Veszélyes precedenst teremtett Amerika az Irán elleni háborúval – Így sétált bele a csapdába a teheráni vezetés

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A megtévesztés háborúja: Irán, Izrael és az Egyesült Államok stratégiai játszmája egy új korszak küszöbén

A művelet ténye sok elemző számára előrelátható volt.

Amit senki se láthatott előre, az a megtévesztés stratégiájának ilyen hatékonyságú alkalmazása. Ki merem jelenteni, hogy amerikai részről a tárgyalások Iránnal eleve a megtévesztést, Irán csapdába csalását szolgálták.

Pontosan lehetett tudni, hogy az iráni vezetés nem fogadhatja el az amerikai–izraeli követeléseket. Míg Donald Trump amerikai elnök talán inkább hajlott arra, hogy megpróbáljon eredményt elkérni a tárgylóasztalnál, Izrael ezt semmiképpen sem akarta, hiszen ezzel ismét félbemaradt volna annak a célnak a megvalósítása, amely az utóbbi évtizedben Izrael legfőbb stratégiai prioritása volt: Irán atomfegyverhez jutásának megakadályozása, sőt, ezen túlmenően Irán képességeinek olyan mértékű csökkentése, hogy azok már ne veszélyeztethessék Izraelt.

Ezt az alapvető célt, Irán csapdába csalását meglepően hatékonyan érte el az amerikai–izraeli koalíció: Irán kezdte elhinni, hogy olyan megállapodásba tudja csalni Trumpot, amelyet még vállalhat és – tudván, hogy ezt Izrael nem fogadná el – olyan mértékben aláássa az amúgy is végéhez közeledő feltétlen stratégiai szövetséget az USA és Izrael között, hogy az ne legyen képes a korábbi egységben és hatékonysággal fellépni.

A félrevezetés olyan mértékben sikeres volt, hogy az elbizakodott, illúziókban élő iráni vezetés képes volt a tárgyalási szünetben olyan találkozót tartani, amely gyakorlatilag egy helyre hozta össze Irán politikai és katonai vezetőit, élükön a joggal fő ellenségnek tartott Ali Hámenei ajatollahhal, majd ezt a koncentrációt katonai célpontként kihasználja a vezetés több tucat kulcsfigurájának likvidálására, megint csak beleértve a kulcsszemélyt, Hámenei ajatollahot.

Az már csak hab a tortán, hogy ennek a csapásnak a végrehajtására egy több évtizedes hagyományt tört meg az izraeli légierő: fényes nappal hajtotta végre a támadást, pedig eddig gyakorlatilag mindig éjszaka, sötétben támadott.

Ez új minőséget jelent a stratégiai manipuláció történetében: a diplomácia nem a konfliktus megelőzésére, még kevésbé megoldására irányult, hanem a megsemmisítő erejű katonai csapás álcázására és előkészítésére.

Irán reakciója: stratégiai hiba?

Az egyébként is a vallási fanatizmus vezérelte Irán dühből reagált: tudjuk, a harag rossz tanácsadó. Jelen esetben is, ami súlyos következményekkel járt.

Az indiszkriminatív, civil célokat sem kímélő ellentámadás hatására az arab világ – amely kezdetben finoman szólva is elhatárolódott az Irán elleni támadástól – jelentős részben eltávolodott Teherántól. Sőt, mára már katonailag is kész szembe fordulni Iránnal.

Ez azért különösen problematikus, mert Irán regionális stratégiája az ún. „ellenállási tengelyre” épül, amelyben nem állami szereplők és proxyhálózatok kulcsszerepet játszanak. Hasonló folyamat játszódik le Nyugat-Európában is, amely – korábbi álszent politikájának egyenes folytatásaként – minimum langyosan reagált a támadásra, ma már egyre inkább kénytelen, akár katonai eszközökkel is, becsatlakozni a háborúba.

Rezsimváltás: realitás vagy illúzió?

Felmerül a kérdés: mi történhet Iránban?

A rezsimváltás lehetséges, de nem valószínű.

Az iráni politikai rendszer több évtizede képes túlélni külső nyomást, gazdasági szankciókat és belső tiltakozásokat. Most sem látunk egyértelmű rendszerváltó hangulatot az országban. Az iráni ellenzék fragmentált, sok szempontból egymással is szemben áll, nincs értékelhető vezetője – ne higgyünk a sokat reklámozott önjelölt sahnak, Reza Pahlavi trónörökösnek: nincs komoly támogatása.

Az Egyesült Államok célja sem feltétlenül a klasszikus értelemben vett demokratikus átmenet. A stratégiai cél inkább az, hogy Irán lemondjon három kulcsképességről:

1. nukleáris fegyverkezés,
2. 500 km-nél nagyobb hatótávolságú ballisztikus rakéták,
3. terrorizmus támogatása.

Ha bármely iráni kormányzat ezekről nem hajlandó lemondani, az Egyesült Államok és Izrael – a dokumentum logikája szerint – nem rendszert vált, hanem képességeket semmisít meg.

