Újra az állami nyugdíj kiszámíthatóságáról és a járadék fontosságáról

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Az érdemi gondolatok előtt egy előzetes pontosítás: a Farkas András által írtakkal ellentétben nem vagyok kormányzati szakértő; amit leírok, azt azért írom le, mert én így gondolom.

1) Kell-e nyugdíjreform?

A szakirodalomban ismert a gazdasági szervezetek változásmenedzsmentjének kotteri modellje, ennek első lépése: „kelts sürgősségérzést”. Farkas András is erre a logikára fűzi fel a mondanivalóját. Cikkének nyitó és záró kérdései a következővel kezdődnek:

Szakadékba zuhanás fenyegeti a magyar nyugdíjrendszert? Igen.”

Az első gondolat ennek kapcsán az, hogy a nyugdíjrendszer nem vállalat, így a sikeres átalakítás módja sem feltétlenül azonos a gazdasági szervezeteknél megszokottal. A nyugdíjrendszer mind időben, mind az igénybe vevőket illetően tágabb, szélesebb körű, mint szokásosan egy gazdasági szervezet. Nehezebben tanul, így a működés, vagy legalábbis annak elveinek ismertsége önérték.

Az „újratanulás” vesztesége a változás mértékével nő, ez önmagában is a kisebb változások mellett szóló érv.

De érdemes tartalmilag is tisztába tennünk a kérdést: ha van „szakadékba zuhanási fenyegetés” a magyar nyugdíjrendszert illetően, akkor az fenntarthatósági – azaz demográfiai és az ehhez kapcsolódó gazdasági – okok miatt van. A valódi kérdés tehát az, hogy a fenntarthatósági és gazdasági (erőforrás-rendelkezésre állási) kihívásoknak miként tud megfelelni a magyar nyugdíjrendszer, és nem az, hogy kell-e reform?

Azt viszont nem gondolom, hogy azok az – egyébként akár jogosnak tűnő – felvetések, amelyek igazságossági alapúak, és disztribúciós jellegű választ igényelnek („osszunk el többet” vagy „osszuk el másképp”), közelebb visznek a fenntarthatósági kihívásoknak való megfeleléshez, arra viszont alkalmasak, hogy rossz – azaz a célnak nem megfelelő, vagy nem fenntartható – reform szülessen.

Ilyet már láttunk éppen a nyugdíjrendszer terén – a magánnyugdíjpénztári rendszer bevezetése és befagyasztása/kivezetése pontosan ilyen volt. Bár a mélyebb elemzés meghaladja a jelen írás kereteit, az mindenképp kijelenthető, hogy az ország időt veszített, és a frusztráción kívül nem sokat nyert vele.

A jelen helyzetre vonatkoztatható tanulság, hogy a fenntarthatósági kihívásoknak való tényleges megfelelés fontosabb, mint a reform, és főleg fontosabb egy rossz reformnál.

2) Az állami nyugdíj kiszámíthatósága

Farkas András kijelentése sarkos: a rendszer túl komplex, a jelenlegi számítási eljárások miatt a magyar (állami) nyugdíjrendszer áttekinthetetlen. Senki nem látja előre az élete során azt, hogy hogyan épülnek föl évről-évre a jogosultságai, s ezek ismeretében mennyi plusz járulékot érdemes fizetnie vagy milyen nyugdíjcélú előtakarékossági programba érdemes belevágnia.

Ebben akár igaza is lehet, éppen emiatt érdemes a kérdést kettébontani:

Elsőként azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy a jelenleg ismert tények alapján mai nyugdíjba vonulás mellett mekkora nyugdíjra számíthatnánk – ez a kérdés pedig megválaszolható. Az ügyféloldali tények a nyugdíjbiztosítási nyilvántartásban szereplő adatokra vonatkozó egyeztetési eljárásban tisztázhatók, a jelenlegi szabályok pedig ismertek. Az, hogy a rendszer bonyolult, nem kétséges, de a XXI. században azért ismert szabályokra automatizált algoritmust írni egyáltalán nem megoldhatatlan.

Nem mellékesen: egy nyugdíjreform, azaz egy, a jelenlegi szabályrendszert alaposan felülíró változás ennek az elvégezhető és elvégzendő feladat újabb elhalasztásának adna megint felmentést.

