nyugdíjas unoka gyerek fiatal
Gazdaság

A nyugdíjpokolba vezető út is "demográfiai jószándékkal" van kikövezve

Farkas András, NyugdíjGuru News
Közjószág-e a gyermek? Igen, felelik a demográfiai öregedés következményeinek enyhítésére törekvő azon közgazdászok, demográfusok és szociológusok, akik a szülők gyermekneveléssel kapcsolatos erőfeszítéseit közvetlenül elismertetnék a nyugdíjrendszerben, feltéve, hogy a gyermek rendes hazai járulékfizetővé cseperedne nagykorára. Hosszabb csend után a kérdés újra fellángolt.

A felnevelt gyermekek számától is függő nyugdíjjogosultság megteremtésére irányuló, búvópatakként rendszeresen felbukkanó javaslatot eredetileg 2012-ben a Népesedési Kerekasztal dolgozta ki, majd 2019-ben az MNB karolta fel, legutóbb pedig 2022. május 1-jén önálló képviselői indítványként jelent meg az immár szülői nyugdíj bevezetését célzó javaslat. (A szülői nyugdíj egyébként létező jogintézmény, ezért a javaslatban célszerűbb lett volna más néven emlegetni a felnevelt gyermekek számától és iskolai végzettségétől függő lehetséges nyugdíjrészt).

A gyermekfüggő nyugdíjrendszer bármely elképzelésének lényege, hogy a gyermekvállalást a nyugdíjrendszerben a szülő (mindenekelőtt persze az anya) javára közvetlenül el kell ismerni.

Miért merült fel ez a gondolat?

Az eredeti koncepció szerint azoknak a nőknek, akik legalább két gyereket felneveltek - feltéve, hogy e gyerekek legalább középszintű iskolai végzettséget vagy szakképzettséget szereztek -, magasabb nyugdíjat kell kapniuk, mint azoknak, akik ezt a minimumfeltételt nem teljesítették. Akinek nincs gyermeke (vagy csak egy gyermeke van, vagy a gyermekei nem járulnak hozzá a társadalmi értékteremtéshez, mert itthon nem dolgoznak vagy külföldön dolgoznak, vagy nem szereztek legalább középfokú végzettséget, és így tovább), az nem ruházott be kellő mértékben a gyermek elnevezésű közjószág létrehozásába, így az e közjószág által később fenntartandó felosztó-kirovó nyugdíjrendszer járadékaiból csak kisebb mértékben vagy csak későbbi életkorban részesülhet.  

A gyermekfüggő nyugdíjrendszer hívei szerint a nők otthoni, gyermekneveléssel kapcsolatos, nem kereső tevékenységét a magyar nyugdíjrendszer nem megfelelően honorálja, a nők nyugdíja emiatt jelentősen elmarad a férfiak nyugdíjától. Egy ideális világban a nemek közötti egyenlőség minden tekintetben érvényesülne, így a gazdaságban is: egyenlő munkáért egyenlő bér járna, és kiemelt munkakörnek minősülne a gyermeknevelés, a családtagok gondozása és a házimunka is.

  • A való magyar világban az egyenjogúság elve minduntalan sérül, egyrészt azért, mert a nők ugyanazért a munkáért átlagosan 14%-kal kevesebb bért kapnak,
  • másrészt azért, mert a gyermeknevelés vagy a felnőtt hozzátartozó gondozása nem minősül teljes értékű munkának.

A munkabérnél jóval kisebb, ráadásul korlátozott időre és szigorú feltételekkel megállapítható gyermeknevelési segélyek, ellátások, ápolási díjak igényelhetők csak ennek kapcsán, míg a hétköznapi házimunkáért nemhogy munkabér nem jár, de semmilyen segély sem illeti meg az otthon robotoló nőt (persze a férfit sem, de ő jellemzően csak ideje töredékét tölti ilyen tevékenységekkel).

A keresetek egyenlőtlensége egyenes következménye annak, hogy a nők karrieríve fűrészfogszerűen alakul, miközben a férfiaké egyenletesen ívelhet fölfelé.

A nők karrieríve a gyermeknevelés, hozzátartozó-ápolás miatt többször megszakad, majd újraindul, ezért a járulékalapot képező keresetük is a fűrészfog-mintázatot követve a karrier ismételt újraindítása miatt vissza-visszazuhan, miközben a gyermeknevelésért vagy hozzátartozó gondozásért kapható ellátások összege is sokkal alacsonyabb, mint a munkavégzéssel szerezhető kereset.

