Tekintve, hogy a múlt heti ítélet azon Uniós intézmények döntései felett tört pálcát, amelyek az euró stabilitását (Európai Központi Bank), és az EU jogrendjének egységét (Európai Bíróság) hivatottak garantálni, az első reakciók többnyire világvége hangulatot árasztottak.
Valójában, ami történt, az Európa háború utáni fejlődéstörténetének egy újabb epizódja, ami kétségtelenül bonyodalmakat vet fel, nem teljesen kizárva akár még egyes intézmények esetében az ellehetetlenülés elméleti lehetőségét sem.
De, amit mégiscsak elsősorban ebbe a tágabb közegbe helyezve célszerű vizsgálni.
Mit fejez ki?
Mindenekelőtt:
a dolog bármennyire brutális, nem feltétlen volt teljesen váratlan.
Ha most nem a német alkotmánybírók, akkor holnap a lengyeleké, vagy a magyaroké, valamivel később esetleg az olaszoké, vagy a finneké. A levegőben volt – és ettől válik általánosabb érvényűvé a dolog.
Andreas Voßkuhle, a karlsruhei bíróság elnöke nem hagyott kétséget, hogy mire irányult döntésük éle. Mint az ítéletet bemutató keddi sajtóértekezletén fogalmazott (Handelsblatt, 2020.05.05), a német alkotmánybíróság úgymond első alkalommal állapította meg azt, hogy megítélése szerint az európai uniós intézmények egyes cselekvései és döntései „nyilvánvalóan túlmentek” a számukra rögzített hatáskörökön, és ezért Németországban ezeknek nem lehet joghatása.
Hogy ez első ránézésre miféle következményeket vetíthet előre – az EKB válságkezelő tűzerejének a gyengülésétől, a luxembourgi bíróság legitimációjának a megrendüléséig, ennek minden láncreakciójával együtt – azt a rákövetkező órákban (és azóta is) bőségesen kitárgyalta a nemzetközi sajtó és a szakértői reagálások sora. De arról csak viszonylag kevés szó esett, hogy mindez igazából mit fejez ki? Márpedig a tényleges, hosszútávú hatások is végül ebből nőnek majd ki.
Az ügyben három egyre jobban mélyülő frontvonal keveredik.
Az egyik, az egymást követő válságok nyomán a rend és biztonság iránti - immár szavazati erővé terebélyesedett - igény ütközése a szabadságjogok elsőbbségét védelmezőkkel. „Leviatánusok” és „Levellerek” globális léptékű harcaként ábrázolta ezt tavaly megjelent terjedelmes munkájában Michael O'Sullivan (Michael O’Sullivan: The Levelling – what’s next after globalisation (Public Affairs, 2019.), amiben kétségtelenül van szerzői leegyszerűsítés, de sokat megragad a lényegből. Annyi bizonyos, hogy a két tendencia mind markánsabbá válása ugyanúgy megjelenik szavazói táborok és közösségi médiafelületek szintjén, miként ki tud teljesedni pártpolitikák, európai pártszövetségek, ideológiák ütközésében, valamint idővel kormányzati stratégiák egymásnak feszülésében is.
Az utóbbit (nemzetstratégiai érdekkülönbségeket) – ami a másik súlyosbodó törésvonal – ráadásul egyre erőteljesebben mélyíti az európai országok közötti növekvő gazdasági különbség, vagy például a nyakukba hullott külső válságoknak (mint migrációs nyomásnak, vagy most a járványnak) való eltérő mértékű kitettség.
Mindez beletorkollik a harmadik problémahalmazba: az európai uniós integráció irányának és dinamikájának az alakulásába. Ami, a leegyszerűsítő közvélekedéstől eltérően, távolról sem egyenes vonalban nyomul a nemzetállamoktól egy föderációs irány felé. Ellenkezőleg, újabb és újabb formákat vesz fel, mint amilyen a válságkezelés nyomán az uniós döntéshozás politikai jellegének az erősödése, ami viszont éppen, hogy a nemzetérdekek hangsúlyosabb megjelenését vonta maga után. Ehhez jön az, hogy az információs technológia forradalmának is köszönhetően az EU léte és tevékenysége minden korábbinál erőteljesebben tudatosult immár a szélesebb közvéleményben is. Ami viszont eddig nem ismert teret adott az EU-ellenesség megszerveződésének is.
