Egymás után buknak el Oroszország szövetségesei – Miért dörzsölheti mégis a tenyerét Putyin?

Folyamatosan gyengül Oroszország geopolitikai ereje

Nehezen tagadható, hogy Oroszország az Ukrajna elleni, 2022. február 24-én indított teljeskörű invázió óta jelentősen vesztett közvetlen geopolitikai erejéből. Miközben Moszkva legtöbb erőforrását Donyeck megyei falvak meghódítására koncentrálja, a világban egyre kevesebb nyomásgyakorlási eszközzel rendelkezik. Jól megmutatkozik ez abban, hogy az utóbbi négy évben számos szövetségesét elvesztette, vagy azok látványosan meggyengültek.

• A 2020-as második hegyi-karabahi háborúnak Moszkva vetett véget egy fegyverszünettel, megmentve katonai szövetségesét, Örményországot egy még nagyobb vereségtől Azerbajdzsánnal szemben. 2023 szeptemberében azonban Baku egy villámháborúval elfoglalta Hegyi-Karabah teljes területét, méghozzá úgy, hogy az orosz békefenntartók semmit sem tudtak tenni. Miután Örményország számára kiderült, hogy Oroszország képtelen megvédeni, felfüggesztette tagságát a Moszkva vezette katonai szövetségben, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében (KBSZSZ), és egyértelműen a Nyugat felé kezdett orientálódni (például kérvényezte az EU-tagságot). Az örmény–azeri konfliktusban éppen Donald Trump amerikai elnök hozott tető alá a nyáron (meglehet, törékeny) békeszerződést.
• Bassár el-Aszad szíriai rezsimjét Oroszország katonai erő bevetésével – légitámadásokkal és a Wagner zsoldoscsoport szárazföldi műveleteivel – is hatékonyan védte éveken keresztül. Moszkva egy hadikikötőt tartott fenn Tartúszban, illetve egy légibázist Hmeimimben. 2024 decemberében aztán a Hajat Tahrír al-Sam (HTS) kormányellenes milícia pár nap alatt elfoglalta Damaszkuszt és Szíria legnagyobb részét, Oroszország pedig csak annyit tudott tenni, hogy kimenekítette Aszadot.
• Moszkva ugyancsak tétlenül figyelte, hogy tavaly júniusban Izrael, majd korlátozott csapásokkal az Egyesült Államok is érzékeny veszteségeket okozott Iránnak, amellyel Moszkva az utóbbi években kifejezetten szorosra fonta az együttműködést, többek között iráni Sahed drónokat és ballisztikus rakétákat vásárolt, amelyeket aztán Ukrajna ellen vetett be. Izrael és részben az Egyesült Államok nemcsak meggyengítette Iránt, de proxyjaira (Hezbollah, Hamász, jemeni húszik) még komolyabb csapást mért, ezzel a síita rezsim regionális hatalmi pozícióját majdhogynem lenullázta.

A 2026-os év máris elhozta az újabb pofont Putyin számára: fontos latin-amerikai szövetségese, Nicolás Maduro volt venezuelai elnököt az Egyesült Államok egy rajtaütésszerű katonai akcióban elfogta, és bíróság elé állította. A két USA-ellenes rezsim régóta baráti viszonyt ápol egymással, tavaly május 7-én ráadásul stratégia partnerségi és együttműködési szerződést is kötöttek, amelyet Putyin október végén írt alá. Alig telt el két hónap, és Moszkva ismét tétlenül nézte, ahogy egy fontos szövetségese percek leforgása alatt megbukik. És hogy még erősebb legyen a pofon: éppen az oroszoktól vásárolt légvédelmi rendszerek mondtak csődöt az amerikai különleges művelet alatt.

Oroszország számára a fejlemények azért is kedvezőtlenek lehetnek, mert a jövőben bármelyik potenciális szövetségese megkérdezheti, érdemben is jelent-e valamit az orosz stratégiai partnerség, vagy a bilaterális megállapodások nem érnek többet, mint az a papír, amire írták azokat. Márpedig Moszkva szövetségeseinek sorozatos kudarcai és a döntő pillanatokban az orosz támogatás hiánya nem jlenet jó óment ebből a szempontból.

Oroszország meglepően visszafogottan reagált szövetségese elvesztésére. Az orosz külügyminisztérium ugyan kiadta a kötelező elítélő nyilatkozatot az amerikai akcióval szemben, de sem a Kreml, sem Putyin nem szólalt meg az ügyben. Nem úgy az orosz héja véleményvezérek. A jelenleg börtönben ülő egykori donbaszi szakadár parancsnok, a Putyint rendre szélsőséges nacionalista perspektívából támadó Igor Girkin például azt írta:

Újabb csapás érte a hírnevünket: egy újabb ország, amely számított Oroszország segítségére, de nem kapta meg. Persze fülig beleragadva az ukrajnai véres mocsárba gyakorlatilag nem tudunk mást tenni, különösen nem tudunk segíteni Venezuelának a másik féltekén.

A Putyint szintén jobbról előző eurázsianista ideológus, Alekszandr Dugin szerint a venezuelai események éles kihívást jelentenek Oroszország számára. Dugin úgy véli, Oroszország „sok mindenről” lemarad, ezért az orosz társadalom állapotát meg kell változtatni, igazodva a korszak kihívásaihoz.

Támadó realizmusra van szükségünk

– írta az ideológus.

Más miatt is pofon Moszkva számára a sikeres amerikai akció

Oroszország számára nemcsak azért lehet fájó az amerikai siker, mert stratégiai partnerük szenvedett vereséget, hanem azért is, mert az Egyesült Államoknak kifogástalanul sikerült az, amibe Moszkva már az ukrajnai háború elején belebukott.

