények bevezetéséről is, amelyek 200 milliárd forintot hagynak a vállalkozásoknál és családoknál. Ennek részeként a szociális hozzájárulási adó mértéke is csökken [17,5%-ról 15,5%-ra], ami a második félévben nagyobb mozgásteret biztosít a gazdasági szereplők számára.” A gazdasági szereplők nagyobb mozgástere dekódolva a jövedelemelosztási arány – ceteris paribus – tőke javára történő eltolását jelenti.

Modellszinten a tőke jövedelme befektetésre, a munka jövedelme fogyasztásra kerül (létezik, de nem jellemző a tőke jövedelmének fogyasztássá, a munka jövedelmének tőkévé válása). Modellszinten a vállalkozó bankhitelt vesz fel, amiért kamatot fizet, mely magasabb, mint a bank által a megtakarítások után fizetett kamat.

Nézzük végletesen leegyszerűsített formában: a vállalkozó akkor sikeres, ha árbevételéből képes kifizetni alkalmazottait és kamataival együtt visszafizetni a bankhitelt, s ha az e feletti részt terhelő nyereségadó megfizetése után a fennmaradó részből (adózás utáni eredmény, vagyis profit) önmaga munkáltatójaként szociális hozzájárulási adót (SZHO), önmaga munkavállalójaként pedig társadalombiztosítási járulékot (tb-járulék) és személyi jövedelemadót (SZJA) fizet. Ha az így kapott nettó keresete lényegesen magasabb, mint amit alkalmazottként állást vállalva kaphatott volna, akkor megérte vállalkozóvá válnia. A vállalkozói lét kockázatvállalást, a napi nyolc óránál több munkát, valamint sajátos és összetett képességeket igényel. Kevesen vállalják és képesek rá.

Tisztázandó, hogy ki fizeti az adókat. A fenti végletesen leegyszerűsített gondolatmenetből kitűnhet, hogy végső soron minden adó a munkajövedelmeket terheli, még az is, amit pro forma a tőkejövedelmekre vetnek ki. Ha a vállalkozók (tőke)jövedelemszintje nem éri el a bankbetétek kamatszintjét, akkor a vállalkozói tevékenységet nincs ok tovább folytatni. A rentabilitás hiánya a gazdaságból kiselejtezi az alkalmatlan vállalkozókat és a munkaerőköltségszint miatt a folytathatatlan iparágakat. Vagyis lehet ugyan a tőkejövedelmekre magas nyereségadót kivetni – mondván a tőkét adóztassuk, ne a munkát –, ha azt a vállalkozó a munkaerőköltség leszorításával nem tudja oly mértékben kompenzálni, hogy megérje számára üzletét folytatni, akkor tönkremegy.  

Joggal tehető fel a kérdés, hogy miért adóztatják a tőkejövedelmeket, ha végső soron minden adó a munkajövedelmeket terheli? A döntő az, hogy inkább több kisebb adót vessünk ki, mint egyetlen nagyot, mely túlságosan is adóelkerülésre csábít. (Ma ebben a szerepben a 27%-os ÁFA van.) A munkajövedelmet terheli azonos célból a pro forma munkaadó által fizetett SZHO és a munkavállaló által fizetett tb-járulék – amiért nevesített ellenérték jár (nyugdíj és egészségügyi ellátás), valamint az SZJA. Ezeket a jövedelem keletkezésekor kell megfizetni, szemben az ÁFÁ-val, melyet a személyi jövedelemből való vásárláskor.

Tévedés, hogy az ÁFA a fogyasztást adóztatja: az a nettó munkajövedelmet (személyi jövedelmet) adóztatja, csak éppen nem a jövedelem keletkezésekor, hanem elköltésekor.

Hogy a kormány „főadónak” tartja az ÁFÁ-t, lélektani oka is van: az SZJA pro forma a munkavállalót terheli, s bár az ÁFA is, az beépül a szolgáltatások/termékek árába (ahogy az ágazati különadók is), ezért az kevésbé tudatosul, sőt a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy azt a kereskedő fizeti.

Nem véletlenül vannak olyan adóelméletek, mely szerint az optimális vállalkozási nyereségadó nulla. Az magasabb munkajövedelmeket tenne lehetővé, ám abból többet kénre adózni. Természetesen a tőkejövedelmek fogyasztási célú személyi jövedelemmé konvertálásuk során ugyanazon közterhet viselik, mint a munkajövedelmek.

Mindezzel azt kívántam érzékeltetni, hogy

Zsiday Viktor kérdésfeltevése, miszerint a magyar társadalomnak abban kell dönteni, hogy a fogyasztást vagy a tőkefelhalmozást kívánja-e inkább támogatni, téves.

