eu németország
Globál

Jó európai-e Németország, vagy csak arra használja az EU-t, hogy növelje saját hatalmát?

A németországi választások kapcsán egymást érik a találgatások, hogy vajon Európa szempontjából mit is jelent majd egy ilyen vagy olyan összetételű új német kormány. Előbb azonban érdemes szemügyre venni, hogy úgy általában mit jelent Németországnak Európa és Európának Németország. A sok évtizedes alapvetésekben ugyanis aligha várható változás. 1963-ban Charles de Gaulle francia elnök a maga részéről sommásan összefoglalta: „A németek úgy viselkednek, mint a disznók. Elárulják Európát”. Buzgón kendőzve bár, de máig javarészt ez a vélemény járja a Rajna nyugati partján. Ugyanakkor a közvélekedés sok helyen úgy tartja, hogy Berlin az EU jótanulója: fizet, mint a katonatiszt; egyre több hatalmat ruházna az uniós intézményekre; nála zöldebb környezetvédőt az ember keresve se talál; védelmi kérdésekben pedig szerényen meghúzza magát (legfeljebb a leszerelésről és a világbékéről ejt itt-ott pár szócskát). Lehet, hogy az egész csak jó taktikázás?

Békemozgalmár atombombákkal

A „disznós” megjegyzés a francia-német Elysée Szerződés kapcsán hangzott el. A megállapodás eredetileg francia ösztönzésre komoly biztonsági-védelmi dimenzióval is számolt, s szándékosan nem tett említést sem Amerikáról, sem a NATO-ról. Ám a Bundestag csak úgy volt hajlandó ratifikálni, hogy egy hozzácsapott szöveggel az egészet az USA-hoz fűződő szövetség keretébe helyezte. De Gaulle tábornok tajtékzott, s megállapította, hogy a németekkel semmit nem lehet kezdeni, hiszen „teljesen alárendelik magukat az amerikaiaknak”.

Hatvan év után sincs igazán új a nap alatt.

Az Európai Parlament volt elnöke, Pat Cox nemrég azt mondta: „a stratégiai autonómia Franciaország és Németország között feszültség forrása – nem értenek egyet abban, hogy Európának milyen mértékben lehet és kellene az USA-ra támaszkodnia”. Imitt-amott a német politikusok elmondják, milyen jó is volna az EU-nak „bizonyos mértékű szuverenitás”. De amikor a franciák szerint Európának, hacsak nem akar vazallussá válni, önállósodnia kell, a német válasz erre az, hogy „ideje szakítani a stratégiai autonómia ábrándjaival”. Berlin úton-útfélen hangoztatja: „Európa nem tudja megvédeni magát, a transzatlanti szövetség függőségében van”.

Amikor Macron elnök felveti, hogy a francia atombombák kimondva-kimondatlan egész Európát védik – s ennek jegyében együttműködésre hívja partnereit –, Németország feltűnően kelletlenkedik. Hol azzal jön, hogy van már amerikai atomernyő, hol azzal, hogy az egész atomosdinak jó volna véget vetni. A 2020-as Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián Macron elnök finoman kifigurázta Berlin lelkes pacifizmusát. Mint mondta, a katonai erőtől való ódzkodás német oldalról félrevezető, hiszen a NATO-n keresztül nagyon is részt vesz erőpolitikában, beleértve a nukleáris stratégiát – csak épp Amerikáéban. És valóban: a Szövetségen belüli ún. nukleáris osztozkodás örve alatt (melynek Párizs nem része) az Egyesült Államok 35 000 katonája mellett mintegy huszonegynéhány atomtöltetet is állomásoztat német területen. Közben arra is fény derült, hogy a szövetségi hírszerzés (BND) időnként Amerika számára a francia elnökre és az EU Bizottságra kémkedik. Berlin töretlen atlantizmusának kettős, racionális oka van. Egyrészt abban bízik, hogy ha katonai téren Európában a NATO/Egyesült Államok elsőségét támogatja, akkor Washington könnyebben megbocsátja egyéb természetű „kilengéseit” (orosz, illetve kínai kereskedelmi kapcsolatait). Másrészt ez az USA-elsőség neki is segít: relativizálja Európán belül a francia katonai ütőkártyák súlyát és jelentőségét.

Önző EU-buzgóság?