Kockázat és időtényező

Az egyik legsúlyosabb kérdés az idő.

A koalíció mintegy három hétre elegendő rakéta- és drónkészlettel rendelkezik. Ez viszonylag rövid, intenzív konfliktust követel meg.

Ha a készletek kimerülnek anélkül, hogy elérnék céljukat, igen nehéz helyzet állhat elő. Irán valószínűleg – többek között – erre játszik. Ezért nyilvánvaló, hogy a döntést ez előtt kell az amerikai–izraeli koalíciónak kikényszerítenie.

A modern hadviselésben a logisztikai tartósság gyakran fontosabb, mint az első csapás. A háromhetes horizont arra utal, hogy a konfliktus nem elhúzódó háborúként, hanem intenzív, gyors ciklusú ütközetsorozatként zajlik.

Globális következmények: Ukrajna és Európa

A konfliktus nem marad regionális ügy. Fontos következmény, hogy

Ukrajna komoly nehézségekkel szembesülhet az amerikai fegyverszállítások terén.

Ha az Egyesült Államok készleteit a Közel-Keleten használja fel, az közvetlen hatással van a kelet-európai hadszíntérre. Biztosra vehető, hogy az USA a háború végéig nem fog ilyen fegyvereket szállítani Ukrajnának, még ha az Európaiak ki is fizetnék őket. És még a háború után is hónapokig a készletek visszatöltése lesz a prioritás.

Európa – még ha politikailag egységes is – kapacitásban nem képes gyorsan pótolni az amerikai támogatást. Ez a helyzet újra előtérbe helyezi az „európai stratégiai autonómia” megteremtésének kérdését, amely az elmúlt években már így is intenzív viták tárgyát képezi, de kialakulása még éppen csak hogy megkezdődött.

Oroszország és Kína: korlátozott támogatás

A dokumentum egyik legfontosabb megállapítása, hogy az orosz és kínai biztonsági támogatás „többé-kevésbé lehetetlen, épp ezért értelmetlen”. Moszkva és Peking nem hajlandó közvetlen katonai konfrontációba lépni Irán érdekében. De még ha akarna is, nem lenne rá képes: Venezuela után ismét, még nyilvánvalóbban beigazolódott, hogy az USA-val erőkivetítés terén senki se veheti fel a versenyt.

Ez jelentős stratégiai jelzés: az autoriter együttműködés korlátozott, inkább politikai és diplomáciai, esetleg gazdasági jellegű. Katonai téren nem tud jelentős szerepet játszani.

Ki a következő?

Valószínűleg Kuba – és ez messze túlmutat Iránon. Azt sugallja, hogy

az Egyesült Államok berendezkedhet preventív, célzott képességmegsemmisítési műveletek végrehajtására.

Ez globális hatalmi stratégiájának talán fő eszköze lehet, ha úgy ítéli meg, hogy ellenfelei vörös vonalat lépnek át.

Ez azonban veszélyes precedens. A preventív csapások normalizálása instabilabbá teheti a nemzetközi rendszert. Nehezen lenne azonban tagadható, hogy az Egyesült Államok számára viszonylag alacsony ráfordítással jelentős stratégiai nyereséget hozhat. Különösen, ha nem automatikusan, nem minden lehetséges alkalommal teszi meg ezt a lépést, hanem válogat: a stratégia a szelektív dominancia.

Katonailag ez azt jelenti, hogy általában azokban az esetekben, amikor a beavatkozást választja, célja korlátozott: nem rezsimváltoztatásra törekszik (a szó „demokratikus átalakulás” értelmében), hanem a kormányzat politikai szándékainak és katonai-gazdasági képességeinek a befolyásolására, hogy alkalmatlanná váljon az Egyesült Államok érdekeinek veszélyeztetésére. A megakadályozás stratégiája[1] – mint láthatjuk Iránnal kapcsolatban is – nem az ellenség/ellenfél hagyományos értelemben történő legyőzése, hanem képességeinek olyan mértékű és célú redukálása, hogy ne legyen képes saját céljainak megvalósítására.

Összegzés

A mostani események három alapvető tanulságot hordoznak:

1. A diplomácia és a katonai műveletek közötti határ elmosódott.
2. A regionális konfliktusok globális következményekkel járnak.
3. A nagyhatalmi támogatás nem feltétlenül jelent biztonsági garanciát.

Irán előtt három út áll: belső konszolidáció, eszkaláció vagy csendes visszavonulás a stratégiai célokból. Bármelyik választás alapvetően – pozitívan – alakítja a Közel-Kelet jövőjét.

[1] A „Strategy of Denial”, amelyet Eldbridge Colby a Pentagon jelenleg stratégiai alakításáért felelős államtitkára dolgozott ki, az USA hivatalos doktrínájává vált. Nem vadonatúj stratégia – az orosz Kutuzov tábornok is ezt alkalmazta Napóleon ellen –, de most először vált egy szuperhatalom hivatalos stratégiájává.

Címlapkép forrása: Contributor/Getty Images