Ezek lehettek volna a világ legjobb fegyverei, de váratlan dolog történt

A kézifegyverek iparága kegyetlen terep, és messze nem csak azért, mert a végeredmény egy emberélet kioltására tervezett eszköz lesz. Hiába működik jól ugyanis egy pisztoly, vagy puska, olyan tényezők gáncsolhatják el őket, mint a túl magas ár, a rossz időzítés, vagy a katonai döntéshozók legendás konzervativizmusa. Olyan fegyvereket fogunk most megnézni, amelyeknek minden joga meglett volna arra, hogy igazi sztárrá váljanak, mégsem sikerült ez nekik.

"Tudom, hogy erre még nem vagytok felkészülve, de a gyerekeitek imádni fogják" – A Schwarzlose 1898

Andreas Wilhelm Schwarzlose porosz mérnök valószínűleg maga sem volt tisztában saját látnoki képességeivel akkor, amikor 1898-ban megtervezte a kifejezetten katonai célokra szolgáló pisztolyát. Első ránézésre a 1898-as egyáltalán nem tűnik modern fegyvernek: már-már kecsesnek ható formavezetése és hosszú csöve alapján éppen annak a kornak a terméke, amikor az öntöltő pisztolyok fejlesztése még abszolút gyerekcipőben járt. Bár küllemét tekintve a Schwarzlose valóban egy „tipikus” századfordulós korai öntöltő,

számos olyan apró trükkje van, amik jó tíz évvel később még egyesével is a technológia csúcsát képviselték, nem hogy így összeborítva.

Kezdjük azzal, hogy nagy méretű „hadi” pisztolyhoz mérten az 1898-as modell már-már zavarba ejtően kényelmes fegyver: jó az egyensúlya, kényelmes a markolata, kézre állnak a kezelőszervek. A századfordulón általánosság volt az, hogy a kifejezetten katonákat megcélzó pisztolyok vagy kényelmetlenek voltak, vagy túlcsicsázott státusszimbólumok, hiszen ekkoriban a tisztek a legtöbb fegyveres erőnél saját maguk vásárolták meg a kézifegyvereiket, így nem feltétlen volt elvárás, hogy jól is működjenek.

A kényelem azonban csak egy dolog, a porosz pisztoly tud ennél többet is: egyfelől a századforduló maroklőfegyverein az irányzék általában minimum rossz, gyakran inkább használhatatlan volt, ezzel szemben az 1898-asé nemcsak szép képet ad, de ötszáz méterig még állítható is volt (bár erre a távra pontosan maroklőfegyverrel senki nem tud ellőni). A pisztoly emellett a korban kifejezetten nagy kapacitású, nyolc lőszeres tárat kapott, ami könnyen kivehető volt a fegyverből, ráadásul a markolatban kapott helyet. A korai öntöltő pisztolyok általában vagy töltőléccel voltak utántölthetőek (ami bár nem sokkal lassabb, de a lőszer könnyebben szennyeződik), vagy 5-6 lőszeres kivehető tárat kaptak, ami elég gyakran a markolaton kívülre került, rontva a fegyver egyensúlyát. Ó, és még valami: ha kiürült a fegyver, a szán hátul akadt, ami egyfelől jelezte a lövésznek, hogy ideje tárat cserélni, másfelől gyorsabbá is tette a műveletet. Ezzel a funkcióval sem találkoztunk gyakran az 1898-as megjelenését következő tíz évben.

Az igazi trükk viszont belül van: a Schwarzlose ugyanis egy zárt reteszeléssel működő fegyver. Az öntöltő fegyvereknél fontos az, hogy a zár ne nyíljon ki túl gyorsan, ezzel időt adva a lőporgázok lehűlésére. A korai pisztolyok általában kis kaliberű lőszerrel tüzeltek, amelyeknél a szán tömege elég késleltető erőt biztosított a biztonságos használathoz, a nagyobb kalibereknél viszont valamilyen módon „rögzíteni” kellett a zárat addig, amíg biztonságossá nem válik a hüvely kidobása. Bár nem az 1898-as az egyetlen ilyen fegyver, a zársszerkezet pofája körül körkörösen elhelyezkedő reteszelő szemölcsök azonban itt jelentek meg először. Ez a rendszer azóta is népszerű, többek között a legendás AR-15 (M16, M4) is így működik.

