Vannak olyan innovatív gyógyszerterápiák, amelyekhez a magyar betegek hozzá sem jutnak

Kezdjük a nulladik ponttal. Mennyit költ az állam gyógyszerekre? Milyen mutatószámokat érdemes ilyenkor használni?

Holchacker Péter: Ha meg akarjuk ítélni a magyar állam gyógyszerekre fordított kiadásait, akkor nem szabad csak önmagában a gyógyszerkassza kiadási sorát nézni, mert az nem ad teljes képet. Egyrészt nem foglal magában minden tételt, vannak ugyanis olyan kiadások, amelyek más sorról, például a gyógyító-megelőző kasszából kerülnek kifizetésre. Másrészt a teljes képhez emellett hozzátartoznak a gyógyszeripar által különadók formájában teljesített visszafizetések, mint például a forgalomarányos különadó, vagy a gyógyszerismertetők után fizetendő díj. Ez utóbbiak vonatkozásában azt is mondhatjuk, hogy gyakorlatilag a gyógyszerszektor volt az az első iparág Magyarországon, amelynek különadó-kötelezettséggel kellett szembenéznie, ami a mai napig, szinte fokozatosan bővülő mértékben fennáll. Az állam tehát ezek következtében valójában nem annyit költ, mint amit a gyógyszerkassza soron látunk, mivel közvetlenül a gyógyszeripar finanszírozza ezeknek a költéseknek egy jelentős részét.

Mindezek figyelembevételével hogyan alakult a gyógyszerkassza összege az elmúlt években?

Ha a fentiekkel korrigáljuk a gyógyszerköltési számokat, vagyis a "nettó" gyógyszerkiadásokat tekintjük és mellétesszük 2008-tól kezdődően az infláció mértékét, akkor az látszik, hogy a nettó gyógyszer-közfinanszírozás összege ma még mindig alacsonyabb, mint a 2008-as év reálértéke. Azaz ha semmi más nem történne, csak az inflációval követnénk az akkori kifizetések értékét, akkor is

hiányzik körülbelül 20 milliárd forint a kasszából, miközben a társadalom aggasztóan rossz egészségügyi állapota miatti versenyképesség-csökkenés és az egyébként elérhető új terápiák önmagukban is kiegészítő forrásokért kiáltanak. Azaz hiába igaz, hogy az elmúlt években nominálisan folyamatosan növekedett a nettó közkiadás, a részleteket látva, messze nem annyira rózsás a kép.

Ez így elsőre nem tűnik gigantikus összegnek. De mit okoz a finanszírozás ezen alacsonyabb szintje a gyakorlatban, mit éreznek mindebből a betegek?

Nem tűnik nagy összegnek, de pont annyit jelent, hogy a magyar betegek lassabban juthatnak hozzá az új gyógyszerekhez. Persze nem csak a kassza mérete, hanem annak szerkezete sem optimális. Azt is meg merem kockáztatni, hogy ha csak szinten tartottuk volna ezt a gyógyszerköltési értéket, akkor sem feltétlenül ott tartanánk, ahol célszerű lenne annak érdekében, hogy a lehető legtöbb terápia biztosított legyen a betegeknek. Ezt a helyzetet csak súlyosbítja, hogy az elmúlt tíz évben jelentősen megváltozott körülöttünk a világ a gyógyszeripar fejlesztéseinek, innovációinak köszönhetően, új típusú terápiák váltak elérhetővé. Az alacsonyabb összegű finanszírozás viszont ezek befogadását és alkalmazását nem tette teljes mértékben lehetővé, sőt. Ha csak a 2016-os évtől (a tavaly év végi befogadást megelőző utolsó befogadás ideje) vetjük össze az adatokat, akkor azt látjuk, hogy a környező országokban sokkal több befogadás történt. Szlovákiában 1,5-szor annyi, de még Lengyelországban is több befogadás történt, mint nálunk. Romániában és Bulgáriában pedig majdnem kétszer annyi.

