Terrorizmus, geopolitika vagy civilizációk összecsapása – Miről szól a közel-keleti konfliktus legújabb felvonása?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Terrorista vagy ellenálló?

A mérvadónak mondott nyugati média egy része egészen elképesztő látványt nyújtott, amikor a vérengzések elkövetőit rendre a Hamász „harcosainak”, „militánsainak” titulálta: bárminek, csak nem „terroristának”. Tette mindezt arra a már-már közhelynek számító gondolatra hivatkozva, hogy „az egyik ember terroristája a másik ember szabadságharcosa”. Ami igaz. A terrorizmus az aszimmetrikus hadviselés iskolapéldája, melyben a gyengébb fél a rendelkezésére álló, nem hagyományos katonai módon és eszközökkel próbál érvényt szerezni akaratának. Ezt lehet a zsarnoksággal szembeni hős ellenállásnak, avagy tűzzel-vassal irtandó terrorizmusnak tekinteni, attól függően, hogy ki melyik felet támogatja.

Chris Patten brit konzervatív politikus, az EU volt külkapcsolati biztosa könyvében úgy fogalmazott: „naiv dolog azt képzelni, hogy a világ könnyedén kettéosztható gonosz terroristákra és nemes szabadságharcosokra”. Csakhogy a szubjektivitásnak megvan a maga határa. Lehet a megítélésen vitatkozni olyankor, amikor az elkövetők katonai-intézményi célpontokat támadnak esetleg járulékos civil áldozatokkal, ám az „attól függ honnan nézzük” kevésbé tartható akkor, amikor szándékoltan és célzottan családokat mészárolnak le, nőket csonkítanak és erőszakolnak, gyerekeket gyilkolnak.

A náci uralom alatt ellenállóként ténykedő, majd az algériai háborút is megtapasztaló Albert Camus szerint a különbség ebben áll: „a terrorizmus nem ellenállás, hanem barbárság”.

Politikai-diplomáciai délibáb

Miként a terrorizmus megítélése, úgy a konkrét események értelmezése – az előzmények és a teendők számba vétele – bizonyos pontig lehet nézőpont kérdése. Történelmileg ki hol követett el hibát, melyik felet mekkora felelősség terheli a helyzet idáig fajulásában, s mennyire hatékony vagy kontraproduktív a válaszcsapás?

Peking most a konfliktus „gyökereiről” és a palesztin népet sújtó „mélységes igazságtalanságról” beszél, Joe Biden amerikai elnök „igazi palesztin állam” létrejöttéről vizionál, az európaiak a „békefolyamat” újraindítását szorgalmazzák. Mintha még mindig negyed századdal korábban volnánk. Mintha egy rendkívül bonyolult, ám körülhatárolható nemzeti önrendelkezési problémáról volna szó. Egy olyanról, mely kezeletlen fekélyként mérgezi a nemzetközi kapcsolatokat, alapot adva állandó „kettős mérce” vádakra, és aminek megoldása egy-kettőre lecsillapítaná a kedélyeket. Félő azonban, hogy a történelem mára túlhaladt ezen.

Az elmúlt két évtizedben a palesztin ügy egyre erőteljesebben vallási színezetet öltött. Mozgósító jelszóként az arab nacionalizmus mellé fokozatosan betársult az iszlám dzsihád. A konfliktus minden egyes mozzanatára világszerte a muzulmán népesség nagy része ennek megfelelő intenzitással rezonál. A muszlim országokban, amerikai nagyvárosokban és Londonban az utcákra vonulva ünnepelték az október 7-i vérengzések hírét, Európában a tömeges muszlim bevándorlás miatt amúgy is folyamatosan gyarapodó antiszemita cselekmények száma hirtelen az egekbe szökött.

A nemzetközi hatalmi játszmák porondján pedig valamennyi Nyugat-ellenes szereplő előszeretettel ragadná meg az alkalmat, s állítaná saját céljai és retorikája szolgálatába a „palesztin ügyön” keresztül az iszlám fundamentalizmus által képviselt erőt.

A civilizációs dimenzió

Nehezen hihető, hogy szimplán egy nemzeti felszabadítási törekvéssel, konkrét területi konfliktussal van dolgunk, miközben a Hamászt éljenző palesztinpárti tömegtüntetéseken szerte a világban ugyanaz az Allahu Akbar kiáltás zeng, mint amit a magyar fül már az Egri csillagokból is jól ismer. New Yorkban, Párizsban, Nizzában, Londonban, Madridban pedig frissebb emlékeket ébreszt, és amint elhangzik: félelmet.