A jövő kérdése egy másik ügy – ez tőlünk, ügyfelektől is függ. Közismert, hogy szerencsésebb országokban vannak „nyugdíjtervek” (Pension Plan), a tervek – azaz a jövőre vonatkozó elképzelések és cselekvési programok – minden bizonytalanságával. Tudom, hogy ez nem hangzik tökéletes megoldásnak, de jobb a jövőre egy tudottan nem tökéletes eszközzel (nyugdíjterv) felkészülni, mintsem csodavárásként tekinteni egy esetleges, és a sikert egyáltalán nem garantáló nyugdíjreformra. Így az ismert tényekből levonható megalapozott következtetések és a megfogalmazható igények közti rés ismerete az öngondoskodást is támogathatja.

3) A hiányzó járadékokról

Farkas András argumentációja az alábbi érveket tartalmazza:

• nálunk sokkal fejlettebb államok önkéntes nyugdíjbiztosítási eszközeiből is szeretik egyösszegben vagy nagyobb részletekben kivenni az emberek a nyugdíjcélú megtakarításaikat, és nem kérik az életjáradék vagy pénztári járadék formájában történő hozzáférést.
• további gondot okoz a járadékosítás kapcsán, hogy Magyarországon kicsi a potenciális járadékosok kockázatközössége, ezért az életjáradék nagyon drága.
• a járadék összege nagyon alacsony lehet, hiszen kicsi (jellemzően csak néhány millió forint) az alapjául szolgáló megtakarítás, és ez az alacsony járadékösszeg egyáltalán nem vonzó az érintett számára.
• nincs semmilyen hosszú távú bizalom sem az állam, sem a megtakarításokat kezelő pénzügyi intézmények tekintetében.

A fentiekben van igazság, de vannak ezeket az érveket felülíró nemzetközi gyakorlatok is: Például a németek és az osztrákok csak olyan nyugdíjcélú előtakarékossági termékre adnak adókedvezményt, amelyiknek a dekummulációja kizárólag élethosszig tartó járadék – ahogy ez például a Századvég MABISZ számára készített, a nyugdíj-előtakarékosság ösztönzésének lehetőségeit taglaló tanulmányából is kiolvasható. Ez kétségkívül jól oldja fel azt az ellenmondást, amely a fenti „nincs bizalom” érv, az ezt igazoló évi cca egymilliárd forint nagyságrendű járadékkifizetés, illetve a magyar nyugdíjpénztári szektor évi cca. 20 Mrd Ft nagyságrendű adójóváírási gyakorlata között feszül.

De említhető a lengyel példa is: a nyílt nyugdíjalapok (OFE) csak a tőkeakkumulációban aktívak, a nyugdíjvagyon az öregségi nyugdíjkorhatár betöltésére átkerül a „társadalombiztosításnál” (ZUS) vezetett alszámlára, és a normál nyugdíjjal együtt kerül kifizetésre, azt növelő összegként, azaz a dekummulációt az állami szerv végzi, a longevity risk (hosszú élet kockázat) átvállalásával. Így a kockázatközösség elégséges mérete – a lengyel nyílt nyugdíjalapok tagsága 2025 közepén 14,1 millió főt számlált – illetve a járadékfizetési folyamata alacsony egységköltsége is biztosított.

A fentiek tehát azt mutatják, hogy a járadékosításra ma is vannak működőképes nemzetközi gyakorlatok, nem szükséges a meleg vizet újra feltalálni.  Én személyesen úgy gondolom, hogy a három magyar nyugdíj-előgondoskodási termék (ÖNYP, NYESZ, nyugdíjbiztosítás) eltérő kezelést érdemel, és remélem, hogy a választások után ez a kérdés elő is kerül.

A járadékok kapcsán újból ki szeretném emelni a fogyasztóvédelmi szempont fontosságát: a nyugdíjcélú termékek természetes célja a védelem az időskori keresőképesség csökkenésével szemben, így az ennek megfelelő megoldás a jövedelempótlás, nem pedig az egyszeri kifizetés. A „régi” MNB megítélésem szerint e tekintetben nem védte kellő súllyal az ügyfelek (fogyasztók) élethelyzetből fakadó jogos igényeit, a szakmai konferenciákon ez a kérdés legalábbis nem merült fel, a szolgáltatók ezirányú számonkérése nem valósult meg, illetve nyilvános program sem indult a járadék népszerűsítésére.

Ez pedig fontos lenne – ugyan ki emlékszik már a 15 évvel ezelőtt kapott egyszeri jutalomra? Az életkori sajátosságok miatt legalább ilyen rossz a helyzet nyolcvan évesen a nyugdíjkorhatár betöltésekor kapott egyösszegű szolgáltatásokkal – ha esetleg emlékszünk is rá, az aktuális helyzetünkön semmit nem segít. Pedig az adott nyugdíj-előtakarékossági termék megvásárlására jó eséllyel éppen ennek a helyzetnek az elkerülése céljából került sor.       