Mindezek ellensúlyozására a gyermekfüggő nyugdíjrendszer hívei szerint a nyugdíjrendszerben el kell ismertetni a humántőkébe történő (elsősorban női) befektetés értékét, azaz a gyermeknevelést, hiszen ez lényegében a jövő járulékfizetői generációnak megteremtése révén egyfajta természetbeni nyugdíjjárulék fizetésnek tekinthető.

Miért merült fel újra a kérdés?

Az új parlamentbe már be nem választott Bencsik János korábbi független képviselő közleménye szerint a Második Reformkor Alapítvány anyaga alapján készült országgyűlési határozati javaslata az

elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb társadalmi igazságtalanságát orvosolná, megelőzve a nyugdíjrendszer összeomlását is.

A javaslat szerint az 1970. január 1. után születettekre vonatkozna, vagyis 2035-től a nyugdíjak legfeljebb 95 százalékát folyósítanák a hagyományos elv szerint, legalább 5 százalékát pedig szülői nyugdíj formájában. (Később ez akár 60-40%-os, vagy még drámaibb arányra is módosulhatna.) A szülői nyugdíjra való jogosultságot olyan pontrendszer szabályozná, amely

a felnevelt gyermekek legmagasabb iskolai végzettségének magasabb fokát a szülői nyugdíjrész összegét pozitívan befolyásoló tényezőként veszi figyelembe.

A javaslat azt a kérdést egyáltalán nem válaszolja meg, hogyan menthetné meg ez az indítvány a nyugdíjrendszert az összeomlástól, hogyan orvosolná annak "két, egymással szorosan összefüggő, rendszerszintű problémáját", ami a javaslat szerint makroszinten a fenntarthatatlanság, mikroszinten a méltánytalanság problémája.

Az indítvány indokolása kiemeli, hogy a magyar nyugdíjrendszer hátrányosan diszkriminálja a gyermekes szülőket a gyermektelenekkel szemben.

A határozati javaslat kidolgozói szerinti ez a diszkrimináció abból fakad, hogy "az egyéni nyugdíjak összegének megállapítása során túlnyomórészt olyan tényezőket veszünk figyelembe (szolgálati idő, átlagkereset), amelyek a nyugdíjak kifizethetőségéhez nem kapcsolódnak, és amely tényezők tekintetében a gyermekesek szükségszerűen hátrányban vannak. Holott a gyermeknevelési erőfeszítések nélkül a nyugdíjrendszer nem is létezhetne, hiszen a nyugdíjkifizetéseket az idős korosztály által korábban felnevelt aktív adófizetők hozzájárulásai biztosítják. Ilyen értelemben a nyugdíjra egy befektetés hozamaként kell tekintenünk, ahol a befektetés a gyermekekre fordított pénz, idő és energia volt, a hozam pedig a felnevelt generáció által folyósított nyugdíj. A méltányosság elve megköveteli, hogy a hozamokat (azaz a nyugdíjakat) aszerint osszuk el a befektetők (azaz a nyugdíjasok) között, hogy milyen mértékben járultak hozzá a befektetési ráfordításokhoz."

Azt is hangsúlyozza a javaslat indokolása, hogy "a nyugdíjak megállapítása szinte teljes egészében az adófizetői történelem szerint történik, és a számítási metódus csak minimális mértékben, vagy egyáltalán nem honorálja a szülői erőfeszítéseket. Így lehetséges az, hogy a gyermekesek lényegesen alacsonyabb nyugdíjat kapnak, mint amennyi a befektetési ráfordításokban vállalt szerepük alapján méltányosan megilletné őket." 

Honnan indul a probléma?

Egyelőre eltekintve attól, hogy ez az indokolás olyan állításokat tartalmaz, amelyek bizonyítás nélkül lebegnek a narratívában, érdemes a nyugdíjrendszer mai és a közeljövőben várható állapotát áttekinteni, hogy a szülői nyugdíjrészre vonatkozó és általában a gyermekszámtól függő nyugdíjrendszerrel kapcsolatos javaslatokat megfelelően értékelhessük.

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer korabeli (a második világháborút közvetlenül követő időkben kialakított) alapelve szerint a sok aktív dolgozó hosszú munkaviszonyban szerzett keresete után fizetett járulékok fedezik a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját.