Napjainkban a nyugati elemzők kéztördelve kezdik újra felfedezni, hogy az iszlám világlátás a Földet két részre osztja: az iszlám házára (ahol már a muszlim vallás uralkodik) és a háború házára (ahol még nem, és ezért ott folyik a dzsihád, a szent harc). A Hamász egy prédikátora – a Palesztin Hatóság Törvényhozó Tanácsának tagja – már tizenöt éve megmondta: a cél a világ valamennyi fővárosának, különösen a katolikus Rómának a meghódítása. Október végén Recep Tayyip Erdogan török elnök sem sokat teketóriázott: másfél milliós tömeg előtt harsogta, hogy „a gázai mészárlások fő bűnöse a Nyugat”. Egyúttal jelezte, ha kell, Ankara készen áll „a félhold és a kereszt közötti újabb konfliktusra”.

Szinte a szemünk előtt elevenedik meg Samuel Huntington professzor 1993-ban elhangzott jóslata:

Az új világban a konfliktusok alapvető forrása nem gazdasági vagy ideológiai, hanem kulturális természetű lesz. A globális politikát a civilizációk összecsapása uralja majd.

Kérdés, hogy ezek a mély, civilizációs feszültségek miként illeszkednek a nemzetközi erőviszonyok folyamatban levő átrendeződésébe. Az iszlám térhódítása egyelőre mesterien. A „Globális Dél” felemelkedése és a Nyugat visszaszorítása mint narratíva apróbb disszonanciákkal (a Kínában kényszermunkára fogott ujgur muszlimok helyzete például lényegesen kevésbé háborítja fel az arab közvéleményt, mint az Izraelben szavazati joggal is rendelkező palesztinok sorsa) remek értelmezési keretet szolgáltat: a közös gonosz az elnyomó Nyugat. A dolog pikantériáját – vagy tragédiáját – az adja, hogy öngyűlölő-önmegsemmisítő tendenciáinál fogva a nyugati lakosság növekvő hányada is ezt vallja, de legalábbis elfogadja.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadásért felelős Oszama Bin Laden most posztumusz TikTok-sztárrá lett, friss felmérések szerint a 25 év alatti amerikai fiatalok több mint fele szerint rendben lenne Izrael eltörlése. A Nyugaton fellángoló antiszemitizmus – mivel túlnyomórészt muszlim eredetű – hirtelen relativizálandó lett, a legnevesebb amerikai egyetemek vezetői kongresszusi meghallgatáson jelentették ki, hogy „kontextustól függ”, vajon a zsidók kiirtására való felhívás szabályrendbe ütközik-e. Hosszú töprengés után annyit tudtak kibökni: „ha cselekvésbe megy át, akkor igen”.

Eddig azt hittük, hogy a Holocaust után – melynek megtörténtét ma az amerikai fiatalok közel fele tagadja – a nyugati demokráciákban az antiszemitizmus elutasítása megkérdőjelezhetetlen axióma. Immár nem az.

A zsidóság vesztére bekerült az „elnyomó fehér uralom” kategóriába.

A fiatal amerikaiak 79 százaléka ugyanis a „fehér emberek elnyomók” tételt hangoztatja, és lelkesen támogatja a fehérellenes diszkriminációkat.

Magyarán a mostani izraeli események már egy nagyon más helyzetben zajlanak, mint a korábbi feszültségek, összetűzések, intifádák (palesztin felkelések) folytak. A Nyugat nemzetközi pozíciói folyamatosan ostrom alatt állnak: a saját ilyen-olyan nézeteltéréseiken a cél érdekében ideig-óráig átlépő többiek számára – Oroszországtól Dél-Amerikán, Afrikán és Iránon keresztül Kínáig – a nagy indulatokat kiváltó konfliktus ideális faltörő kosnak bizonyul.

Mindeközben a Nyugat kételkedik önmagában: a saját értékeket relativizáló „woke” identitáspolitika, a másságot (más bőrszínt, etnikumot) felsőbbrendűként kezelő sokszínűség-befogadás-nyitottság dogma hatására a lakosság egyre nagyobb hányada vagy önmaga ellen fordul, vagy tanácstalanul feladja. Ez pedig tovább bátorítja a külső kihívókat.

Nincs olyan geopolitikai szembenállás, ahol ne jönne jól a „stratégiai empátia”: leegyszerűsítő fekete-fehér olvasat helyett a másik fél mozgatórugóinak ismerete, a gyökerek számbavétele, egy-egy lépés hosszú távú következményeinek mérlegelése. Mindennek azonban a saját érdekek tisztán látásán és pontos helyzetértékelésen kell alapulnia.

Amerikai és európai vezetők azon aggódnak, hogy az elhúzódó, egyre több gázai civil áldozattal járó izraeli műveletek egy taktikai győzelem dacára is „stratégiai vereségbe torkollhatnak”.

Nevezetesen az ottani civil lakosság, illetve nemzetközi szinten az 1,8 milliárdos muszlim népesség, s úgy általában a „globális Dél” radikalizálódásával. Jogos felvetés, mármint ha abból indulunk ki, hogy van még bármi napjainkban, ami e radikalizálódás ellenében hathat. Ez azonban erősen bizonytalan. Valójában az is kérdéses, hogy akár Izrael szőröstül-bőröstül beáldozása változtatna-e egy fikarcnyit is rajta.

EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép forrása: Getty Images