vásárlás bolt pénz gyerek kiskereskedelem
Gazdaság

Több gyerekre magasabb nyugdíj járna? Ellentmondásos javaslat, diszkriminatív taposóaknákkal

Közjószág-e a gyermek? Igen, felelik a demográfiai öregedés következményeinek enyhítésére törekvő azon közgazdászok és szociológusok, akik úgy kívánják növelni a termékenységet, hogy – bizonyos feltételek teljesülése esetén – több nyugdíjjal kecsegtetik az anyákat (vagy általában a szülőket).

Gyermekfüggő nyugdíjrendszer

Ez a rendszeresen felbukkanó javaslat eredetileg a Népesedési Kerekasztal 2012-ben külön konferenciával és könyvvel is nyomatékosított ötlete volt, (Nyugdíj és gyermekvállalás tanulmánykötet, szerkesztette Kovács Erzsébet, Gondolat Kiadó, 2012), majd a Magyar Nemzeti Bank 2019. február 27-én közzétett, több száz pontot tartalmazó versenyképességi programjában is hangsúlyosan szerepelt, legutóbb pedig a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya 2021. május 26-i online konferenciájának témája volt.

A gyermekfüggő nyugdíjrendszer elképzelésének lényege, hogy a gyermekvállalást a nyugdíjrendszerben közvetlenül el kell ismerni.

Azoknak a nőknek (vagy szülőknek), akik legalább két gyereket felneveltek (az eredeti koncepció szerint feltéve, hogy e gyerekek legalább középszintű iskolai végzettséget vagy szakképzettséget szereztek), magasabb nyugdíjat kell kapniuk, mint azoknak, akik ezt a minimumfeltételt nem teljesítették. Akinek nincs gyermeke (vagy csak egy gyermeke van, vagy a gyermekei nem járulnak hozzá a társadalmi értékteremtéshez, és így tovább), az nem ruházott be kellő mértékben a gyermekek elnevezésű közjószág létrehozásába, így az e közjószág által később fenntartandó felosztó-kirovó nyugdíjrendszer járadékaiból csak kisebb mértékben vagy csak későbbi életkorban részesülhet.  

A gyermekfüggő nyugdíjrendszer hívei szerint a nők (vagy általában a szülők) otthoni, gyermekneveléssel és a háztartás vitelével kapcsolatos, nem kereső tevékenységét a magyar nyugdíjrendszer nem megfelelően honorálja, a nők nyugdíja emiatt jelentősen elmarad a férfiak nyugdíjától. Egy ideális világban a nemek közötti egyenlőség minden tekintetben érvényesülne, így a gazdaságban is: egyenlő munkáért egyenlő bér járna, és kiemelt munkakörnek minősülne a gyermeknevelés, a családtagok gondozása és a házimunka is.

A való magyar világban az egyenjogúság elve minduntalan sérül, egyrészt azért, mert a nők ugyanazért a munkáért átlagosan 14%-kal kevesebbet kapnak, másrészt azért, mert a gyermeknevelés vagy a felnőtt hozzátartozó gondozása nem minősül teljes értékű munkának (a munkabérnél jóval kisebb, ráadásul korlátozott időre és szigorú feltételekkel megállapítható gyermeknevelési segélyek, ellátások, ápolási díjak igényelhetők csak ennek kapcsán), míg a hétköznapi házimunkáért nemhogy  munkabér nem jár, de semmilyen segély sem illeti meg az otthon robotoló nőt (persze a férfit sem, de ő jellemzően csak ideje töredékét tölti ilyen tevékenységekkel).

A keresetek egyenlőtlensége egyenes következménye annak, hogy a nők karrieríve fűrészfogszerűen alakul, miközben a férfiaké egyenletesen ívelhet fölfelé.

A nők karrieríve a gyermeknevelés, hozzátartozó-ápolás miatt többször megszakad, majd újraindul, ezért a járulékalapot képező keresetük is a fűrészfog-mintázatot követve a karrier ismételt újraindítása miatt vissza-visszazuhan, miközben a gyermeknevelésért vagy hozzátartozó gondozásért kapható ellátások összege is sokkal alacsonyabb, mint a munkavégzéssel szerezhető kereset.