Ez nem vagy-vagy kérdés. A gazdaság jó működéséhez egyaránt szükség van a növekvő munkajövedelmek támasztotta keresletre, mint az ezt kielégítő vállalkozások profitábilitására, ami életképességük bizonyítéka. Zárt gazdaság esetén könnyen belátható, hogy az elosztási arányok tőkejövedelmek felé való túlzott elbillenése a zsugorodó kereslet miatt rövid időn belül a tőkejövedelmek csökkenését eredményezi, a munkajövedelmek felé való elbillenés pedig végső esetben a vállalkozások tömeges tönkremenetelével, így a munkajövedelmek csökkenésével jár.

Nyitott gazdaság esetén a külföldi tulajdonú exportorientált vállalat a számára olcsó munkaerő és az alacsony adók miatt van itt, számára a szabályozási és a politikai stabilitás, a munkaerő képzettsége, az infrastruktúra állapota, a közbiztonság stb. a fontos, nem a belső kereslet. A gazdaságpolitika művészete a gazdaság egésze számára fontos külföldi tulajdonú vállalkozások megtartásában és a hazai tulajdonú cégek egyidejű erősítésében áll, amihez növekvő béreken alapuló növekvő kereslet szükséges, amiben előbbiek nem érdekeltek. Nem szabad a gazdaságpolitika egészét a szinte kizárólag olcsó munkaerőben és alacsony adókban érdekelt, így elképesztően profitábilis külföldi tulajdonú exportorientált vállalatok elvárásaihoz igazítani.

Nem kérdés, hogy változtatni kell

Felesleges, időrabló azzal foglalkozni 2026-ban, hogy a 2010-ben meghirdetett kurzus helyes volt-e vagy sem, eredményes volt-e vagy sem. Bárhogy is vélekedünk, annak egyszer véget kell vetni. Ha 15 év alatt lett eredménye, azért – ha nem lett, azért. Ebben Zsiday Viktor („ami ma »jó« adó, azt lehet, hogy 20 év múlva nem célszerű fenntartani”) és Bethlendi András („vajon nem valósult meg már?”) akár egyet is érthetne.

A gazdaságpolitika feladata nem lehet az elosztási arányoknak a tőke javára történő elmozdítása, a jelenben csak a fordítottja indokolt.

Erre azonban csak két közvetlen piackonform lehetőség van:

• a minimálbér megállapítása
• és a közszféra „mezei hadai” jövedelemszintjének beállítása.

Közvetve pedig ezt a cél szolgálhatja a piaci verseny ösztönzése-erősítése, a monopol- és oligopol piaci struktúrák hatósági – versenyhivatali – megszorongatása.

Eddig a hozzáadott érték tőke és munka közötti elosztásáról volt szó. Most lássuk a munkajövedelmen belüli elosztást. Az a munkapiacon alakul ki, s kétségkívül a szakmai tudás, a munkatapasztalat és vezetői képességek szerint egyre nagyobbak a különbségek, amin a progresszív személyi jövedelemadózás valamit enyhíthetne, de közel sem a progresszivitás mértéke szerint. Az OECD-országok átlagában a háztartások legfelső tizedének jövedelme ma kb. 9,5-szerese a legalsó tizedének, 1980-ban még csupán kb. 7:1 volt az arány. A diszponzibilis jövedelmek (nettó munkajövedelem plusz állami transzferek) alapján számolt Gini-koefficiens ugyanezen időszakban 0,29-ről 0,32-re emelkedett (pl. az USA-ban 0,43-ról 0,49-re, Németországban 0,25-ról 0,30-ra). Az ok a technikai fejlődés, mely régi tudásokat és képességeket leértékelt, és újak iránt teremtett keresletet, valamint a globalizáció, melynek haszonélvezői a nagyot előre lépni tudó alacsony jövedelmű országok munkavállalói, a magas jövedelmi országok tőketulajdonosai és felső középosztálya voltak, vesztesei pedig a(z alsó) középosztály.

Két dolgot tanácsos belátnunk. Az egyik, hogy olyan nemzetközi trendről van szó, melynek egyre nyilvánvalóbb következményei láthatók a fejlett országok politikai rendszerében, Trump MAGA-politikája e trendre adott válasznak is tekinthető. Mi egyszerre vagyunk nyertesek és vesztesek. A másik, hogy

az adórendszer jövedelem-újraelosztó szerepe létezik ugyan, de erősen korlátozott, a probléma ezen az úton némileg enyhíthető, de meg nem oldható.

Az alsó tized (ötöd, harmad) problémáinak megoldásához a számukra újraosztható jövedelemtöbblet aligha elegendő, az csak az oktatást, egészségügyet, lakhatást – urambocsá’ – gyermekvédelmet egyaránt magában foglaló komplex társadalompolitikai programokkal volna lehetséges, ám ennek egyelőre semmi jele nincs. Ennek pluszköltségét pedig ki más tudná viselni, mint egy új, felső adókulcs fölötti jövedelemmel rendelkezők?

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images