A műanyagkrízis megoldható - De hogyan?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Sem a polietilént feltaláló von Pechmann (1898), sem a két amerikai - a billiárdgolyóhoz a celluloidot feltaláló Hyatt (1869) és az első szintetikus műanyagot, a bakelitet előállító Baekeland (1907) - fülébe sem sugdosott az ördög, és az sem igaz, hogy bármelyik műanyag keletkeztetése mögött eredendően ártó szándék lett volna. Mégis, mára a műanyagok az emberiség fenntarthatatlan életmódját szimbolizálják, fuldokolunk a műanyagszennyezésben, ami ellen csak az használna, ha a műanyagokhoz való hozzáállásunkat és az anyag életciklusát záros határidőn belül képesek lennénk újraszabályozni.

Nagyon üdvözítő lenne, ha a műanyagok problematikáját is olyan komolyan vennénk, mint a hűtőgépek hajtógázaként használt freon kiszorítását a mindennapjainkból. Az 1987-es montreali egyezmény azonban a történelemben mindmáig az egyetlen olyan ENSZ paktum, amelyet a világ valamennyi országa ratifikált. Aktuálisan úgy fest, hogy ez továbbra is így marad, és a műanyagkrízis megoldásában sem lesz egyhamar közmegegyezés.

Miért akadtunk el műanyagügyben?

Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) keretében 2022 márciusában elfogadott Nairobi határozatot, - mely a műanyaggyártás, kibocsátás, illetve újrahasznosítás témakörének alapdokumentuma, és melynek az a célja, hogy a gyártót terhelje a műanyag teljes életciklusára a felelősség - az amerikai politika egyszerűen megpuccsolta. Pedig, a végső közgazdasági célfüggvény éppen az lenne, hogy a világgazdaságban minden műanyagra kiterjesztendő gyártói termékfelelősség (Extended Producer Responsibility, EPR) rendszerben finanszírozva közel teljeskörű visszagyűjtést (Deposit Return Scheme, DRS), majd ezt követően magas anyagában történő műanyag újrahasznosítási szintet lehessen elérni.

Így esély nyílhatna arra, hogy gyakorlatilag ne használjanak több mérgező adalékanyagot, ne keletkezzen több, a környezetre károsan ható műanyaghulladék, sőt, akár idővel a historikus műanyaghulladék is feldolgozható legyen. Ezáltal végeredményeként „kettő az egyben” nyereség keletkezne, csökkenő mikróműanyag szennyezettség és a klímakatasztrófa elkerülése felé is jelentős lépés lenne, hiszen a jövőbeli szénlábnyom 20-30 százalék közötti mértékben a műanyagokkal – tehát azok gyártásával és hulladékként történő megsemmisítésével, vagy tárolásával - áll szoros összefüggésben.

Jelenleg azonban úgy látszik: ebből nem lesz semmi.

Ez miért olyan nagy ügy?

Egy új, merész, akár jelentős rendszerátalakítást is bevállaló politikai logika érvényre juttatása nélkül a jelenlegi globális műanyagfogyasztás (évente 440 millió tonna) akár a háromszorosára (1230 millió tonna fölé) is nőhet 2060-ra. Továbbá, az OECD modellezések alapján az is valószínűsíthető, hogyha „az emberiség nem néz fel”, akkor az hazánkban fejenként évi 238 kg műanyaghulladék megtermelését is jelentheti.

Ezért lenne kritikus, hogy a műanyagok teljes életciklusára számoltan a többletköltség beépüljön a polimerekre épülő termékek költségszámítási modelljébe. Másrészt, jelenleg – mivel a költséget senki sem fizeti meg – átcsoportosítható források sem keletkeznek elegendő mértékben a krízishelyzet kezelésére, tehát az új, környezetbarát helyettesítő anyagok kutatására, vagy az anyagában történő újrahasznosítás rendszerszintű megvalósítására.

A mai amerikai kormányzati álláspont szerint nem bizonyítható az összefüggés a műanyaggyártás és a tervezett, globális korlátozások és tiltások célja között. Hallani sem akarnak a műanyaggyártók költségeinek emeléséről, például az ACC (The American Chemistry Council) véleményét -, akik amellett érvelnek, hogy az amerikai gazdaságot is látható módon fellendítené, ha Washington nagyobb szerepet vállalna az újrahasznosítás motorjának felpörgetésében.

Ahogyan a Conversation megírta: a műanyagválság megoldásában “nem a tudás hiányzik, hanem a politikai akarat, hogy a szavakat kötelező érvényű tettekkel párosítsuk”.

Egy kétsebességes műanyag menetrend lehet a megoldás

A valódi kérdés, hogy hogyan tudjuk átkeretezni a fogyasztásról szóló társadalmi narratíváinkat, hogy a termelést a valós felhasználáshoz igazítsuk, a csomagolást ésszerűsítsük, az újrahasznosítás kultúráját megteremtsük. És mindezt úgy, hogy eközben a globális politikai akaratot is egyben tartjuk a változás mögött.

A megoldás felé tett első lépés annak a felismerése, hogy a fenntarthatóság nem csak morális, hanem egyben játékelméleti kérdés is. A műanyagkrízis megoldása egy nem zéró összegű, végtelen ismételt játék. Ilyen helyzetben a nettó jogi tiltás, a drasztikus regulázás és szankcionálás önmagában nem lehet eredményes, mert az önkéntes együttműködési rendszer kialakítása és fenntartása a hosszú távon nyerő stratégia.