Mindezek ellensúlyozására a gyermekfüggő nyugdíjrendszer hívei szerint a nyugdíjrendszerben el kell ismertetni a humántőkébe történő női befektetés értékét, azaz a gyermeknevelést, hiszen ez lényegében a jövő járulékfizetői generációnak megteremtése révén egyfajta természetbeni nyugdíjjárulék fizetésnek tekinthető.  (A javaslat alapötletét a közgazdasági Nobel-emlékdíjas Paul A. Samuelson 1958-as, nagy visszhangot kiváltó cikke adhatta, amelynek kritikusai szerint az elméleti modell helytelen volt, mert egy piramisjáték logikájával közelített a nyugdíjrendszer és a demográfia összefüggéseihez.)

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer

Érdemes a nyugdíjrendszer mai és a közeljövőben várható állapotát áttekinteni, hogy e termékenység-ösztönző javaslatokat megfelelően értékelhessük. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer korabeli (a második világháborút közvetlenül követő időkben kialakított) alapelve szerint a sok aktív dolgozó hosszú munkaviszonyban szerzett keresete után fizetett járulékok fedezik a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját.  A nyugdíjat törvényi képlet határozza meg, vagyis a rendszer a járadék oldaláról meghatározott (defined benefit) módon működik, a nyugdíj összege az érintett személy bizonyított szolgálati idejétől és meghatározott módon számított nettó átlagkeresetétől függ.

Közelebbről nézve három egymást követő nemzedék egymás iránti bizalmára épült a rendszer: a szülő fizeti a járulékot, hogy a nagyszülőnek legyen nyugdíja, miközben eltartja a gyermekét annak reményében, hogy mire ő is megöregszik, a gyermeke fizeti majd azt a járulékot, amiből neki lesz nyugdíja. A rendszer a mindenkori három nemzedék egymás iránti gördülő bizalmára épül.

Miért volt egyáltalán szükség erre a folyó finanszírozású rendszerre? A történelem során mindig a család feladata volt a gyermekek felnevelése mellett az öregek eltartása is, miért nem maradhatott ez így?

A legfontosabb ok természetesen az iparosítás volt, amely felszívta a városokba a mezőgazdaságban robotoló tömegeket és szétrobbantotta a hagyományos nagycsaládi kötelékeket azok gazdasági alapjaival együtt. Az idős családtagok eltartásának korábbi családi kötelezettségét ezért kellett társadalmasítani - az öregkori élet anyagi fedezetének biztosítására új társadalmi szerződést kötni - , vagyis az állam által erre a célra beszedett speciális közteherből, a nyugdíjjárulékból finanszírozni.

A 120 évvel ezelőtti helyzetben a születéskor várható élettartam 46 év volt, így nem kellett arra számítani, hogy az emberek tömegesen megélik a nyugdíjkorhatárt, arra pedig végképp nem, hogy utána hosszú ideig élnek még nyugdíjasként. Ezért eredetileg nem is a felosztó-kirovó, hanem a tőkefedezeti alapelv vezérelte a nyugdíjrendszert: hatalmas tartalékok képződtek, amelyeket jellemzően ingatlanbefektetések szívtak föl (kórházak, rendelők, nyugdíjasházak, ápolási otthonok), a nyugdíjat pedig a befektetések hozamából fizették.

A magyar társadalombiztosítás 1927-es létrejötte idején mind a termékeny korú hölgyek létszáma, mind a gyermekvállalási hajlandóságuk, mind a tényleges termékenységi ráta nagyon magas volt, a termékeny nők jellemzően öt-hat (vagy több) gyermeket is szültek, akik felnővén biztosították, hogy mindig legyen rengeteg járulékfizető. A gyors ipari fejlődés (a kézimunkára épült mezőgazdasági idénymunka mellett) pedig elegendően sok munkahelyet teremtett a munkaerőpiacra folyamatosan áramló fiatal tömegeknek.

Összeomlások sora

Ezen az elven azonban már nem lehet megbízhatóan működtetni a nyugdíjrendszert, mert gyökeresen megváltozott a világ.