A Schwarzlose végzetét végül két tényező jelentette: egyfelől rettentő drága volt, másfelől a XX. század fordulóján még nem igazán volt tiszta az, hogy mi lesz a „jó” öntöltő pisztoly, így hiába számít a német maroklőfegyver még mai szemmel is elég modernnek, nem keltett túl nagy érdeklődést:

kevesebb, mint ötszáz darab készült belőle, melyből néhányat a búr-háborúkban használtak holland telepesek, pár pedig az orosz távol-keleti erőkhöz került.

Két rálövés, két kapufa – az 1941-es Johnson öntöltő puska és könnyűgéppuska

Azt, hogy Melvin C. Johnson mennyire volt peches semmi nem bizonyítja jobban, mint hogy rögtön két fegyverével is felkerült a listára. Amikor Johnson 1936-ban kézbe vette az amerikai fegyveres erők első rendszeresített öntöltő puskáját, az azóta legendássá vált M1 Garandot, elhatározta, hogy ilyet ő is tud csinálni, ebben pedig még igaza is volt.

Johnson 1938-ban be is mutatta az amerikai hadseregnek a fegyverét, akadt azonban egy elég komoly bökkenő: bár a puska teljesen rendben volt, nem volt jobb, mint a Garand. A Johnson pontosabb volt, nagyobb volt a tárkapacitása (tíz lőszer a Garand nyolc lőszerével szemben), ráadásul potenciálisan megbízhatóbb is volt, ugyanakkor az M1 nem volt olyan nehéz, ráadásul az újratöltés is gyorsabban ment. Külön probléma volt az is, hogy a Johnson rövid csőhátrasikásos elven működik, azaz a fegyver automata újratöltését a cső rövid hátraugrása segíti. Az ilyen fegyverekre elég problémás bajonettet szerelni, hiszen a cső tömegének legkisebb változása is megváltoztathatja azt a precízen kiszámolt időt, ami alatt a cső hátracsúszik. A végső szöget a puska koporsójába az verte bele, hogy egyszerűen túl későn jött:

mire a hadsereg 1940-ben befejezte a teszteket, az M1 Garand gyártása már gőzerővel folyt, ezt pedig logikus módon nem kukázta ki a hadsereg egy nagyjából ugyanolyan jó fegyverért.

Johnson még ebben az évben megpróbálkozott a tengerészgyalogságnál is, ám onnan is elhajtották, hasonló okokra hivatkozva. A leleményes feltaláló ekkor elkeresztelte a puskát, valamint az annak működési elvét másoló, ugyanazzal a lőszerrel működő könnyűgéppuskát (Johnson szóhasználatával „könnnyű automata puskát”) 1941-es modellnek, és kidobta a piacra, ahonnan gyorsan megérkezett az első megrendelés: Hollandia kért 70 ezer puskát és több ezer könnyűgéppuskát a Holland Kelet-Indiában állomásozó alakulatoknak.

Az évszám ugyanakkor feltűnő lehet: 1941 volt az az év, amikor a birodalmi Japán ténykedésének hála a holland gyarmati csapatok villámgyorsan megszűntek létezni, Johnson nyakán pedig ott maradt több ezer puska és géppuska. A fegyvergyáros nem adta fel, ezzel pedig aránylag jól is járt: bár a tengerészgyalogságnak sem a puska, sem a géppuska nem kellett, a tengerészgyalogosok ejtőernyősei kicsit máshogy gondolkoztak: egyfelől adott volt, hogy Johnson fillérekért árulja a fegyvereit, másfelől az említett fegyverek csöve a már említett csőhátrasiklás miatt pillanatok alatt ki és beszerelhető volt, a deszantosok pedig minden pénzt megadtak volna egy kompakt csomagba szétszerelhető fegyverért.

