Az elfeledett csata, amikor a magyarok állították meg az orosz gőzhengert

Bár a világháború kitörését megelőzően ádáz viták dúltak arról, hogy a modernizálódó hadviselés mellett szükséges-e alkalmazkodni a lovasságnak is a kor változó viszonyaihoz, az OMM-án belül ez a kérdés a világháborúig partvonalon mozgott – ennek legjobb bizonyító ereje, hogy az álcázásra teljesen alkalmatlan színes huszáregyenruhákat hordták a magyar ezredek is.

A többi fegyvernem tábori egyenruhában indul, mi, lovasság a gyönyörű békeuniformisban, viaszosvászonnal bevont csákó, aranyzsinoros kék atilla, világoskék mente, veres nadrág

– írta Kozma Miklós főhadnagy, a limanovai csatában oroszlánrészt vállaló 10. Vilmos-huszárezred főhadnagya a mozgósítás napjaiban.

1914-ben Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök több felvonulási tervet is kidolgozott, az alapján, hogy a Monarchia kivel kerül háborúba. Ennek megfelelően létezett egy A és B felvonulási lépcső is, ami azt jelentette, hogyha Oroszország (vagy Olaszország) nem lép háborúba, akkor a B lépcső hadseregcsoportjai is a szerbiai fronthoz csatlakoznak, ellenkező esetben a második frontot erősítik. A téves helyzetértékelés következtében (Oroszország pár nap csúszással mozgósított), a B lépcső egységeit, köztük a későbbi limanovai csatában résztvevő 10. Vilmos-huszárezredet és a 9. Nádasdy-huszárezredet is bevagonírozták és a Szerémségbe küldték.

Ennek megfelelően a huszárezred csak augusztus végén foglalhatta el a saját frontszakaszát Galíciában. A kezdeti győzelmeket követően az orosz gőzhenger beindult, szeptemberben a San folyóig (Galícia), októberben pedig a Kárpátokig hátráltak a Monarchia egységei.

November végére megkezdődött a Monarchia legnagyobb, modern övvárának, Przemysl ostroma, az orosz csapatok Krakkót fenyegették, december elején pedig elesett Homonna és Bártfa, így 1849 után ismét orosz csapatok álltak a történelmi Magyarország földjén. Mindeközben kiderült, Németország képtelen villámháborús győzelmet aratni a francia hadszíntéren.

Ebben a helyzetben Conrad von Hötzendorf egy váratlan ellentámadásra szánta el magát, ami végül majdnem a Monarchia orosz frontjának katasztrofális összeomlásához vezetett.

Nagyszabású ellentámadás

A haditerv roppant egyszerű volt. Radko Dimitriev 3. orosz hadserege  és Bruszilov 8. orosz hadserege az orosz offenzíva folyamán eltávolodott egymástól. Von Hötzendorf elképzelése az volt, hogy Krakkó-Limanova közötti orosz éknél ellentámadásba lendül a Monarchia, és a Visztula folyóba szorítja a 3. orosz hadsereg balszárnyát. Arra azonban nem számított a Monarchia hadvezetése, hogy Bruszilov főerejét az orosz főparancsnokság áthelyezte a Kárpátokból, egy Krakkó elleni offenzíva érdekében.

December 3-án a Łapanów–Bochnia irányából érkező osztrák támadás rövid időn belül elhalt. Ráadásul Bruszilov (akinek főerejét lényegesen távolabbra becsülte a Monarchia hadvezetése), Neu Sandez irányából erőteljes támadást indított Limanova irányába.

December 7-én elesett Limanova, a magyar erők a jabloneci gerincre vonultak vissza. Ezzel megteremtődött az a lehetőség, hogy „átkarolókból átkaroltak lesznek”, és a két orosz hadsereg satuba fogja és megsemmisíti a 4. osztrák-magyar hadsereg jobbszárnyát a fronton, ezzel hatalmas lyukat vágva a Monarchia arcvonalába és szabad utat nyitva a Magyar Királyság irányába.

A csa­ta­tér egy ré­sze me­re­dek domb­ol­dal, amely az ál­lo­más fe­lé lejt. Itt nin­cse­nek lö­vész­ár­kok, csak egy-egy sze­mély­re szó­ló fe­de­zé­kek, olya­nok, mint fé­lig megásott sír­he­lyek, sor­ban egy­más mel­lett

– írja Molnár Ferenc haditudósító a később történelmi tett színhelyévé váló Jablonec dombjairól.

A 3. osztrák-magyar hadsereg parancsnoka, Boroević csak későn ismerte fel az oldaltámadás lehetőségét, így december 8-án indultak meg csak a magyar csapatok, hogy zavarják az orosz támadás felfejlődését. Ez pedig azt jelentette, hogy Oroszország napokig képes volt nyomás alá helyezni a Limanova-Jablonec gerincet.

A sorsdöntő csata a hegygerincért ezzel párhuzamosan december 8-ikán kezdődött. A 10-es Vilmos és a 11-es Nádasdy huszárok a lovukról leszállva voltak kénytelenek megküzdeni az ellenséggel. A magyar lovasság felszerelése azonban a közelharchoz teljesen elavult volt. A színes huszármenték a rejtőzködésre alkalmatlanok voltak, a gyalogsági ásók hiányában a mellvédes fedezék helyett alig 30-40 centiméter mély lővészteknőket tudtak csak kialakítani. Huszárkarabélyukról pedig hiányzott a szurony, kardjaikat pedig lovaiknál hagyták, így közelharc esetén kénytelenek voltak puskatussal, puskaszíjjal verekedni a „muszka” haderővel.