Az első összeomlást a második világháború okozta, amely elfújta a tőkefedezeti nyugdíjrendszer alapját, vagyis a nyugdíjbiztosítási tartalékokat. Emiatt kellett kényszerűségből kitalálni a felosztó-kirovó elvet, amely tartalékok nélkül működve egyfajta üres csővé tette az ellátórendszert. A cső egyik végén betöltötték a beszedett havi járulékbevételeket, a másik végén kifizették a nyugdíjasoknak az őket illető járandóságukat. Ha nem volt rá elég pénz a járulékbevételekből, akkor kipótolták az adóbevételek terhére, s ha ez sem volt elegendő, akkor kölcsönből fizettek, amíg lehetett.

A felosztó-kirovó rendszer bevételi oldala a járulékfizetők számától és a befizetett munkavállalói, valamint munkáltatói nyugdíjcélú járulékok mértékétől függ. A kiadási oldala pedig attól, hogy hány nyugdíjas között milyen összegű nyugdíjakat kell kiosztani. Ebből is látszik, hogy rendszer érzékeny a járulékfizetők számára, a járulékok mértékére, valamint a nyugdíjasok létszámára és a nyugdíjak átlagos összegére (amely alapvetően a nyugdíjasok szerzett jogosultságainak a függvénye). Nem véletlenül minősítette a Világbank 1996-ban az öregedő társadalmakban piramisjátéknak a felosztó-kirovó elvre épített nyugdíjrendszereket.

A születéskor várható élettartam százhúsz év alatt több, mint harminc évvel nőtt, ennek következtében szinte mindenki számíthat arra, hogy megéli a nyugdíjkorhatárát, amelyet követően még másfél-két évtizedig nyugdíjasként fog élni (a hölgyek két, a férfiak másfél évtizedig, de a várható további élettartam- kilátások évről-évre javulnak, ezt a folyamatot a koronavírus pandémia is feltehetően csak ideiglenesen képes megzavarni.)

Ugyanezen idő alatt a termékenységi ráta a mélybe zuhant. Jelenleg 100 termékeny korban lévő hölgynek - a jelentős kormányzati erőfeszítések dacára - Magyarországon csak 155 gyermeke születik (így a termékenységi arányszám 1,55) a 100 évvel ezelőtti 500-600 gyermek helyett.

Közismert, hogy a lakosságszám szinten tartásához viszont 2,1-es termékenységi arányszám lenne szükséges, ha nem csökkenne az édesanyák száma. De az édesanyák száma is csökken, mert lassan kifut a termékeny korból az utolsó nagy létszámú hölgygeneráció (a Ratkó-korszakban született anyáknak a hetvenes évek derekán született lánygyermekei), miközben ők már sokkal (nagyon sokkal) kevesebb gyermeket szültek, mint édesanyáik.

Nem elég tehát, hogy csökken a lehetséges anyák száma, ráadásul a termékenységi arányszám is alacsony. Hiába az esetleges nagy igyekezet a termékenységi arányszám növelésére – a cél nagyjából egy évtizeden belül újra elérni a 2,1-es átlagot, ami a XXI. században meglehetősen valószínűtlennek látszó vállalkozás -, sokkal kevesebb nő még sokkal magasabb gyermekvállalási hajlandóság mellett sem képes szinten tartani az ország lélekszámát.  És ugyan mitől lenne sokkal magasabb a gyermekvállalási hajlandóság? Már megszűntek az erre irányuló biológiai (magas halandóság, rövid várható élettartam) és gazdasági (földművelő nagycsalád) kényszerek, ezek miatt megszűnt a nők reprodukciós röghözkötöttsége, vagyis az a korábban általános jelenség, hogy a nők 17-18 éves koruktól folyamatosan szülték és nevelték 5-6 vagy még több gyermeküket, miközben hivatalosan kizárólag a férjük dolgozott. (És ezért eleve csak a férjük szerezhetett nyugdíjjogosultságot, ez az oka az özvegyi nyugdíj bevezetésének.)

Gyors elöregedés

Az említett okok eredőjeként a magyar társadalom gyors tempóban öregszik, arányában egyre több az idős ember. 2020-ban és idén minden ötödik, 2030-ban minden negyedik, 2060 körül már minden harmadik ember 65 évesnél idősebb lehet Magyarországon a KSH Népességtudományi Kutatóintézet előrejelzései szerint. Ezt az öregedési sebességet tovább gyorsítja a tartós külföldi munkavállalás miatti  kiáramlás, amely a pandémia miatti veszélyhelyzetek elmúlásával várhatóan ismét fölgyorsul.  A koronavírus járvány kitörése előtt a fiatalabb és képzettebb rétegek tagjai közül a becslések szerint már legalább 650 ezren tartósan külföldön dolgoztak, így itthon az idősek aránya ténylegesen még magasabb lehet, mint amit az egyes korcsoportok létszámai indokolnak.