A nyugdíjat törvényi képlet határozza meg, vagyis a rendszer a járadék oldaláról meghatározott (defined benefit) módon működik, a nyugdíj összege az érintett személy bizonyított szolgálati idejétől és meghatározott módon számított nettó átlagkeresetétől függ.

Közelebbről nézve három egymást követő nemzedék egymás iránti bizalmára épült a rendszer: a szülő fizeti a járulékot, hogy a nagyszülőnek legyen nyugdíja, miközben eltartja a gyermekét annak reményében, hogy mire ő is megöregszik, a gyermeke fizeti majd azt a járulékot, amiből neki lesz nyugdíja. A rendszer a mindenkori három nemzedék egymás iránti gördülő bizalmára épül.

Nem két nemzedékre, mint a szülői nyugdíjrészre vonatkozó javaslat sugallja. A való világban a gyermekbe történő szülői befektetést a gyermek az evolúció törvényeinek megfelelően nem a szülőnek, hanem az unokának fizeti vissza, miközben ebben is segíti a gyermekét a nagyszülő.

Miért volt egyáltalán szükség a nyugdíjrendszerek létrejöttére? A történelem során mindig a család feladata volt a gyermekek felnevelése mellett az öregek eltartása is, miért nem maradhatott ez így?

A legfontosabb ok természetesen az iparosítás volt, amely felszívta a városokba a mezőgazdaságban robotoló tömegeket és szétrobbantotta a hagyományos nagycsaládi kötelékeket azok gazdasági alapjaival együtt. Az idős családtagok eltartásának korábbi családi kötelezettségét ezért kellett társadalmasítani - az öregkori élet anyagi fedezetének biztosítására új társadalmi szerződést kötni -, vagyis az állam által erre a célra beszedett speciális közteherből, a nyugdíjjárulékból finanszírozni.

Az első bismarcki nyugdíjsegély-rendszer bevezetése idején, az 1890-es években, vagyis a 130 évvel ezelőtti helyzetben a születéskor várható élettartam 46 év volt.

Így nem kellett arra számítani, hogy az emberek tömegesen megélik a nyugdíjkorhatárt, arra pedig végképp nem, hogy utána hosszú ideig élnek még nyugdíjasként. Ezért eredetileg nem is a felosztó-kirovó, hanem a tőkefedezeti alapelv vezérelte a nyugdíjrendszert: hatalmas tartalékok képződtek, amelyeket jellemzően ingatlanbefektetések szívtak föl (kórházak, rendelők, nyugdíjasházak, ápolási otthonok), a nyugdíjat pedig a befektetések hozamából fizették.

Régen minden könnyebb volt

A magyar társadalombiztosítás 1927-es létrejötte idején mind a termékeny korú hölgyek létszáma, mind a gyermekvállalási hajlandóságuk, mind a tényleges termékenységi ráta nagyon magas volt, a termékeny nők jellemzően öt-hat (vagy több) gyermeket is szültek, akik felnővén biztosították, hogy mindig legyen rengeteg járulékfizető. A gyors ipari fejlődés (a kézimunkára épült mezőgazdasági idénymunka mellett) pedig elegendően sok munkahelyet teremtett a munkaerőpiacra folyamatosan áramló fiatal tömegeknek.

Ezen az elven azonban már nem lehet megbízhatóan működtetni a nyugdíjrendszert, mert gyökeresen megváltozott a világ.

Az első összeomlást a második világháború okozta, amely elfújta a tőkefedezeti nyugdíjrendszer alapját, vagyis a nyugdíjbiztosítási tartalékokat. Emiatt kellett kényszerűségből (egyébként amerikai mintára) kitalálni a felosztó-kirovó elvet, amely tartalékok nélkül működve egyfajta üres csővé tette az ellátórendszert. A cső egyik végén betöltötték a beszedett havi járulékbevételeket, a másik végén kifizették a nyugdíjasoknak az őket illető járandóságukat. Ha nem volt rá elég pénz a járulékbevételekből, akkor kipótolták az adóbevételek terhére, s ha ez sem volt elegendő, akkor kölcsönből fizettek, amíg lehetett.

A felosztó-kirovó rendszer bevételi oldala a járulékfizetők számától és a befizetett munkavállalói, valamint munkáltatói nyugdíjcélú járulékok mértékétől függ. A kiadási oldala pedig attól, hogy hány nyugdíjas között milyen összegű nyugdíjakat kell kiosztani. Ebből is látszik, hogy

  • a rendszer érzékeny a járulékfizetők számára,
  • a járulékok mértékére,
  • valamint a nyugdíjasok létszámára és a nyugdíjak átlagos összegére (amely alapvetően a nyugdíjasok szerzett jogosultságainak a függvénye).

