A modern kommunikáció háttere: így lett a füst az egyik legfontosabb szereplő

Szinte az egész világ izgatottan nézi a Sixtus-kápolna kéményét, hogy megtudják, milyen színű füst fog onnan felszállni. A hagyomány közismert: a fekete füst azt jelenti, hogy még nincs új pápa, a fehér füst az új katolikus egyházfő megválasztását jelzi. Kevésbé ismert, hogy ezt mivel érik el, pontosan milyen kémiai folyamatok vannak a háttérben.

A titoktartás érdekében a szavazólapokat már a 15. század óta elégetik, de a Sixtus-kápolnában kémény csak a 18. században jelent meg, hogy védjék a freskókat, ezzel láthatóvá vált a külvilág számára is, hogy mi zajlik odabent. Ezt eleinte egyébként nem tekintették jelzésnek, de idővel sokan egyértelműen úgy értelmezték a kint összegyűltek, hogy ez bizony fontos.

A 19. századra alakult ki az első gyakorlat, akkor a füst azt jelezte, hogy nincs pápa, viszont, ha elmaradt a füst, az azt jelentette, hogy megvan az új pápa.

Ez viszont folyamatosan gondot okozott, mivel nem jelezték egyértelműen, hogy akkor mi a helyzet.

A Vatikán is felismerte, hogy ez nem lesz megfelelő, ezért kidolgozták a fumata nera (fekete füst) és a fumata bianca (fehér füst) gyakorlatát. Kezdetben nedves szalmát és kátrányt adtak az égő szavazólapokhoz, ez fekete füstöt eredményezett. Ez viszont 1939-ben és 1958-ban is kihívást jelentett a külső szemlélődők számára: első alkalommal a fehér füst kezdett feketére váltani, másodjára pedig a szürke szín nem volt értelmezhető pontosan. A bakik hatására felismerték, hogy professzionálisabb megoldásra van szükség.

2013-ban a Vatikán megerősítette, hogy a fumata-receptjeik immár egy tiszta fekete füst receptjéből állnak: kálium-perklorát (KClO₄), egy „oxidáló anyag”, amely oxigént biztosít a reakcióhoz; antracén, egy kőszénkátrányból származó szénhidrogén, amely nehéz füstöt termelő üzemanyagként szolgál; és kén, amelyet az égési sebesség és a hőmérséklet beállításához adnak hozzá. A fehér füstöt sokkal tisztább tüzelőanyag-keverékkel és erősebb oxidálószerrel állítják elő. A perklorátnál is reaktívabb kálium-klorát (KClO₃) biztosítja a forró, erőteljes égést. A laktóz üzemanyagként működik, gyorsan és tisztán vízgőzzé és szén-dioxiddá égve.

A modern eljárások bevetésével mára már elkerülhetőek azok a fiaskók, amelyek korábban zavart okoztak, így a füst egyértelmű jelzéssé vált a világ számára.

(The Conversation)