A hazai járulékfizetők száma mindezek következtében megállíthatatlanul zsugorodik, miután egyrészt az utóbbi négy évtizedben nem született elég gyermek, aki pótolhatná a nyugdíjba vonuló, nagy létszámú korosztályokat a munkaerőpiacon, másrészt a fiatalok és középkorúak egyre növekvő létszámban nem itthon fizetnek járulékot, így kimaradnak a hazai nyugdíjak finanszírozásából.

Magyarországon 1983 óta minden évben sokkal kevesebb gyermek születik, mint a Ratkó-korszak gyermekei (1952-1956) és unokái (1973-1978) korosztályaiban.

Évente kilencvenezer körül ingadozik a szülések száma (miközben ennél átlagosan közel negyvenezerrel többen halnak meg minden évben, vagyis ennyivel fogy évente a magyar – csak demográfiai okokból. A pandémiás halálozás némileg rontja ezt a szomorú számot, de nem perdöntő mértékben). 1975-ben csak kislányból több született (91.812 csecsemő), mint 2020-ban kislányból és kisfiúból összesen (89.477 újszülött). Már eddig is hiányzik úgy egymillió gyerek a nyugdíjrendszer jövőbeni fenntarthatóságához. Képzeljük el, ha ennél is több hiányzik majd, pont akkor, amikor a mai harmincas-negyvenes korosztály szeretne nyugdíjat kapni.

A hölgyek átlagosan 28 éves koruk után (nagyvárosi diplomások 31 éves koruk után) szülik meg az első - és sokszor az utolsó - gyermeküket. Száz éve a nők harminc éves korukra már befejezték a gyermekszülést, kétszáz éve szerencsések voltak, ha egyáltalán megérték ezt az életkort - öt-hat vagy még több gyermek kihordása után. Felfoghatatlan tempóban változik a demográfiai világ. A folyó finanszírozás alapelve mindezek következtében a szemünk láttára válhat működésképtelenné.

Vita a reformokról

Nem véletlen, hogy a szakértők körében folyamatosan zajlik a lehetséges refomokról szóló vita. A Nyugdíj és Időskor Kerekasztal által kidolgozott szakértői modellek és aktuáriusi számítások feledésbe merültek, viszont a Népesedési Kerekasztal gyermekfüggő nyugdíjra tett javaslatát periodikusan föl-fölkapja a hírnév. A javaslat a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer egyik legégetőbb problémájára, a járulékfizetők számának zuhanására próbál megoldást találni azzal a furcsa logikával, hogy egy harminc-negyven évvel később esetleg bekövetkező pozitív változás ígérete elegendő lesz a gyermekvállalási hajlandóság tényleges növeléséhez, ami a jelenben és a közeljövőben természetesen súlyos, bár szeretetteljes áldozatvállalással jár a szülők részére.

A gyermekek felnevelését a koncepció alapján természetbeni járulékfizetésnek kell tekinteni. A jelenlegi, keresőtevékenységre alapozott járulékfizetési elv így nem változna lényegesen, csak kiegészülne a gyerekek kapcsán járó bónusz-málusz rendszerrel.

A javaslat kidolgozói szerint mielőtt eszünkbe jutna a Rákosi-korszak rossz emlékű gyermektelenségi adója, inkább a mai rendszerbe épült "gyermekességi" adóra figyeljünk, vagyis arra, hogy aki gyermeket nevel, az ennek magas költségei miatt nem tud annyi nyugdíjjárulékot fizetni, mint a gyermektelen. A gyermek e koncepció alapján olyan társadalmilag hasznos befektetés - azaz közjószág -, aki biztosítja a nagy társadalmi elosztó rendszerek jövőbeni fenntarthatóságát. Az a szülő, aki ilyen közjószágba fektet be, megérdemli e befektetése hozamát ("biológiai kamatát") is, vagyis azt, hogy magasabb nyugdíjra legyen jogosult.