Nem véletlenül minősítette a Világbank 1996-ban piramisjátéknak a felosztó-kirovó elvre épített nyugdíjrendszereket.

Tovább élünk, kevesebb gyermek születik

A születéskor várható élettartam százharminc év alatt több, mint harminc évvel nőtt, ennek következtében szinte mindenki számíthat arra, hogy megéli a nyugdíjkorhatárát, amelyet követően még másfél-két évtizedig nyugdíjasként fog élni (a hölgyek két, a férfiak másfél évtizedig, de a várható további élettartam- kilátások évről-évre javulnak, ezt a folyamatot a koronavírus pandémia is feltehetően csak ideiglenesen képes megzavarni.)

Ugyanezen idő alatt a termékenységi ráta a mélybe zuhant. Jelenleg 100 termékeny korban lévő hölgynek - a jelentős kormányzati erőfeszítések dacára - Magyarországon átlagosan csak 159 gyermeke születik (így a teljes termékenységi arányszám 1,59) a 100 évvel ezelőtti 500-600 gyermek helyett.

Közismert, hogy a lakosságszám szinten tartásához viszont 2,1-es termékenységi arányszám lenne szükséges, ha nem csökkenne az édesanyák száma. De az édesanyák száma is csökken, mert lassan kifut a termékeny korból az utolsó nagy létszámú hölgygeneráció (a Ratkó-korszakban született anyáknak a hetvenes évek derekán született lánygyermekei), miközben ők nagyon sokkal kevesebb gyermeket szültek, mint édesanyáik.

Nem elég tehát, hogy csökken a lehetséges anyák száma, ráadásul a termékenységi arányszám is alacsony.

Hiába az esetleges nagy igyekezet a termékenységi arányszám növelésére – a cél nagyjából egy évtizeden belül újra elérni a 2,1-es átlagot, ami a XXI. században meglehetősen valószínűtlennek látszó vállalkozás -, sokkal kevesebb nő még sokkal magasabb gyermekvállalási hajlandóság mellett sem képes szinten tartani az ország lélekszámát. És ugyan mitől lenne sokkal magasabb a gyermekvállalási hajlandóság? Már megszűntek az erre irányuló biológiai (magas halandóság, rövid várható élettartam) és gazdasági (földművelő nagycsalád) kényszerek, ezek miatt megszűnt az a korábban általános jelenség, hogy a nők 16-18 éves koruktól folyamatosan szülték és nevelték 5-6 vagy még több gyermeküket, miközben járulékfizető állásban kizárólag a férjük dolgozott. (És ezért eleve csak a férjük szerezhetett nyugdíjjogosultságot, ez volt az oka eredetileg az özvegyi nyugdíj bevezetésének.)

Gyors öregedés

Az említett okok eredőjeként a magyar társadalom gyors tempóban öregszik, arányában egyre több az idős ember.

2022-ben minden ötödik, 2030-ban minden negyedik, 2060 körül már minden harmadik ember 65 évesnél idősebb lehet Magyarországon a KSH Népességtudományi Kutatóintézet előrejelzései szerint. Ezt az öregedési sebességet tovább gyorsítja a tartós külföldi munkavállalás miatti kiáramlás, amely a pandémia miatti veszélyhelyzet elmúlásával érzékelhetően ismét gyorsul. A koronavírus járvány kitörése előtt a fiatalabb és képzettebb rétegek tagjai közül a becslések szerint már legalább 650 ezren tartósan külföldön dolgoztak, így itthon az idősek aránya ténylegesen még magasabb lehet, mint amit az egyes korcsoportok létszámai indokolnak.

A hazai járulékfizetők száma mindezek következtében megállíthatatlanul zsugorodik:

  • egyrészt az utóbbi négy évtizedben nem született elég gyermek, aki pótolhatná a nyugdíjba vonuló, nagy létszámú korosztályokat a munkaerőpiacon,
  • másrészt a fiatalok és középkorúak egyre növekvő létszámban nem itthon fizetnek járulékot, így kimaradnak a hazai nyugdíjak finanszírozásából.

A gyermekfüggő nyugdíjkoncepciók, köztük a Bencsik-javaslat ezt helyzetet alapvetően helyesen diagnosztizálják, de a bajokra nem optimális terápiát javasolnak.