Egy nagyon beteg, rossz egészségügyi mutatókkal rendelkező ország, rossz hozzáférést biztosító gyógyszerpolitikával azonban soha nem fog kilábalni ebből a csapdahelyzetből.

A betegek mindebből azt érzékelik, hogy az új típusú gyógyszerek lassabban érnek el Magyarországra: az elmúlt években

az EU-ban központilag törzskönyvezett gyógyszereknek körülbelül a 40 százaléka az, ami egyáltalán eljut hozzánk, de még ezek a készítmények is sokkal lassabban válnak elérhetővé idehaza. Miközben vannak olyan készítmények is, amelyek egyáltalán nem jutnak el a magyar betegekhez.

A fejlett országokban a születéskor várható élettartam növekedéséért jelentős részben az egészségügyi ellátás, azon belül is több mint 70 százalékban a gyógyszerellátás a meghatározó. Nekünk, szakembereknek triviális az összefüggés, hogy lenne értelme ezen a területen a pluszfinanszírozást egyfajta befektetésnek tekinteni, hogy ezzel is javítsuk a magyar társadalom egészségügyi állapotát. Sajnálom, hogy ez az egyértelmű összefüggés nem mindenhol ennyire egyértelmű.

Ha a gyógyszerkassza szerkezetét tekintjük, akkor az elmúlt években ebben volt érdemi átrendeződés? Nyilván ezt meghatározzák a betegek fogyasztási szokásai, amit azonban befolyásolhatnának a támogatási döntések.

Érdemi változásról nem beszélhetünk, minimális belső átcsoportosítások, hangsúlyeltolódások voltak. Ami nagyon feszítő és strukturális problémát okoz, hogy mindaddig, amíg egy készítmény nem kerül be a támogatási rendszerbe, addig maximum méltányossági alapon érhető el. A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő szakemberei mindent megtesznek ugyan, hogy a lehető legtöbb ilyen kérelmet pozitívan elbírálják, csak ez egyúttal azzal is jár, hogy a nem erre tervezett pénzeket kell felhasználni, amit utólag mindig pótolni kell. És ezzel megint visszajutottunk a nem elégséges finanszírozás kérdéséhez. Ez ugyanis meg tudja borítani a kassza egyensúlyát és közben az ország is rosszabbul jár, hiszen adott esetben egységnyi elköltött forint a méltányossági kasszában jóval kisebb betegelérést biztosít, mintha ezt a rendes rendszerben tennénk, például általános támogatási-volumen szerződés, vagy tételes finanszírozás keretében. Ezzel nyilvánvalóan veszteség éri az államot is, és a betegeket is.

Ezért mondjuk mi azt, hogy először a finanszírozás összegét kellene megemelni. A 2008-as és a mostani kassza reálértéke között a különbség évi 20 milliárd forint. Ha pedig el akarunk jutni a visegrádi országok átlagára, akkor ezen felül további 15-20 milliárd forintos pluszpénzt kellene betenni a rendszerbe.

Ez az összeg pedig még így együtt sem tekinthető nemzetgazdasági szempontból kezelhetetlennek, miközben ennek biztosításával - megfelelő akarat és döntés esetén - gyorsan és látványosan behozható lenne Magyarország hátránya.

És ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy a jelenlegi szabályok mellett a kassza kipótlásának egy jelentős részét eleve közvetlenül a gyógyszergyártók finanszíroznák, még kevesebb ellenérv mutatkozik. Az természetesen a mindenkor rendelkezésre álló társadalmi erőforrásokon múlik, hogy ezt a plusz forrást miképpen lehet előteremteni. De már az is sokat segítene a helyzet megítélésén, ha lenne egy előre lefektetett menetrend, amiben a kormány és az ágazat megállapodik, hogy ezt a kívánatos célt milyen módon tudjuk elérni.

Mi lenne ennek a menetrendnek az első lépése?