Több na­pig mi, a lo­vas­ság ol­dot­tunk megy egy oly felada­tot, ami­hez na­gyon sok gya­log­ság kel­lett vol­na. Hu­szár­jaink egy­től egyig hő­sie­sen küz­döt­tek, gya­log­sá­gi ro­ha­mo­kat véd­tünk ki, sőt ro­ham­ra is in­dul­tunk gya­log, ka­ra­bély tu­sá­val, szu­rony el­len

-jellemezte a helyzetet Hertelendy Miklós, feleségének írott levelében.

A döntő csata napja december 11-ére esett, ekkor az orosz főerők hajnali öt órakor indítottak támadást, percek alatt kivetették a 10-es huszárokat az állásaiból. Ebben a súlyos helyzetben érkeztek meg a Nádasdy huszárok, Muhr Ottmár ezredes vezetésével.

XII/11-én kora reggel alig derengett és majdnem semmit sem lehetett látni. Az oroszok igen erős tüzérségi és gyalogsági tűzzel és rohammal támadtak reánk. Fegyvereink a legnagyobb erővel dolgoztak, majd a bal fegyverem elnémult, mire odaugrottam és magam lőttem tovább ki a hevedert. Itt már csak holttestek voltak és egy ember sem. (Margitay főhadnagy naplójából)

Huszárok utánam, huszárok előre! Gyertek, fiúk

– buzdítással vezette rohamra Muhr Ottmár a csapatait. Az összecsapásban maga az ezredes két, halálos lőtt sebet kapott, de itt esett el Szántay Jenő százados, olimpikon kardvívó is, illetve további, közel 1200 ka­to­na, többségében magyarok, míg az orosz erők kö­rül­be­lül 3400 fős áldozatot könyvelhettek el.

A gyalogos huszárok végül visszafoglalták az állásokat, és a délután folyamán további tizenöt orosz támadást vertek vissza.

A lárma mind erősebb lesz, mind közelebb jön — egyszerre csak tányérsapkások sziluettjeit látom, közvetlenül századom előtt. Fekvőhelyzetemből felugrom és rohamra vezénylem századomat. A balszárny – Fernbach zászlós – kivételével rögtön kézitusába keveredünk, a balszárny tüzel. Kaotikus lárma közepette állok, lövések minden irányban és oldalról. „Tüzet szüntess – saját csapat!” – orosz hadicsel – kiabálják összevissza magyarul, németül, oroszul és lengyelül. Huszárjaim a karabélytusával dolgoznak irgalmatlanul. A nagy lármában itt-ott tompa zuhanás hallatszik, azután csend: az orosz gyalogság visszafut árkaiba. (Radoychich Lajos százados naplójából)

Ezt követően a csata állása megfordult, a 39. honvéd hadosztály egyik dandárja, megkerülve az oroszok déli szárnyát, összetalálkozott az érkező Szurmay-hadseregcsoporttal, aminek eredményeként az orosz balszárny meghátrált, később pedig a körzetből is visszavonult.

Ezzel az ütközet eldőlt, a frontvonal stabilizálódott. A magyar huszárság helytállása megmentette a késlekedő és hibát hibára halmozó hadvezetés döntései következtében kialakult válságot, stabilizálta az orosz frontvonalat, és megakadályozta, hogy a galíciai osztrák-magyar haderőt bekerítsék, vagy jelentős területek (köztük Krakkó) feladására kényszerítsék. Ugyan nem született Tannenberg-szintű győzelem, de az orosz gőzhenger megtorpant, majd az elkövetkező hónapok során szép lassan visszagördült a történelmi Magyarország határai közeléből.

Történelmi emlékezet

Ma­gyar fiuk, jó leventék,
hű vi­té­zek, szép hu­szá­rok!
Men­je­tek csak! Fönt a he­gyen
hir, di­cső­ség vár reá­tok!
És – ők men­nek bátor szív­vel …
De ím, ott fent, lán­gol a hegy:
grá­nát, srap­nell, tűz és ha­lál
fo­gad­ja a vi­té­ze­ket
Ka­ra­bély, kés, ásó, ököl …
kez­dő­dik a ször­nyű tu­sa …
Túl­har­sog­ja har­ci lár­mát
Áresz is­ten gúny­ka­ca­ja
Ga­bá­nyi Já­nos: A li­ma­nó­vai hő­sök (részlet)

Az ütközet megmentette az OMM keleti frontját az összeomlástól, és megalapozta a későbbi, gorlicei áttörés lehetőségét. Mindezek ellenére, Limanova emlékezete a két világháborút követően elhalványult, ma már csak a csata helyszínén Muhr Ottmár emlékműve emlékeztet a magyar huszárság egykori hősi tettére. Magyarországon, 2016-ban egy közel egyórás dokumentumfilmben dolgozták fel a csata eseményeit részletesen.

A címlapkép illusztráció. A kép 2018-ban, a tápióbicskei csata centenáriumán tartott megemlékezésen készült. Címlapkép forrása: Laszlo Balogh/Getty Images