Az európai integrációhoz Németországnak amúgy is meglehetősen felemás a viszonya. Berlin hagyományosan az államok feletti uniós intézmények nagy támogatója, annál is inkább, mert lehengerlő bennük a befolyása. Az integrációt illetően mégis a német alkotmánybíróság húzta be eddig a legegyértelműbben a fékeket. A Lisszaboni Szerződést értelmező 2009-es döntésében a karlsruhei testület leszögezte: a német demokrácia és szuverenitás kerete továbbra is nemzeti, s azt nem írhatja felül semmiféle európai szint. Ami a konkrét megnyilvánulásokat illeti, Joschka Fischer volt külügyminiszter maga is megállapította:

A német kormányok mostanában Európát mindinkább a német érdekek előmozdításának függvényében látják. S ebben nem kis veszély rejlik Európa számára.

Berlin saját megfontolásait immár egyre kendőzetlenebbül bármiféle „közös európai érdek” elé helyezi. Kész lett volna még az EU eddigi legjelentősebb stratégiai projektjét, a Galileo műholdas navigációs rendszert is a busz alá lökni, ha nem a feladatra teljesen inkompetensnek bizonyuló – hibát hibára halmozó – német OHB System kapja meg újra meg újra a szerződést. Most pedig éppen az Ariane űrrakéta jövőjéről nem hajlandó érdemben tárgyalni, fittyet hányva arra, hogy ezzel Európa egyik legkomolyabb nagyhatalmi (és üzleti) aduászát, az önálló űrbe juttató képességét teszi kockára. Berlin persze tud nagylelkűnek is mutatkozni – amennyiben ahhoz jól számszerűsíthető érdeke fűződik.

Az Unió keleti bővítését például teljes mellszélességgel támogatta, hiszen ezzel hagyományos „hátországát” kapta vissza, s egyazon szabályozási térben olcsó munkaerőt a cégei számára.

A mostani EU helyreállítási terv kapcsán még egy közös uniós hitelfelvételbe is belement, nem utolsó sorban azért, mert iparának egyre égetőbb szüksége van felvevőképes európai piacokra az átalakuló nemzetközi helyzetben. Ami a diplomáciát illeti, Berlin az európai szempontokat háttérbe szorítva egyre nyíltabban a sarkára áll ott is. Mikor például Törökország görög és ciprusi vizeken garázdálkodik, Ankara e két tagállamon keresztül az EU egészét teszteli. Athén nem véletlenül ismételgeti: „Görögország Európa határait védi”. Berlin azonban elsősorban a területén élő, közel 4 milliós török származású populációra, valamint iparának törökországi érdekeltségeire figyel, s ezért inkább megakadályozza, hogy az EU – területi szuverenitásukban sértett tagállamai támogatására – tényleges válaszlépéseket tegyen.

Az örök ellenfél: Franciaország

Az esetek többségében Berlin újra meg újra Franciaországgal kerül szembe. Ők az EU két központi hatalma, kontinensünk történetének jó része kettőjük erőpróbája. Németországot ma is főként akkor, addig és oly formában érdekli az európai eszme, ahol, amíg és ahogyan az a két ország közti erőegyensúlyt az ő javára mozdítja el. Első ránézésre például igencsak szimpatikus az a Berlin által támogatott gondolat, miszerint Párizs igazán lemondhatna ENSZ BT állandó tagságáról az Európai Unió javára.

hogy, hogy nem: Németország itt is úgy „erősítené” Európát, hogy francia ütőkártyát áldozna fel érte.

Az EU ráadásul valójában semmit nem nyerne vele. Ha ugyanis a tagállamok egyetértenek egy kérdésben, akkor jobb, ha a BT-szavazáskor többen vannak (egy hely egy szavazatot jelent – és a nem állandó tagok közt plusz egy-két EU-ország mindig akad). Ha pedig a Huszonhetek nem jutnak dűlőre egymással, akkor az immár egyetlen, „közös” hang néma maradna. Ez persze már nem Berlin problémája.