Az innovatív gyógyszergyártók javaslata azt célozza, hogy a gyógyszerfinanszírozás növelésének iránya már a 2020-as költségvetésben jelenjen meg. Még időben vagyunk, hiszen tavasszal, nyár elején zárul a 2020-as költségvetés tervezési folyamata, tehát ha a kormány lépni szeretne, most minden rendelkezésre áll. Bízom benne, hogy a döntéshozók felismerik a helyzet fontosságát és megemelik a 40 milliárd forint körüli összeggel a gyógyszerkasszát, amivel egycsapásra felzárkózhatunk a V4-ek átlagához. Fontos tehát, hogy nem százmilliárd forintos igényekről beszélünk. Sőt, a kassza emelése során a fokozatosság is elfogadható szempont. Egy biztos: ha ez már jövőre megkezdődne, akkor a jelenlegi kritikus magyarországi helyzet rövid távon javulhatna, ugyanis a magyar betegek számára nagyon jó minőségben tudnánk hozzáférést biztosítani az innovatív készítményekhez, és nem csak a tízéves távlatban, hanem akár a belátható közeli jövőben elérhetnénk a szomszédaink vágyott eredményeit. Úgy kellene erre tekinteni, mint egy jól körülhatárolható és gyorsan termőre forduló kormányzati beruházásra.

A gyógyszerkassza esetleges emelése után pedig középtávon szeretnék elérni a kiadások szerkezetének változását?

Amennyiben fenntarthatóan és kiszámíthatóan működik a finanszírozási struktúra, aminek az első lépése tényleg a többletforrások biztosítása, akkor az iparág maximálisan partner abban, hogy a nemzetközi tapasztalataira építve olyan típusú megoldásokat javasoljon, vagy azok kiépítésében vegyen közvetlenül részt, amelyek a hatékonyságot mérik.

Az így kinyert adatok mentén lehetne elgondolkodni a szerkezet átalakításán. Ezt jeleztük a kormány illetékeseinek is. Nyugat-Európában és főleg a skandináv országokban nagyon jól működő regiszter-rendszerek vannak, az ottani egészségfinanszírozás tökéletesen tisztában van azzal, hogy kinek mit finanszíroznak és milyen eredménnyel. És ha valami nem hatékony, azt utána bátran ki is ejtik a finanszírozásból. A jelenlegi rendszerben azonban nálunk sokszor úgy költünk, hogy nem is tudni pontosan, hogy a valós életben mekkora egészségnyereségesség képződik ezáltal. A jelenlegi magyar rendszer nem ezeket az értékeket versenyezteti egymással, hanem a már-már öncélú költségcsökkentést és mindenáron az áralapú versenyt erőlteti. Miközben az érték alapú megközelítésnek messze nem az ár a legfontosabb mutatója...

A gyógyszerkiadásokkal kapcsolatos szakmai diskurzusnak adhat új lendületet és aktualitást a jegybank versenyképességi csomagjában szereplő több elem is. Egyáltalán miért fontos, hogy a gyógyszeripar és az egészségügy a versenyképességi csomag részét képezzék?

Nem véletlen, hogy a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank szakértői is folyamatosan arról beszélnek, hogy az egészségügy, mint alrendszer működési hatékonysága versenyképességi kérdés. Ha jól működik az egészségügy, benne jó orvostechnikai adottságokkal, gyógyszeres terápiákkal, megfelelő és elégedett szakembergárdával, az magával hozza azt, hogy a versenyképességhez szükséges egészséges munkaerő, valamint társadalmi mobilitás rendelkezésre áll. Másrészt pedig azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a gyógyszeripar - és ezt a kormány is elismeri számtalan stratégiai dokumentumában - mint önálló ágazat nemzetgazdasági szempontból nagyon komoly értéket képvisel.

Ha csak azt mondom, hogy az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesületének (AIPM) 26 tagja önmagában majdnem a GDP 1 százaléknyi értékteremtésért felelős Magyarországon, akkor látszik, hogy egy relatíve kis számú vállalati kör milyen nagy értéket jelent.

