Karl Otto Pöhl kiemelkedően sikeres jegybankár volt. Az 1980-as évek második felében már alig haladta meg az infláció az 1%-ot az NSZK-ban. Ráadásul a 80-as években elért árstabilitás – a legalacsonyabb inflációs ráta a fejlett országokban – mellett gyors gazdasági növekedést is produkált Nyugat-Németország. Mindez remek cáfolata volt annak a tételnek, miszerint összeegyeztethetetlen az alacsony infláció és a gyors növekedés. A német újraegyesítés gáláns ajánlatát, a kelet-német márkának 1-1 arányban történő beváltását a nyugat-német márkához (miközben a reális árfolyam 7-1 lett volna) azonban az infláció újbóli elszabadulása követte. Karl Otto Pöhl ezt egyébként nemes egyszerűséggel katasztrófának titulálta, és még azelőtt lemondott, hogy Németországba újra visszatért volna az 5% fölötti infláció.
A fenti történet annak aktualitása miatt érdekes ma különösen. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy a Covid-válságot követően magasabb infláció jöjjön, ami éveken át velünk marad majd. A gazdaságpolitika ugyanis a fent említett ajánlással ellentétben
mindkét kezével nyomja a példában szereplő inflációs fogkrémtubust, és arról is gondoskodik, hogy ne fogyjon ki a tubusból a fogkrém.
Ahhoz, hogy jó gazdasági döntéseket tudjunk hozni, nem árt, ha megfelelő elképzeléseink vannak arról, hogy milyen környezet vár ránk. E tekintetben pedig jó eligazítással szolgál, ha megértjük mit és miért csinál a gazdaságpolitika. Látogassunk el tehát a „fogkrémgyárba”!
A válságot kezelendő a kormányok és a jegybankok rengeteg pénzt pumpálnak a rendszerbe azzal a céllal, hogy a fogyasztást és a beruházásokat stimulálják. Ez jelentős különbség az előző, a 2008-2009-es krízis kezelése során alkalmazott válságkezeléshez képest. Akkor a hangsúly a bajba került pénzügyi szektor talpra állításán volt, és a gazdaságba injektált milliárdokból nem sok pénz jutott el az emberekhez. Nem is lett belőle infláció, annak a hétköznapi értelmében, vagyis a fogyasztói árak emelkedésének formájában. Mert egyébként igenis komoly áremelkedésre került sor például a tőzsdei árfolyamokban vagy a gyakorlatilag világszerte tapasztalható ingatlanáremelkedés formájában. Ami a Covid-válság után jön, az abban fog különbözni, hogy – a fentiek folytatólagos fennmaradása mellett – a fogyasztói árak érdemi emelkedésére is sor fog kerülni.
Manapság a kormányzati politika csak költekezik, és költekezik, és költekezik, nyakló nélkül önti a pénzt a gazdaságba azért, hogy a gazdasági helyreállás mihamarabb bekövetkezzen. Ennek egyik elkerülhetetlen következménye a gigantikus méretűre duzzadó államháztartási hiány. A hiánynak pedig az az alaptermészete, hogy eladósodásból lehet csak finanszírozni. Tehát az államadósság is megugrik. Ebben a helyzetben az az érdeke a kormányoknak, hogy az adósságot minél alacsonyabb kamatok mellett lehessen finanszírozni.
Itt jön a képbe a jegybank, hiszen a rövid lejáratú kamatokat a jegybanki alapkamattal lehet terelgetni. Ha alacsony a kamat, akkor olcsó a hitel, ami jó az államnak (hiszen nem rokkan bele az adósság újra-finanszírozásába), jó a vállalatoknak (hiszen olcsón jutnak forráshoz a működéshez és a beruházásokhoz), és jó azoknak az embereknek is, akik valamilyen ok miatt hitelt vesznek fel. Könnyen beláthatjuk, hogy a gazdaság helyreállásának és a jövőbeni növekedésének jót tesz az alacsony kamat.
A gazdaságpolitika tehát most mind a két kezével (az egyik kéz a kormányzati költségvetési politika, a másik pedig a jegybanki monetáris politika) a bevezetőben szereplő inflációs tubust nyomja teljes erőből.
Ezerrel megy a pénzteremtés, egyre több pénz kerül a rendszerbe. Nem kell sokat töprengeni azon, hogy belássuk azt, hogy miért fog a rendszerbe pumpált extra likviditás a növekvő kereslet révén elvezetni a gazdasági helyreálláshoz és már rövid távon is a megemelkedő inflációhoz.
Nincs kétségem afelől, hogy mind az USA-ban, mind az euróövezetben hamarosan 2% feletti inflációs számokat fogunk látni. Ha tőlünk nyugatra 2% fölötti infláció lesz, akkor sajnos nálunk jó eséllyel 4% körüli. Nem is ez a fő kérdés, hanem az, hogy mi jön utána. A pénzügyi piacok is arra számítanak, hogy a 2% feletti infláció tartósan velünk marad a fejlett gazdaságokban – ezt árazzák a különböző pénzügyi termékek. A lakosság inflációs várakozásai ma még nem ennyire borúsak. Az alapvető különbség a kettő között, hogy a pénzügyi piacok a jövőt igyekeznek beárazni. A lakosság ezzel szemben a múltbeli élményeiből indul ki. Sajnos azonban hamar elérkezünk a megemelkedett infláció időszakához, ami után már a lakosság inflációs várakozásai is igazodnak a megtapasztalt magasabb értékekhez, és elkezdik az emberek maguk is várni a magasabb inflációt.
A lakossági várakozások pedig önbeteljesítő jóslatként működve ténylegesen megteremtik azt az inflációs pályát, amit a pénzügyi piacok már ma beáraznak.
A helyzet paradoxona az, hogy amit a gazdaságpolitika ma megtehetne a fenti forgatókönyv elkerülése érdekében, az éppenséggel az, amit nem tehet meg a Covid-válságból való kilábalás előremozdítása, a gazdasági helyreállás miatt. Ahhoz, hogy elkerüljük a magasabb inflációt, a példánkban szereplő tubust csak óvatosan szabadna megnyomni, nem erőből. Ebben az esetben azonban a gazdaság helyreállása és a válságól való kilábalás céljának elérése kerülne veszélybe. Így a magas inflációt érdemes a válságtól való megszabadulás áraként felfogni.
Vigaszképpen az tudom hozzátenni, hogy az újraegyesítés okozta inflációemelkedés sem tartott örökre, és az 1990-es évek második felében Németország vissza tudott térni az alacsony, 2% alatti inflációs tartományba. De ahogy a dolgok kinéznek, csak sok-sok év távlatában várható, hogy visszatérjünk majd a jelenlegi inflációs környezethez, a köztes időben pedig együtt kell élnünk a gyors pénzromlási ütemmel.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre.
Elindult a Portfolio Vélemény rovata, az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
Címlapkép: Getty Images
