A gazdag országokban elképesztő fejlődés történt a főként fosszilis forrásokból származó energia hatalmas megnövelése révén. Néhány száz évvel ezelőtt a leginkább rendelkezésre álló energia a kemény emberi munkából származott. Még az 1800-as évek végén is az emberi munka fedte le az összes ipari tevékenység 94 százalékát az USA-ban, jelenleg ez az arány csak 8 százalék.
Ha az általunk használt energiára, mint „szolgákra” gondolunk, amelyeknek ugyanolyan a munkateljesítményük, mint az embereknek, akkor a gazdag országokban minden egyes ember 150 szolgával rendelkezik, amelyek takarítanak, főznek, autót vezetnek, fűtenek és szinte minden mást megtesznek számukra.
A zöldek tiltakozása ellenére a gazdag emberek az általuk használt energia 79 százalékát még mindig fosszilis energiahordozókból nyerik. Ennek felszámolása nehéz feladat, társadalmilag destabilizáló és meglepő módon nem hatékony megoldás lesz.
Annak megértéséhez, hogy ez egy mennyire nehéz folyamat, gondoljunk az ENSZ friss bejelentésére, miszerint a párizsi klímamegállapodásban tett vállalások valóban azt jelentik, hogy a globális üvegházhatású gázok kibocsátását minden évben 7,6 százalékkal kell csökkenteni ebben az évtizedben. Az ENSZ kedélyesen megjegyzi, hogy ez majdnem sikerült elérni 2020-ban a koronavírus-járvány okozta globális lezárások miatt.
Idén azonban kétszer ekkora csökkentésre lesz szükség, ami két lezárásnak felel meg. Majd három lezárásra lesz szükség 2022-ben, így aztán végül 11 globális lezárásának megfelelő emissziócsökkentés szükséges 2030-tól minden évben. Gazdasági modellek azt mutatják, hogy ez több tízmilliárd dollárba fog kerülni évente.
Ez destabilizálni fogja a gazdag országokat. Ezekben az államokban az egy főre jutó növekedési ráta az utóbbi időszakban csökkent – Európában pedig már a zéró szinthez közelít. Ahogy a klímavédelmi intézkedések fékezik a további növekedést, az majd a hosszú távú társadalmi kohéziót is fenyegetni fogja, amint az emberek felismerik, gyerekeik hozzájuk képest nem élnek majd jobban, és a nyugdíjak is csökkennek.
Továbbá az emissziócsökkentés keveset fog jelenteni a klímavédelem szempontjából. Még ha az összes OECD-tagállam most felszámolja a teljes széndioxid-kibocsátását, akkor is az ENSZ standard klímamodellje szerint ez csak 0,4 Celsius fokkal fogja csökkenteni a felmelegedést 2100-ra.
Ennek mi az oka? Hatmilliárd nem gazdag ember is hozzá akar jutni az olcsó energiához, ami kiemeli őket az éhezésből, a rossz egészségügyi állapotokból és a szegénységből. Őket jobban foglalkoztatja a gazdasági növekedés kérdése, amely jólétet, illetve a betegségekkel, sőt a klímaváltozással szembeni ellenállóképességet teremti meg.
Sajnos, a klímavédelmi intézkedések ártanak a fejlődő világnak. A párizsi klímamegállapodás több embert fog szegénységbe taszítani 2030-ra, mint amúgy az történne. Ha azt célozzuk meg, hogy a globális felmelegedés mértéke az iparosodás előtti szinthez képest ne haladja meg a 2 vagy 1,5 Celsius fokot, akkor ez egy friss szakértői tanulmány szerint azt jelenti, hogy legalább 80 millióval több szegény ember lesz 2030-ra, és több mint 100 millióval több ember fog éhezni az évszázad közepére.
Most a gazdag országok azt akarják, hogy a világ szegényei fizessék meg a klímavédelem költségeit a karbonvámokon keresztül. Az Egyesült Királyság ezeket a vámokat a G7-es elnökségének fő prioritásaként kezeli, és a javaslat értő fülekre talált az Egyesült Államokban, Európában és Kanadában.
Ahogy az USA és Európa növeli az energiaköltségeket, egyre több cég fog elmenekülni a kisebb költséggel járó régiókba, így Kínába, Indiába és Afrikába. Az emisszió mértékének megfelelő, importra kivetendő vám csökkenti ezt a fajta elvándorlást.
Ezek a vámok azonban egyben nehezebbé teszik a fejlődő világ számára a nemzetközi versenyt, mivel a legtöbb gazdag ország kevesebb szenet használ. Globális szinten ezek a vámok nem hatékonyak és még költségesebbé teszik a klímavédelmi intézkedéseket. A döntő tényező azonban az, hogy ezek a vámok a gazdag országok bújtatott protekcionizmusaként hatnak.
A gazdag országok számára az emisszió 20 százalékos csökkentése az alapmodell szerint évi 310 milliárd dollárba fog kerülni. A karbonvámok használatával ehelyett a gazdag országok 400 milliárd dollárral jobban járhatnak. Kilencven milliárd dollárra tehetnek szert azzal, hogy a cégeket arra kényszerítik, térjenek vissza a gazdag országokba. Több mint félezer milliárd dollár extra költséget vetnek ki így a világ szegény országaira. Ahogy azt egy sokszor idézett tanulmány megállapítja: „a karbonvámok fő hatása, hogy a fejlett világ klímavédelmi intézkedéseinek gazdasági terhét a fejlődő világra helyezi át”.
Az EU és más országok úgy vélik, a magasabb vámokkal való fenyegetés arra kényszeríti majd a fejlődő világot, hogy bevezesse a saját költséges klímavédelmi intézkedéseit. Ez egy katasztrofális hatású téves nézet lehet.
Ha Washington a karbon tonnájaként 40 dolláros adót kíván bevezetni az USA-ban, akkor az egy friss tanulmány szerint évente 73 milliárd dollárnyi elvesztett növekedést jelent majd. Ha az USA arról is dönt, hogy a kínai exportot ennek a karbonadónak megfelelő vám megfizetésére kötelezi, akkor az 24 milliárdos veszteséget jelent majd Kínának. Ez azonban nem segítené abba az irányba mozdítani Pekinget, hogy a saját 40 dolláros karbonadóját alkalmazza Kínában, mivel ez a kínaiak számára óriási összegbe, évi 210 milliárd dollárba kerülne.
A fejlődő országok arra kényszerítése, hogy válasszanak a dollármilliárdok elvesztése és a még több milliárd dollár elvesztése között, valószínűleg azt fogja eredményezni, hogy alaposan neheztelni fognak a gazdag országokra, amelyek azt állítják, hogy a klímavédelmi intézkedések alkalmazásával segítenek, de valójában eközben áthelyezik a klímavédelem költségét a világ szegény országaira. Ez vámháborút, illetve azt okozhatja, hogy a fejlődő világ létrehozza a saját külön szabadkereskedelmi rendszerét.
A klímaváltozás valódi problémája kezelésének hatékony módját az jelenti, ha erőteljesen növeljük a zöld energia kutatás-fejlesztésébe történő befektetéseket. Ha a zöld energia ára a fosszilis energiahordozók ára alá esne a következő évtizedben, akkor mindenki örömmel váltana át a zöld energiára.
A G7-eknek ésszerűen kell gondolkodniuk, és a zöld innovációt kell támogatniuk. Elfogadhatatlan az, ha megfosztják a világ szegény országait a fejlődés kettős hajtóerejétől, a bőséges energiahasználattól és a szabad kereskedelemtől.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre.
Elindult a Portfolio Vélemény rovata, az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