Ezért egy kétsebességes megoldásban hiszek, melyben az elsődleges anyagi ösztönzést, a másodlagos jogi és erkölcsi megtorlást, valamint a hiteles felvilágosítást elegyíteni kell. Valamint abban, hogy e mögé a társadalom és így a politikai többség is felsorakoztatható. De lássuk ezen három pillér megvalósíthatóságát:

1. A szükséges változások társadalmi támogatottságának megteremtése érdekében kiemelten fontos a hiteles, szakmai tartalomgyártás és terjesztés a témában, mivel a dezinformáció jelenléte nagyon erős a hazai és globális tartalmakban egyaránt, beleértve a közösségi platformokat is. Ezt hiteles és közérthető tájékoztatás állami szerepvállalással történő felpörgetésével lehet és kell is ellensúlyozni.
2. A műanyag szennyezés kezelésében szükség volna egy kompromisszumos, kétsebességű megoldásra. Ehhez elsőként el kell fogadni, hogy a műanyagok fontos alapanyagok, a megoldás tehát nem a műanyag iparág ledarálása, hanem az eddigi üzleti modellnek az alapvető átalakítása - üzleti alapokon. Az átalakítás első fokozata a műanyagpótló anyagok használatának és a műanyag-újrahasznosítás ösztönzésének megteremtése egy műanyag kvóta- vagy kreditrendszeren keresztül. Egyrészt, évtizedek óta létezik már számos jól bevált technológia a műanyagok újrahasznosítására, másrészt, egy kreditrendszeren keresztüli ösztönzés is megoldható transzparens és skálázható módon. A globális szabványokat tanúsító és fejlesztő washingtoni Verra nemrég be is jelentett egy műanyaghulladék-csökkentési szabványt. Célja, hogy zöld pénzügyi forrásokat mozgósítson az integrált műanyaghulladék visszagyűjtési és -újrahasznosítási infrastruktúrák fejlesztésére. Harmadrészt, egyre több országban működik már a gyártói termékfelelősség (EPR) alapú piacszervezés, amire ráépíthető egy intézményesített visszagyűjtés (DRS) is. A feladvány az, hogy miként kapcsoljuk össze a mindenfajta műanyagra kiterjesztendő gyártói felelősségi rendszert, a kötelező visszagyűjtést, valamint az anyagában történő újrahasznosítást támogató zöld finanszírozási rendszert. Logikus megoldás az EPR rezsim globális kiterjesztése és egy műanyag kreditrendszer kialakítása. A sikerhez szükséges az egységes adatstruktúra és integráció a nyomon követhetőség biztosítása érdekében a digitális termékútlevél (Digital Product Passport, DPP) infrastruktúrájára ráépülve, és egy egységes minőségbiztosítással ellátott nemzetközi kreditesítési módszertan kialakítása. Az összekapcsolás által az ösztönzés ott jelenik meg, hogy gyártói oldalon az EPR díjakból levonhatóvá kellene tenni az önkéntes műanyag-újrahasznosítási projektekből származó hiteles műanyag- és/vagy karbonkreditekre fordított összegeket. Ezáltal biztosítható lenne a direkt finanszírozás is az addicionális újrahasznosítási beruházásokba.

3. Egy alapvetően támogató, de másodlagosan a kooperációt megszegőket hitelesen retorzióval fenyegető jogi keretrendszer megteremtése is elengedhetetlen. A szabályozásnak minden műanyagra ki kell terjednie, azaz, a csomagolóanyagokon túli műanyag termékekre és a műanyagokat részben tartalmazó termékekre is, illetve a hulladék keletkezés oldalán nemcsak a csomagolási hulladékra, hanem minden, a körkörös gazdaság hulladék definíciójának megfelelő gyártás(köz)i hulladékra, melléktermékre egyaránt. A szabályozás kritikus pontja egy nemzetközi egyezményen alapuló, hosszú távú piaci átalakítási menetrend felállítása is. Ez az alapja a piaci mechanizmus megváltoztatásához szükséges kiszámíthatóságnak, elsősorban a hosszú távú addicionális zöld beruházások megtérülésének. A javaslatom szerint ez egy kétsebességes modell mentén valósítandó meg, ami egyfelől tartalmaz egy időben elnyújtott, fokozatosan és gyorsuló mértékben emelkedő, az anyaghelyettesítési, vagy az újrahasznosítási elvárási szintekben kevésbé szigorú, viszont minden ország számára kötelező alapforgatókönyvet. Ennek idősíkja akár 25+ évre is kitolható. A második sebesség az önkéntes alapú gyorsítás, amely a korábban már leírt EPR/DRS rendszerrel integrált kreditmechanizmus által valósulhatna meg. Az alap forgatókönyv fölött minden zöld beruházás önkéntesnek és addicionálisnak kell minősüljön. Ezáltal ezen projektek kreditesíthetősége biztosan megteremtődik, és az általuk generált műanyag és/vagy karbonkreditekbe fektetett összegeket az EPR kötelezettek a díjfizetési kötelezettségük terhére elszámolhatják. Az EPR díjak így egyben a kreditek számára egyfajta felső árazási küszöbként működnének.

A kialakult helyzetben tehát egy kétsebességes “műanyag menetrend” jó kiindulópont lehet. Ez egy lazább, de mindenki számára kötelező, hosszú távú alap forgatókönyvet, és ahhoz képest egy a gyorsabban haladó országok által önkéntesen vállalandó, az EPR rezsimbe ágyazott kreditrendszert jelentene. Ahhoz, hogy létrejöjjön egy széles támogatottságú nemzetközi egyezmény, a kompromisszumot szükségszerűnek látom. Egy globális menetrendet szükségesnek tartok ahhoz, hogy a műanyagok anyagában történő újrahasznosítását megvalósító zöld többletbefektetések megtérülése kiszámítható legyen hosszú távon. Ha ez biztosítható, akkor nagy számban lesznek ilyen beruházások.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images