Az alku megköttetett hát, az ejtőernyősök a puskát szerették, a géppuskát viszont egyenesen imádták.

Egy népszerű anekdota szerint az amerikai-kanadai FSSF (First Special Service Force) különleges alakulatnak annyira megtetszett a géppuska, hogy tetemes mennyiségű robbanószerért elcseréltek néhány tucatot a tengerészgyalogosokkal.

Johnson puskája ugyanolyan jó volt, mint az M1 Garand, a géppuskája viszont kanyarban előzte az amerikai fegyveres erőknél rendszeresített Colt Browning automata puskát (BAR). Könnyebb és kényelmesebb volt, az irányzék használható volt, egyszerű volt szétszerelni és karban tartani, ráadásul a BAR villalába legendásan rossz volt, rontotta a fegyver egyensúlyát, nehéz volt ki és becsukni, míg a Johnson ezen alkatrésze kiválóan működött.

Az 1941-es széria kis számban ugyan, de végül végigszolgálta a második világháborút, az elit deszantosok és kommandósok kifejezetten szerették őket, de a rossz időzítés miatt sosem lettek igazán népszerűek.

Eugene Stoner zsenije – Stoner 63

Johnson tehát nem volt egy túlzottan szerencsés fickó, szemben Eugene Stonerrel, akitől az AR-10/AR-15 széria, ezzel együtt pedig az M16 és az M4 is származik. Stoner sem tudott azonban mindig hatost dobni: a Vietnámban letesztelt Stoner 63 és 63A finoman szólva is felemás kritikákat kapott.

Felmerülhet a kérdés: pontosan milyen fegyvertípus a Stoner 63? A kérdésre nem túl könnyű válaszolni.

A fegyver hat különböző üzemmódban volt képes működni, a konfigurációk között pedig percek alatt lehetett váltani, fegyvermester sem kellett hozzá:

• A sztenderd konfigurációban hosszú csővel és a tok aljába behelyezett tárral gépkarabély volt.
• Egy rövidebb csővel is el lehetett látni, kényelmesebbé téve szűk helyeken.
• A tok megfordításával a tár felülre került, így könnyebb volt hasról elsütni mint golyószórót.
• A táradapter kicserélésével lőszerheveder is befűzhetővé vált, megnövelve a kapacitását.
• A két lábú villaláb mellett egy három lábú állványra is fel lehetett szerelni, így egy kis kaliberű közepes géppuskát kapunk.
• Illetve fel lehetett szerelni járművekre is.

Svájci bicska ide, svájci bicska oda, az első verziók tesztjei nem sikerültek túl jól: egyfelől maga a fegyver egy kicsit túl bonyolultra sikerült, másfelől az amerikai tesztelők jó szokásukhoz híven olyan követelményeket támasztottak a Stoner ellen, amit igazából más, akkor már rendszerben álló gépfegyverek sem tudtak volna teljesíteni. Az 1963-ban kapott kritikák alapján Stoner elkészítette a 63A verziót, ami jóval megbízhatóbb lett, mint az eredeti gépfegyver, így megindulhattak az éles tesztek: a Navy SEAL különleges alakulatok imádták a fegyvert, a tengerészgyalogosok gyűlölték. A gondot az okozta, hogy a gépfegyvert megfelelően karban kellett tartani, az elit kommandósok pedig ebben jóval profibbak voltak, mint a reguláris katonák. A tengerészgyalogság és a hadsereg végül kukázta a projektet, a SEAL viszont eléggé más utat követett: a hevederes, rövid csövű golyószóró verziót MK. 23 Mod 0 néven saját hatáskörben rendszeresítették (a különféle különleges alakulatok külön büdzsén működtek, így elég gyakran hagyták figyelme kívül a fegyveres erők központi utasításait, ha kézifegyverekről volt szó),

a pentagonnak pedig jó tíz évbe telt, amíg kikönyörögte a kommandósok kezéből a golyószórót.

