Irán sarokba szorult: a rezsim túlélésre játszik, de nagyon szűk a mozgástere

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Irán rendelkezik a világ második legnagyobb földgázkészletével, és a negyedik legnagyobb olajtartalékkal. Emellett hatodik a világ kőolajtermelő országainak rangsorában és harmadik a földgázéban. A kőolaj- és földgázszektor a gazdasági teljesítményen túl azonban

az állami működés finanszírozásának alapja is.

Bár a nemzetközi szankciók az elmúlt években visszavetették az exportot és időszakosan módosították a bevételi arányokat, az állam működése továbbra is jelentős mértékben az energiahordozók értékesítéséből származó jövedelmekre támaszkodik. Ezek a források hozzájárulnak az állami intézményrendszer fenntartásához, a biztonsági és védelmi kiadásokhoz, valamint a külpolitikai mozgástér biztosításához is. Ebben az értelemben az energiaexport nem pusztán gazdasági tényező, hanem a politikai rendszer működésének egyik meghatározó pénzügyi alapja.

Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a rezsim finanszírozása nem kizárólag az olaj- és gázbevételekből történik. A rendszer bevételi szerkezete az elmúlt években részben diverzifikálódott: a nem olajalapú export, az állami vállalatok bevételei, az árfolyam-politika, valamint a kvázi állami gazdasági szereplők – köztük a Forradalmi Gárda gazdasági hálózatai – egyaránt hozzájárulnak a finanszírozási modellhez. Mindez azonban nem változtat azon a strukturális tényen, hogy a fosszilis exportbevételek továbbra is a rendszer legfontosabb devizaforrását jelentik.

Szankciók, árnyékexport és az iráni olajkereskedelem rezilienciája

A 2018 után élesített amerikai és uniós szankciók célja egyértelmű volt – visszafogni azokat az olajbevételeket, amelyek potenciálisan a fegyveres erők, a regionális proxyhálózatok és a nukleáris program finanszírozását szolgálhatják. A szankciók ellenére azonban Teheránnak sikerült az exportot hosszabb időn keresztül hozzávetőleg napi 1,5 millió hordós szinten stabilizálnia. Sőt, a legfrissebb adatok szerint az iráni nyersolaj- és kondenzátumexport februárban elérte a napi 2,2 millió hordót, ami mintegy 50 százalékos növekedést jelentett az előző három hónap átlagához képest.

Az Egyesült Államok és szövetségesei az elmúlt években nemcsak fenntartották, hanem több hullámban bővítették és szigorították is az energiaszankciókat. A legutóbbi, februárban bejelentett intézkedések már kifejezetten az úgynevezett „árnyékflottát” célozták – azokat a tankereket és közvetítő hálózatokat, amelyek a korlátozások megkerülésével juttatják el az iráni kőolajat a nemzetközi piacokra, biztosítva ezzel a bevételek folyamatos áramlását. Ez a csomag 12 hajót, valamint több mint 30 személyt és entitást érintett. Trump és Netanjahu ekkor egyetértettek abban, hogy fokozni kell a Teheránra nehezedő nyomást, különös tekintettel az iráni olaj Kínába irányuló exportjára. Nos, Washington és Tel-Aviv azóta valóban fokozták a nyomást – a következmények mérlegét azonban érdemes később megvizsgálni.

Miért is fontos ebben a kérdésben Kína? Peking az iráni kivitel több mint 80 százalékát szívja fel, így a kínai csatorna érdemi korlátozása

számottevően csökkentené Irán devizabevételeit és pénzügyi mozgásterét.

Kína szerepe ugyanakkor nem pusztán kereskedelmi, hanem stratégiai természetű. Az iráni olaj Kína számára elsősorban diszkontált alternatív forrás, amely kiegészíti az ellátási portfóliót, de nem képezi annak kizárólagos vagy nélkülözhetetlen elemét. Ez azt jelenti, hogy a kínai kereslet politikai döntésektől is függhet: amennyiben a geopolitikai kockázatok vagy a másodlagos szankciók költségei növekednek, Peking mozgástere is szűkülhet. Irán energiapolitikai rezilienciája tehát részben a kínai stratégiai kalkuláció függvénye.

És van még egy érdekesség.

A 2024–2025-ös becslések szerint Irán olajexportból származó bevételei a teljes exportbevétel több mint felét tehették ki.

Ez egyben komoly szerkezeti koncentrációra is utal, a volumen azonban nem azonos a pénzügyi hatékonysággal. Az iráni export jelentős része diszkontáron valósul meg, különösen az ázsiai piacok felé. A szankciókhoz kapcsolódó kockázati felár, a közvetítői struktúrák költségei és a logisztikai kerülőutak mind mérséklik a ténylegesen realizált nettó bevételt. Így egy sajátos paradoxon alakul ki: miközben az exportmennyiség viszonylag stabil marad, az ebből származó reáljövedelem korlátozottabb. A „több eladott olaj” tehát nem feltétlenül jelent arányosan nagyobb költségvetési mozgásteret, és az export növekedése sem egyenlő automatikusan fiskális stabilitással. Bár a „maximum pressure” taktika célja – azaz a finanszírozási képesség teljes felszámolása – nem valósult meg, a rendszer költségesebb, átláthatatlanabb és strukturálisan torzabb működésre kényszerült. A nyomás tehát nem szűnt meg, hanem beépült a működési modellbe.

A belső energiaellátás paradoxona

Bár Irán a világ egyik legjelentősebb szénhidrogén-készletével rendelkező országa, mégis visszatérően szembesül belső ellátási zavarokkal. A 2024–2025-ös időszakban az elektromos hálózat túlterheltsége és az üzemanyagellátási zavarok egyaránt komoly problémákat okoztak. A fogyasztás időszakosan meghaladta a rendelkezésre álló kapacitást, ami kényszerű importmegoldásokat és korlátozásokat eredményezett.