S ugyanez az éghajlatváltozás ügyére is igaz. Berlin úgy döntött, hogy bezárja valamennyi atomerőművét, és a megújuló energiaforrásokra összpontosít (ennek örömére fel is futott a széntermelése, amikor épp nem a földgázbeszállítását bővíti). Franciaország villamosenergia-termelésének viszont közel 70 százalékát az atomerőművek adják, melyek nem csak olcsók, állandók (télen-nyáron egyaránt működnek), de a széndioxid-kibocsátást is minimalizálják. Hiába mondja azonban az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete és az EU Közös Kutatóközpontja, hogy az atomenergia – minden hibája mellett – jelenleg az egyik legjobb eszközünk a karbonközpontú modellről való átállásban, Németország szabályos hadjáratot folytat ellene. Legutóbb sikerült elérnie, hogy az EU helyreállítási terv 250 milliárd eurót kitevő „zöld” kötvényei közt ne szerepeljen, miközben az „átmeneti” földgázprojektek viszont igen.

Berlin – az uniós intézményeken keresztül – ezzel leginkább ismét a francia ütőkártyákat gyengíti. Ráadásul miközben a forrásokat és befektetéseket a német cégek és projektek felé tereli, egyúttal szabotálja egy olyan európai atomenergia-szektor kilátásait is, mely egyszerre segíthetne elérni az EU 2050-re célba vett klímasemlegességét, biztosíthatná iparainak versenyképességét, állandó és megfizethető áramellátást az állampolgároknak, s mindezt úgy, hogy közben Európa nem kerülne energiafüggésbe olyan külső hatalmaktól, mint Oroszország, Törökország vagy Amerika.

A Der Spiegel című német hetilap Merkel kancellár elmúlt tizenhat évéről szóló egyik összegzésének az „elszalasztott lehetőségek” címet adta. S Európára vonatkozóan ez különösen igaz. Az újság idézi Jürgen Habermas filozófust, aki szerint Angela Merkel „leginkább a nyugalmat kereste”, az egymást érő válságok során átfogó stratégia nélkül, mindig csak az éppen aktuális galiba elhárítására koncentrált, minimális erőfeszítéssel. Ennek az elevickélő magatartásnak, a válságokból a tanulságlevonás elmaradásának van azonban egy mélyebb oka.  

Az elmúlt másfél évtizedben bekövetkezett események zöme ugyanis – a pénzügyi válságtól Trump elnökségén keresztül a világjárványig – az Unióra vonatkozó francia célkitűzések helytállóságát igazolta vissza.

Akár az USA-tól való egyoldalú függőség lazításáról (az ún. stratégiai autonómiáról) legyen szó, akár a gyártósorok és termelőkapacitások Európába visszahozataláról, akár az állam gazdasági szerepének erősítéséről, akár az állampolgárokat önerőből etetni képes mezőgazdaság fontosságáról, akár az éghajlat-felmelegedés elleni küzdelemben hatékony atomenergiáról, akár az éleződő nagyhatalmi vetélkedésben kulcsszerepet játszó hadiiparról és katonaságról – a világ valamennyi táján észlelik ezeket a folyamatokat, és igyekeznek levonni belőle a tanulságokat. Németország viszont kézzel-lábbal küzd ellene, hogy Európa is érdemben ezt tegye – attól tart, ugyanis, hogy Párizsnak kedvezne. Tudniillik, ha az EU mindezekre a kihívásokra valós válaszokat adna, azzal lényegében a franciák által mindig is szorgalmazott pályára állna. Így Párizs befolyása automatikusan nőne, s a még meglévő ütőkártyái rögvest felértékelődnének.

Márpedig a két ország közötti erőegyensúly átbillenését Berlin nem engedheti.

De Gaulle tábornok egyszer megjegyezte: „Németország sorsa az, hogy semmi nem vihető végbe Európában nélküle”. Vele viszont félő, hogy csupa olyan „előrelépés” jöhet, ami közelebbről nézve valahogy mindig inkább Berlinnek, semmint Európának kedvez.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

netflix
bear_1
kornai jános
falling chart
bét

Holdblog Fogyó optimizmus

A tőzsdei hangulatindikátorok egy üzenete az szokott lenni, hogy ha sokan tartanak a részvényektől, akkor jó venni...

Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
2021.10.19
Budapest Economic Forum 2021
2021.11.18
Portfolio Property Awards 2021
2021.12.09
Agrárszektor Konferencia 2021
2021.11.18
Global trends in Banking 2021
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Ügyvédek

A legjobb ügyvédek egy helyen

Infostart.hu

Vezető felügyelő

Vezető felügyelő
Online előadás
Megmutatjuk, hogyan tudtok akár már holnap kereskedni.
Online előadás
Egyszerű és hatékony stratégia.
koronavirus terjedese