Tökéletesen igaznak tűnhet, hogy egy szülőnek minél több gyermeke van, annál nagyobb eséllyel él rosszabbul anyagi szempontból - eltekintve attól a statisztikai ténytől, hogy a magas keresetű, felsőfokú végzettségű szülőknek jellemzően több gyermekük van, mint a szegényebb és iskolázatlanabb pároknak, így számukra a gyermeknevelés terhei egyáltalán nem elviselhetetlenek. Az persze valóban igaz, hogy kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy az anya sokáig otthon maradjon a gyermekeivel, mert az egykeresős modell a legtöbb esetben nem működhet Magyarországon. Ez nem nagyon szítja a gyermekvállalás tüzét, bár a bölcsődei és óvodai program ezen sokat segíthet.

Az pedig különösen lohasztja a kedvet, ha a magyarországi lehetőségek zsugorodása miatt külföldre mennek a termékeny korban lévő lányok tanulni és dolgozni.

A Népességtudományi Intézet korábbi komor előrejelzése szerint a mai huszonéves magyar nők 40 százaléka gyermektelenül, 60 százaléka pedig házasság nélkül élheti le az életét. Annak ellenére, hogy minden megkérdezett fiatal magyar nő legalább két gyermeket szeretne szülni, vagyis a bemondásos gyermekvállalási hajlandóság egészen magas. Ennek ellenére a szülőképes korú nők 45%-a gyermektelen ma Magyarországon.

A statisztikákat persze lehet javítani a külföldön született magyar gyerekekkel, akár évi tízezres nagyságrendben. Csakhogy e statisztikában szerepelnek a kettős állampolgárságú külhoni magyarok itthon is anyakönyveztetett gyermekei, akikre nyilván nem számíthatunk a jövőben, mert vagy maradnak a szülőhelyükön, vagy kivándorolnak, de már régen nem hozzánk, hanem tőlünk nyugatra, akárcsak az itthon született magyarok százezrei.

Sovány vigasz lenne

A gyermekfüggő nyugdíjreform-javaslat szerinti bónusz-málusz rendszer csak azokra vonatkozna, akiknek legalább 30 éve van még hátra a nyugdíjkorhatáruk betöltéséig. Mi lesz 30 év múlva a nyugdíjrendszerrel? A 2050-es évekre a mai formájában már összeroppanhat a társadalombiztosítás, mert az utolsó nagy létszámú magyar korosztály, az 1970-es évek derekán született „gyes-nemzedék” is eléri addigra a nyugdíjkorhatárt (hacsak az nem emelkedik 70 év fölé), s utánuk csak demográfiai sivatag húzódik generációkon át:

legalább egymillió meg nem született magyar gyermekről, a Ratkó-dédunokák és -ükunokák hiányzó nemzedékeiről van szó.

A nyugdíjrendszer természetesen nem omolhat össze, csak a nyugdíjak összege nem lesz tartható a mai szinteken – vagyis az egyes nyugdíjasok, különösen az akkor frissen nyugdíjba vonuló emberek számára mégis úgy tűnik majd, hogy a rendszer összeomlott, annyira kicsi lesz a nyugdíjuk. (A nyugdíjváromány mértékét kifejező elméleti helyettesítési ráta a tíz évvel ezelőtt jellemző 65-66%-ról akár 30%-ra is zuhanhat.)

Ebben a történelmi vészhelyzetben kínálna halvány reményt a gyermekeiket tisztességben felnevelő szülők számára az ismertetett javaslat. Sovány vigasz lenne nekik is, hiszen hatalmas léptekkel tartunk a nyolcmilliós Magyarország felé, ahol a lakosság harminc százaléka 65 évesnél idősebb lesz - akiket nem tudnak finanszírozni a zsugorodó létszámú fiatalabb nemzedékek itthon maradó tagjai még akkor sem, ha a gyermeknevelésbe fektető szülők jogosan tartanának igényt befektetésük hozamára.

Itt mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszerünk is számtalan elemében elismeri a gyermekvállalással és gyermekneveléssel összefüggő erőfeszítéseket. A nők kedvezményes nyugdíja – ami az Alaptörvényben is megerősített pozitív diszkrimináció eredménye – önmagában is nagy előnyt biztosít a jogosultságot szerző hölgyek számára, hiszen málusz nélkül teljes nyugdíjra szerezhetnek jogosultságot a korhatáruk betöltése előtt. (Ami abszolút hungarikum: a világ minden  nyugdíjrendszerében évi 3-5%-os levonással büntetik a nyugdíjukat a korhatár betöltése előtt igénybe vevő embereket.)