Ha már a gyógyszeripar nemzetgazdaságban betöltött szerepéről beszélünk az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy ez lehetne lényegesen nagyobb is. De a piac is megtanulta, hogy nem arra a hajóra kell felszállni, ahová nem akarják, hogy az ember felszálljon. Ha nem támogató a piaci környezet, akkor törvényszerűen változik a leosztás is. Ez azzal jár például, hogy régiós feladatok és központok egyre kisebb számban vannak Magyarországon. Sajnálatos, de törvényszerű folyamat ez, ha az egyes országok üzleti környezetét egymással összevetjük.

Nem titok az sem, hogy az AIPM a klinikai vizsgálatok vonatkozásában is jelentős értéket teremt Magyarország számára gazdasági és nem gazdasági szempontból egyaránt. Ez összességében egy 100 milliárdos nagyságrendű érték a nemzetgazdaság egészét tekintve. De azt is el kell mondani, hogy ebben a vonatkozásban az elmúlt pár évben jelentősen csökkent Magyarország szerepvállalása

Mire lenne szükség ahhoz, hogy a klinikai kutatások tekintetében látott negatív trend megforduljon vagy legalább megálljon?

Itt nem óriási befektetésekre vagy döntésekre van szükség a kormányzat részéről, hanem figyelembe kell venni ennek a részpiacnak a működését. És ha erre ügyesen válaszolunk, mint ahogy ügyesen válaszoltak a románok, bolgárok, lengyelek, akkor versenyképes maradhat Magyarország ebben a tekintetben is. Még csak azt sem mondanám, hogy a spanyolviaszt kellene feltalálni. Ami működőképes például a filmipari beruházásoknál, az működőképes lenne a klinikai vizsgálatok vonatkozásában is. Az egyébként gazdasági szempontból fontos filmipari beruházásoknál tavaly a 25 százalékos adókedvezményt felemelték 30 százalékosra, miközben a klinikai kutatások esetében nincs ilyen típusú adókedvezmény, pedig azzal szerintem mindenki egyetért, hogy ez is fontos Magyarország számára. Ezért fogalmaztuk meg azt a konkrét javaslatunkat, hogy

a klinikai vizsgálatokra fordított összegek legyenek ugyanúgy K+F ráfordítások, mint a világban mindenütt és ezek a K+F ráfordítások - vagy legalább azok egy része - levonható legyen a különadókból.

Visszatérve a legújabb versenyképességi javaslatokra, mit gondol az egyesület ezekről?

Bizakodóan fogadjuk a javaslatokat. Előremutató, hogy ezek a javaslatok egyértelművé teszik: a versenyképesség vonatkozásában az egészségügynek és a hatékony gyógyszerpolitikának kulcsszerepe van. Ez talán felnyitja a szemeket abban a tekintetben is, hogy nem odázható tovább a gyógyszerfinanszírozás immáron évtizedes, korábbi kormányoktól örökölt adósságainak törlesztése. E tekintetben az MNB, az ITM, a PM, illetve a kormány egyéb szereplői eddig is számíthattak az innovatív gyógyszergyártók folyamatos szakmai támogatására, és ez így lesz ezentúl is. Ezúttal azonban már az érdemi előrelépés is elvárható volna.

Interjúsorozat az egészségügyről A Portfolio 2018 tavaszán interjúsorozatot indított útjára, melynek keretében a magyar egészségügy aktuális helyzetéről, kilátásáról, problémáiról, lehetőségeiről beszélgetünk a szektor képviselőivel, régiós kitekintéssel. Rajtuk keresztül kapnak az olvasók rálátást az egészségügy minden szegletére, így az állami- és magánellátás kapcsolatára, a fokozódó versenyre, a finanszírozásra, a huménerőforrás-helyzetre, és az innovációs tevékenységre. Emellett pedig külföldi egyedi- és országpéldákat is felvonultatunk. Az interjúk IDE KATTINTVA érhetőek el.

Fotók: Szekeres Máté

• Címkék:
• egészséggazdaság,
• egészségügy,
• egészségügyi interjú,
• makrogazdaság,
• csiki gergely,
• aipm,
• gyógyszergyártó,
• holchacker péter