4) A kampányígéretek kapcsán

Az állami nyugdíjminimum általánosan 120.000 forintra emelésével (Tisza párt kampányígérete) kapcsolatban azt az állítást tettem, hogy a magyar nyugdíjrendszerben alacsony állami nyugdíjhoz a magyar rendszerben az alacsony életkereset, illetve a rövid szolgálati idő vezet, ami ténykérdés. Ennek kapcsán az emelés általános elvének nehezen tarthatóságára mutattam rá két eset kapcsán: a korábbi nyugdíjba menetelt önként választók nyugdíjemeléssel „jutalmazását” következetlenségnek, így az adófizetőkkel szemben unfairnek tartom (példa: Nók40), illetve az öngondoskodási elvvel szembeni esetleges kontraproduktivitás ellenérvét hoztam fel (példa: valamennyire működő vállalkozói öngondoskodás). Ezekre az esetekre vonatkozóan a finomítás igényét természetesen változatlanul fenntartom, a Farkas András által hangoztatott „áldozathibáztatást” pedig – a közös soproni gimnázium okán – a szerző közírói munkássága részének tekintem.

Ha jól értem Farkas András érvelését, ő a tervezett intézkedéssel önmagában ugyan teljesen egyetért, de fontosabbnak tartaná a nyugdíjmegállapítás és nyugdíjkarbantartás rendszerének felülvizsgálatát, illetve lényegesnek tartana a régebben megállapított nyugdíjak esetében egy pótlólagos emelést is – mindezt a nyugdíjasok relatív (a nyugdíjba menetelkori állapothoz viszonyított) elszegényedésének elkerülése érdekében.

A szegénység elkerülése iránti elkötelezettség ugyan elismerésre méltó, de a fenntarthatóság szempontjából jeleznem kell a kételyeimet azzal kapcsolatban, hogy tehető-e tartósan a társadalombiztosítás (illetve a magyar állam) feladatává a nyugdíjba menetelkori relatív jövedelmi helyzet tartós biztosítása? Megítélésem szerint fogyó népesség és emelkedő időskori függőségi ráta esetén semmiképp.

Érdemes egy pillantást vetni a KSH által közzétett időskorú eltartottsági rátára (a mutató azt mondja meg, hogy a 65 évesek és idősebbek száma miként aránylik a 15-64-évesek számához):

1. számú ábra: a magyar idős korú eltartottsági ráta (forrás: KSH)

Az ábra azt mutatja, hogy amíg 1990-ben az eltartottsági ráta 20% volt, azaz egy 65 éves vagy idősebb magyarra öt 15-64 éves potenciális keresőkorú jutott, addig 2013-ban már csak négy (25,1%), napjainkra pedig már csak három (2025: 32,4%).

Mindezt úgy, hogy a lakosság száma abszolút értelemben is csökkenő tendenciát mutat.

Így a felosztó-kirovó állami nyugdíjrendszer alapjául szolgáló generációs szolidaritás a fiatalabb generációk számára egyre inkább generációs terhet jelent – egyre kevesebb keresőképes magyarnak kell biztosítania arányaiban egyre több 65 feletti honfitársának nyugdíját – Farkas András érvelése szerint úgy, hogy annak vásárlóértéke nemcsak, hogy reálértékben ne csökkenjen, hanem bérnövekedés esetén annak mértékével nőjön is.

Érdemes az érme másik oldalát is megnézni – mi lenne a helyzet gazdasági visszaesés és esetleg növekvő munkanélküliség / reálbércsökkenés esetén? Ha a rendszer „lefelé zárt”, az egyértelműen túlzottan növeli a következő generációk egyébként is folyamatosan növekvő terhét, fenntarthatósági szempontból így erősen aggályos. Ha az elv a következetesség, akkor a nyugdíjaknak is csökkennie kellene, reálértékben mindenképp, ami éppen a nyugdíjasokkal szemben lenne tisztességtelen – a korral járó képességcsökkenés miatt nekik áll legkevésbé módjukban tenni a jobb/elviselhetőbb életért.

E tekintetben a jelenlegi gyakorlat – inflációkövetés plusz GDP-növekedésfüggő nyugdíjprémium lefelé zártan – egy fokkal fenntarthatóbb, azzal, hogy a rendszer legsérülékenyebb pontját valószínűleg a „pluszhavi” (13.,14., ...) nyugdíjak jelentik.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images

A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