Emellett a gyermeknevelésre tekintettel kapott ellátások (gyes, gyed, gyet, stb.) folyósítási ideje szolgálati időnek minősül, s az ennek tartama alatt kapott ellátások és esetleges keresetek összege csak akkor számítható be a nyugdíj összegének megállapítása során, ha ez a nyugdíját igénylő hölgyre nézve kedvezőbb eredménnyel járna – vagyis nem húzza le a számított nettó havi “életpálya”-átlagkereset összegét ezeknek az ellátásoknak a jellemzően alacsony mértéke.

A nők jóval hosszabb ideig élnek, mint a férfiak, így hosszabb ideig kapják az öregségi nyugdíjukat. A nők várható további élettartama a tényleges nyugdíjba vonulási életkorukban (a Nők40 miatt 62 év a nyugdíjba vonulási korcentrum) átlagosan 20,8 év, a férfiaknál viszont (a jelenlegi nyugdíjkorhatáruk betöltésével, 64 és fél évesen) csak 14,6 év. Így egy nő átlagosan hat évvel, azaz 72 hónappal tovább kapja a nyugdíját, mint egy férfi. Még ha kisebb is 14%-kal az átlagos női nyugdíj, mint a férfiak átlagos nyugdíja, akkor is sokszorosan ellensúlyozza ezt a hosszabb ideig tartó jogosultság.

Még tovább növeli a hölgyek időskori nyugdíjelőnyét az özvegyi nyugdíjuk. Miután a férfiak korábban halnak, az özvegyi nyugdíjasok több, mint 85%-a nő. Az özvegyi nyugdíjuk (ha saját nyugdíjuk is van) annak a nyugdíjnak a 30%-a, ami a férjüket az elhalálozása időpontjában megillette (ha a férj már nyugdíjas volt) vagy megillette volna (ha a férj még nem volt nyugdíjas).

Felmerülő kérdések

Mindezek miatt talán célszerű más megoldást keresni a nyugdíjrendszer elkerülhetetlen fenntarthatósági válságára. A gyermekfüggő nyugdíjreform-javaslat a járadék-meghatározott felosztó-kirovó paradigma fogságában maradva képtelen kezelni a társadalom öregedési folyamatát, a tömeges kivándorlás kérdéskörét és a hazai foglalkoztatás minőségének problémáját. Ez utóbbi körében elegendő utalnom arra, hogy például a minimálbéresek és a részmunkaidőben dolgozók milliós tábora vagy a katások négyszázezres tömege csak olyan minimális állami nyugdíjra számíthat, amely pontosan a 2040-es évekre fölszíthatja a társadalmi feszültségeket. Nem is beszélve azokról a kevéssé előrejelezhető folyamatokról, amelyek révén az élőmunkaerő-igény ma még elképzelhetetlen mértékben csökkenhet az automatizálás, a digitalizáció, a robotika, a mesterséges intelligencia exponenciális térnyerése következtében. Márpedig ha nincs szükség emberi munkára, akkor ki fizet járulékot - és miért lenne szükség több gyermekre?

A javaslat mindezek mellett annyi rejtett diszkriminációs elemet tartalmaz, amely alapjaiban igazságtalanná és méltánytalanná tehetné a bevezetését.

Csak néhány kérdés: ha egy nő szeretne gyermeket, de minden törekvése ellenére sem eshet teherbe, akkor őt hátrányos helyzetbe kell hozni? Ahogyan azokat az édesanyákat is, akik egy gyermeket szültek? És azokat is, akik két vagy több gyermeket is nevelnek, de nem lesz belőlük középfokú végzettséggel rendelkező, rendes járulékfizető? És azokat is, akik gyermeke vagy gyermekei kivándorolnak? Hogyan hozható mindez összhangba a kötelező szülőtartás rendelkezéseivel – amely eleve óriási terhelést jelenthet a jövőben a gyermekek számára? Hogyan háríthatók el az óhatatlanul fölmerülő morális kockázatok? Például az, hogy ugyan miért szülne nyugdíj-megfontolásból több gyermeket egy nő, aki látja, hogy mire a gyermekei járulékfizetővé érnek, addigra a nyugdíjrendszer finanszírozási problémái az egekig nőhetnek?