Mint ismert, 2022 februárjában Oroszország is villámháborút tervezett Ukrajna ellen, a művelet fő célja pedig az ukrán vezetés „lefejezése”, Volodimir Zelenszkij elnök elrablása vagy meggyilkolása lett volna, hogy aztán a törvényesen megválasztott kormány helyére egy oroszbarát bábkormányt és bábelnököt ültessenek. Ez a kísérlet gyorsan kudarcot vallott, és egy már négy éve tartó anyagháborúba kényszerítette Oroszországot.

A két helyzet persze nem teljesen ugyanaz, hiszen az Egyesült Államok nem tekinti nemlétezőnek Venezuelát és népét, nem indított valódi inváziót, hanem ténylegesen csak egy „különleges katonai műveletet”, ráadásul még csak a venezuelai ellenzéket sem juttatta hatalomra, hanem egyelőre megelégedett az eddigi alelnök, a Maduro-harcostárs Delcy Rodríguez elnöki beiktatásával.

Más kérdés persze, hogy még milyen problémákat hozhat az Egyesült Államok számára Venezuela – hiszen semmilyen biztosíték nincs arra, hogy a rezsim idővel megint Washington ellen fordul –, mindenesetre egyelőre Donald Trump fényes sikerként tudja eladni a katonai akciót, Oroszországban pedig sokan sárgulnak az irigységtől, hogy ők ilyenre nem képesek.

Miért dörzsölheti mégis a tenyerét Putyin?

Putyin látványosan hallgatott Maduro elfogása ügyében, ahogy nem kommentálta annak idején Bassár el-Aszad bukását sem. Ahogy Aszad, úgy Maduro sem érdekes már Moszkva számára: új helyzet van, ehhez kell alkalmazkodni, és kisajtolni belőle mindent, ami előnyös lehet Oroszország számára, illetve a Putyin-rezsim túlélése szempontjából.

Az orosz elnöknek már eleve kedvező volt a trumpi fordulat abban a tekintetben, hogy az Egyesült Államok látványosan kivonul Európából, csökkenti Ukrajna támogatását, mintegy megüzenve Putyinnak, hogy az európai ügyeket rendezze le az európaiakkal, Washington a maga részéről inkább kimaradna az egészből. Oroszország számára Venezuela elsősorban azért volt fontos, mert az amerikai kontinensen tudott borsot törni az Egyesült Államok orra alá.

Azonban ha Trump az 1823-as Monroe-doktrína szellemében bejelenti, hogy az egész amerikai kontinens az Egyesült Államok érdekszférája, de cserébe az európai ügyektől távol tartja magát, az Putyinnak éppen megfelelő deal.

Oroszország számára Latin-Amerika nem stratégiai jelentőségű: régen véget értek azok az idők, amikor Szovjetunióként még volt kellő ereje ahhoz, hogy ott is a politika alakító tényezője legyen. Ezért könnyen le tud mondani a térségről, ha cserébe az Egyesült Államok kivonul Európából.

Putyin számára az, hogy Trump lényegében deklarálja, „osszuk érdekszférákra a világot”, felhívás keringőre. Az úgynevezett „szabályokon alapuló világrend” ugyanis putyini értelemzés szerint a Szovjetunió felbomlása után világhatalmi monopolhelyzetbe került Egyesült Államok által vezetett világrend volt, a nemzetközi jog pedig ezt a világrendet szolgálta.

A putyini Oroszország szinte minden fontos külpolitikai lépésével azon volt, hogy ezt a világrendet bomlassza, többek között a nemzetközi jog nyílt áthágásával. Amit azért tehetett meg, mert az 1945 után létrejött nemzetközi szabályok alapján, az ENSZ BT állandó, vétójoggal rendelkező tagjaként Oroszország nélkül nem hozható fontos ENSZ-döntés, ahogy Oroszországot szankcionálni sem lehet a nemzetközi jog megsértése miatt. (Egyes országok persze szankcionálhatják, és mint látjuk, szankcionálják is, de ez nem ugyanaz, mikor egy „latorállammal” szemben mindenki által jóváhagyott ENSZ-szankciókat hoznak.)

Azzal, hogy a Maduro elleni katonai akcióval az Egyesült Államok maga is nyíltan megszegte a nemzetközi jogot, és akcióját ezúttal – szemben a korábbi gyakorlattal – még csak meg sem próbálta a demokráciára, az emberiességre való hivatkozással igazolni, nyílt üzenetet küldött, hogy őt magát sem érdekli a nemzetközi jog, a „szabályokon alapuló világrend”, hanem elismeri, hogy multipoláris világrend van, ahol tisztán az erősebb joga érvényesül.

Ha tehát a birodalmi gondolkodás, az érdekszféra-politika uralkodik el az Egyesült Államokban is, és ráadásul Washington gyakorlatilag lemond Európáról, az Putyin szemszögéből még akkor is előnyös, ha cserébe Moszkva számára stratégiailag olyan nem fontos területeken, mint Latin-Amerika, csökken az orosz befolyás.

A Reutersnek egy magasrangú orosz forrás meg is erősítette, hogy Moszkva számára előnyös lehet egy ilyen konfiguráció.

Oroszország elvesztette egy szövetségesét Latin-Amerikában. De ha ez a Trump-féle Monroe-doktrína működésének példája, ahogy tűnik, akkor Oroszországnak is megvan a maga befolyási szférája

– mondta.

Címlapkép: Nicolás Maduro venezuelai és Vlagyimir Putyin orosz elnök a két ország közötti stratégiai partnerségi és együttműködési szerződés aláírása után Moszkvában 2025. május 7-én. Forrás: Contributor/Getty Images