Ez a helyzet strukturális ellentmondásra világít rá. Miközben az ország a fosszilis exportbevételekből finanszírozza költségvetését, a belföldi energiapolitikát továbbra is erősen támogatott árak jellemzik. Az alulárazott energia ösztönzi a túlzott fogyasztást, gyengíti a hatékonysági ösztönzőket, és visszafogja a szükséges beruházásokat. Az eredmény egy kettős függőség:

Irán egyszerre exportorientált és belső ellátási problémákkal küzd.

A torzulás mögött intézményi hatékonysági problémák, torz belföldi árpolitika, évtizedes alulfinanszírozottság és a nemzetközi szankciók együttes hatása áll.

A támogatott üzemanyagárak – amelyek a világ legalacsonyabbjai közé tartoznak – mesterségesen magasan tartják a keresletet. A globális piaci áraknál jóval alacsonyabb benzinár nemcsak túlzott fogyasztásra ösztönöz, hanem jelentős csempészési hullámot is generál a szomszédos országok irányába. Becslések szerint naponta 10–20 millió liter benzin hagyja el illegálisan az országot, ami a napi termelés közel 20 százalékát is elérheti. Ez éves szinten milliárd dolláros veszteséget jelent, miközben tovább szűkíti a belföldi kínálatot.

Ezzel párhuzamosan az infrastruktúra állapota is romló tendenciát mutat. A finomítók, erőművek és gáztárolók jelentős része elöregedett, a hálózati veszteségek pedig magasak. Az elavult rendszerek és a karbantartási hiányosságok miatt a megtermelt energia számottevő része elvész a termelési és elosztási folyamat során. A csúcsfogyasztási időszakokban ez különösen élesen jelentkezik, amikor a rendszer már nem képes rugalmasan reagálni a megnövekedett keresletre.

További strukturális tényező a bevételek stratégiai felhasználása. Az olajbevételek egy része nem a hazai infrastruktúra modernizálását, hanem regionális geopolitikai prioritásokat finanszíroz. Ez érdemi alternatív költséget jelent a gazdaság számára. Az eredmény egy olyan rendszer, amely egyszerre exportfüggő és belső ellátási problémákkal küzd. Ez a kettősség nemcsak gazdasági, hanem társadalmi kockázatot is jelent.

E sérülékenységek különösen akkor válhatnak kritikussá, ha az energiarendszert sokk éri. Egy esetleges szabotázsakció, kibertámadás vagy regionális eszkaláció nem elszigetelt incidensként jelentkezhet, hanem egy már eleve feszült és strukturálisan túlterhelt rendszer gyenge pontjaira nehezedne. Az elavult infrastruktúra, a beruházások hiánya és a működtetési üzemzavarok olyan mélyen beágyazott kockázati tényezők, amelyek egy újabb krízishelyzetben gyorsan országos ellátási zavarokká eszkalálódhatnak. Irán energiarendszerének törékenysége nem csupán belpolitikai kérdés.

A belső ellátási zavarok és a külső szankciós nyomás együttesen olyan instabilitási tényezőt jelentenek, amely közvetlen hatással lehet a globális olaj- és LNG-piacokra is. Egy esetleges eszkaláció vagy ellátási zavar nemcsak Teherán mozgásterét, hanem az európai és ázsiai energiabiztonsági kalkulációkat is újrarajzolhatja. A kérdés így most nem az, hogy bekövetkezik-e egy újabb sokk, hanem az, hogy a rendszer mennyire képes ellenállni annak.

A Hormuzi-szoros kérdése

A hétvégén Irán ellen indított katonai művelet ismét napirendre helyezte azt a forgatókönyvet, amelyre szakértők hosszú évek óta figyelmeztetnek: Teherán megkísérelheti lezárni a Hormuzi-szorost. A szoros stratégiai jelentősége kiemelkedő, hiszen a globális tengeri olajkereskedelem és a cseppfolyósított földgáz-szállítás jelentős része ezen az útvonalon halad át.

Teherán a katonai műveletekre válaszul jelezte, hogy kész nyomást gyakorolni a térség kulcsfontosságú tengeri folyosójára. Bár egy teljes és tartós lezárás továbbra sem tekinthető valószínűnek, a kockázat mára nem elméleti.

• Egyrészt Irán saját exportja is ezen az útvonalon bonyolódik, így egy elhúzódó blokád közvetlenül a költségvetési bevételeit veszélyeztetné.
• Másrészt az amerikai haditengerészet aligha hagyná válasz nélkül a tengeri forgalom akadályozását.
• Harmadrészt Kína – amely jelentős mértékben támaszkodik az öböl menti energiaszállításokra – szintén érdekelt a szoros nyitvatartásában, és akár aktívabb jelenléttel is felléphetne.

Egy tartós lezárás ezért komoly katonai eszkalációval járna, amelyben az iráni haditengerészet rendkívül nagy kockázatot vállalna.

Mindazonáltal már egy átmeneti vagy részleges korlátozás is érzékenyen érinti a globális piacokat. A világ LNG-kínálatának számottevő hányada Katarból és az Egyesült Arab Emírségekből indulva ezen az útvonalon jut el a nemzetközi piacokra. Omán exportja ugyan nem érintett, mivel termináljai az Arab-tenger partján találhatók, de a katari és emirátusi volumen kiesése önmagában is rendszerszintű következményekkel járhat. Ráadásul a szoros lezárásából fakadó szállítási fennakadások és az öbölbeli energialétesítmények elleni célzott akciók együttesen olyan kínálati sokkot generálhatnának, amely meghaladja a jelenlegi piaci alkalmazkodóképesség határait.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images