Hiába van nekem több felnőtt gyermekem, ha az öregedő társadalomban összességében kisebbségben lesznek az egyébként a saját gyermekeiket is eltartani köteles, járulékfizető fiatalok a nyugdíjas öregekhez képest.

És mi lesz a gyermeküket először társas kapcsolatban, aztán egyedül, aztán új társas kapcsolatban, aztán megint egyedül nevelő anyukákkal és apukákkal? Számtalan egyéb méltánytalan és diszkriminatív taposóakna rejlik a javaslatban, amelyek hatástalanítása talán nem éri meg a veszélyes fáradozást.

A szakértői javaslatokat időnként politikusi nyilatkozatok is fölkavarják, amelyek még több ellentmondást gerjeszthetnek a nyugdíjrendszeren belül. Ilyen például az az ötlet, hogy a nagykorú gyermekek adójának egy része jusson vissza az őket felnevelő szülőhöz. Hogyan hozható összhangba ez a felnőtté és adófizetővé vált gyermekek nyugdíjjárulék-fizetési kötelezettségével és az őket terhelő szülőtartási kötelezettséggel? Hogyan hangolható össze a felnőtté és adófizetővé vált gyermek társadalmasított eltartási kötelezettsége (ez jelenik meg a nyugdíjjárulék fizetésében) és szülőtartási kötelezettsége (amelyet bíróság is kikényszeríthet) az adófizetési kötelezettség keretében bevezetni kívánt irányított adózási csatorna megteremtésével – amelyen keresztül az adó egy része nem a közös kasszába, hanem a szülők kasszájába folyna be? Az állam egyébként úgy osztja föl az adóbevételeket, ahogyan akarja, amíg bele nem ütközik ennek társadalomszervezési korlátaiba: az adóbevételeknek az egyes korcsoportok közötti felosztásáért folyó harc aktuális eredménye által kijelölt keretekbe. Minél nagyobb hányadát teszik ki az idősek a szavazópolgárok közösségének, annál nagyobb hatást gyakorolhatnak e harc kimenetelére. A fiatalok viszont úgy védekezhetnek, hogy elhagyják az országot, vagyis nagyon finoman kell hangolni a folyamatot, hogy senki se veszítsen túl sokat és ne is nyerhesse túl magát.

A gyermekfüggő nyugdíjreform (vagyis az öregedő társadalomban fenntarthatatlan járadék-meghatározott felosztó-kirovó elv kétségbeesett fenntartási kísérlete) helyett sokkal célszerűbbnek látszik például a robotadón és mesterségesintelligencia-járulékon, meg a fogyasztásiadó-alapú kiegészítő nyugdíjfinanszírozás lehetőségén töprengeni az állami alapnyugdíj és a munkáltatói nyugdíjpillér, valamint az öngondoskodás sokkal hatékonyabb ösztönzési elemeinek lehetséges bevezetése mellett. A járadék-meghatározott felosztó-kirovó alapelv az öregedő társadalmakban a jövőben bizonyosan alkalmatlanná válik a megfelelő nyugdíjbevételek biztosítására, bármennyire függővé is tesszük egyes szülők nyugdíját az általuk felnevelt rendes (azaz itthon adót és járulékot fizető) gyerekek számától.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

diam
perma
bull
tokió japán
beruhazas
wisjh

Alapblog Pénzt? Vagy életet?

2020 az elég megrázó társadalmi kísérletek éve volt. Számomra leginkább azért, mert az egész nyugati társadalomból...

Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
Online előadás
Mi lesz most a nagy technológiai részvények sorsa?
Online előadás
Hasznos tippek, trükkök, használati gyorstalpaló
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Kiadó raktárak és logisztikai központok

A legmodernebb ipari és logisztikai központok kínálata egy helyen

Infostart.hu

Treasury Associate

Treasury Associate

Client Asset Analyst

Client Asset Analyst
2021-06-15
Portfolio-MAGE Járműipar 2021
2021-09-07
Sustainable World 2021
2021-09-08
Business and Finance Summit 2021 - CFO of the year
2021-09-21
Hiventures - Portfolio Vállalati Tőkefinanszírozás 2021
diam