Amikor az adminisztráció keresztbe tesz: a brit EM-2 gépkarabély

A britek sztenderd kézifegyverei a ’40-es években furcsa jelenségnek számítottak: míg az első világháború után a világ lényegében összes valamire való hadiiparral rendelkező állama gőzerővel dolgozott azon, hogy öntöltő puskákat rendszeresítsen (a franciák korlátozott számban már az első világégés végén bevetettek ilyen fegyvereket), addig Londonban békésen elvoltak a saját forgó tolózáras Lee-Enfield puskájuk toldozgatásával-foltozgatásával. 1945 végére a brit nemzetközösségen kívül már mindenkinek voltak öntöltő puskái, a derék angolok azonban még vártak négy évet, akkor viszont dobtak egy hatalmasat.

A britek a ’40-es évek végén egy Egyesült Királyságba emigrált lengyel fegyvergyáros segítségével rögtön három szintet ugrottak, nem öntöltő puskát terveztek, nem is egy „normális” gépkarabélyt, hanem a világ első működőképes bullpup-rendszerű fegyverét, az EM-2-t (ami egyben a NATO első gépkarabélya is volt). A bullpup fegyverek lényege röviden az, hogy

az elsütőszerkezetet, ezáltal pedig a tárat a pisztolymarkolat és az elsütőbillentyű mögé helyezik el, ezáltal hasznosítva a fegyver tusájában található kihasználatlan teret, melynek eredménye egy összességében rövidebb, mégis hosszú csövű fegyver lesz.

Az EM-2 a tesztek szerint remekül sikerült: aránylag kis méretű de gyors lőszert kapott (ez volt a .280-as), így megmaradt az átütőerő annak ellenére, hogy a visszarúgás lecsökkent. Az EM-2 csöve 6,4 centivel hosszabb volt az amerikai M-14-esnél, a fegyver viszont így is 24 centivel rövidebb lett. Külön érdekesség, hogy az EM-2 alapból optikai irányzékkal volt felszerelve, ami bár mai szemmel nézve végtelenül ósdinak hat, a ’40-es és ’50-es évek fordulóján igazi csúcstechnológiának számított.

London 1951-ben rendszeresítette is az EM-2-t, aztán beköszönt a NATO: a nyugati katonai szövetség szerette volna azt, ha a tagállamok egységesítik a sztenderd fegyverekben használt lőszereket (ez egyébként teljesen azóta se jött össze), a legnagyobb haderővel rendelkező Egyesült Államok pedig gyorsan kilobbizta, hogy az általuk használt 7,62x51mm-es lőszer legyen a nyertes. A britek rájöttek, hogy a nagyobb lőszerre nem fogják tudni kellő minőségben átalakítani az EM-2-eseket, így kénytelenek voltak a belga fejlesztésű, egyébként szintén kiváló FN FAL gépkarabélyt rendszeresíteni. Az EM-2-esből kevesebb mint hatvan darab készült.

A történetben viszont van egy ironikus csavar: azok után, hogy az amerikaiak kikardozták a 7,62-es lőszer rendszeresítését, Vietnámban gyorsan rájöttek, hogy egy ekkora lőszert tüzelő fegyver vállból sorozatban elsütve kezelhetetlen.

Ez azért kellemetlen fordulat, mert az angolok mindezt megmondták előre (illetve ezért rendszeresítették a kisebb, .280-as kaliberű lőszert az EM-2-höz).

A NATO a vietnámi háború kellős közepén variált, az új lőszer az 5,56-os lett, ami méretében sokkal közelebb áll az EM-2 lőszeréhez, mint a 7,62-es NATO-hoz.

Címlapkép forrása: PO Phot Owen Cooban/MOD via Wikimedia Commons