Magyarországon 1983 óta minden évben sokkal kevesebb gyermek születik, mint a Ratkó-korszak gyermekei (1952-1956) és unokái (1973-1978) korosztályaiban. Évente kilencvenezer körül ingadozik a szülések száma (miközben ennél átlagosan közel negyvenezerrel többen halnak meg minden évben, vagyis ennyivel fogy évente a magyar – csak demográfiai okokból. A pandémiás halálozás némileg rontja ezt a szomorú számot, de nem perdöntő mértékben). 1975-ben csak kislányból több született (91812 csecsemő), mint 2020-ban kislányból és kisfiúból összesen (89477 újszülött). Már eddig is hiányzik úgy egymillió gyerek a nyugdíjrendszer jövőbeni fenntarthatóságához. Képzeljük el, ha ennél is több hiányzik majd, pont akkor, amikor a mai harmincas-negyvenes korosztály szeretne nyugdíjat kapni.

A hölgyek átlagosan 28 éves koruk után (nagyvárosi diplomások 31 éves koruk után) szülik meg az első - és sokszor az utolsó - gyermeküket. Száz éve a nők harminc éves korukra már befejezték a gyermekszülést, kétszáz éve szerencsések voltak, ha egyáltalán megérték ezt az életkort - öt-hat vagy még több gyermek kihordása után. Felfoghatatlan tempóban változik a demográfiai világ. A folyó finanszírozás alapelve mindezek következtében a szemünk láttára válhat működésképtelenné.

Folyamatos a vita a reformokról

Nem véletlen, hogy a szakértők körében folyamatosan zajlik a lehetséges reformokról szóló vita. A Nyugdíj és Időskor Kerekasztal által kidolgozott szakértői modellek és aktuáriusi számítások feledésbe merültek, viszont a Népesedési Kerekasztal gyermekfüggő nyugdíjra tett javaslatát periodikusan föl-fölkapja a hírnév. A javaslat a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer egyik legégetőbb problémájára, a járulékfizetők számának zuhanására próbál megoldást találni azzal a furcsa logikával, hogy egy harminc-negyven évvel később esetleg bekövetkező pozitív változás ígérete elegendő lesz a gyermekvállalási hajlandóság tényleges növeléséhez, ami a jelenben és a közeljövőben természetesen súlyos, bár szeretetteljes áldozatvállalással jár a szülők részére.

A gyermekek felnevelését a koncepció minden verziója alapján természetbeni járulékfizetésnek kell tekinteni, így a jelenlegi, keresőtevékenységre alapozott járulékfizetési elv látszólag nem változna lényegesen, csak kiegészülne a gyerekek kapcsán járó bónusz-málusz rendszerrel, amelynek egyik formája a Bencsik-javaslatban említett pontrendszer. A koncepció szerint aki gyermeket nevel, az ennek magas költségei miatt nem tud annyi nyugdíjjárulékot fizetni, mint a gyermektelen, ezért a munkanyugdíj-rendszerben méltánytalanul kisebb nyugdíjra számíthat.

Tökéletesen igaznak tűnhet, hogy egy szülőnek minél több gyermeke van, annál nagyobb eséllyel él rosszabbul anyagi szempontból - eltekintve attól a statisztikai ténytől, hogy a magas keresetű, felsőfokú végzettségű szülőknek jellemzően több gyermekük van, mint a szegényebb és iskolázatlanabb pároknak – így számukra a gyermeknevelés terhei egyáltalán nem elviselhetetlenek.

Az persze valóban igaz, hogy kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy az anya sokáig otthon maradjon a gyermekeivel, mert az egykeresős modell a legtöbb esetben nem működhet Magyarországon.

Ez nem nagyon szítja a gyermekvállalás tüzét, bár a bölcsődei és óvodai program ezen sokat segíthet. Az pedig különösen lohasztja a kedvet, ha a magyarországi lehetőségek zsugorodása miatt külföldre mennek a termékeny korban lévő lányok tanulni és dolgozni. A Népességtudományi Intézet korábbi komor előrejelzése szerint a mai huszonéves magyar nők 40 százaléka gyermektelenül, 60 százaléka pedig házasság nélkül élheti le az életét. Annak ellenére, hogy minden megkérdezett fiatal magyar nő legalább két gyermeket szeretne szülni, vagyis a bemondásos gyermekvállalási hajlandóság egészen magas. Ennek ellenére a szülőképes korú nők 45%-a gyermektelen ma Magyarországon.

A statisztikákat persze lehet javítani a külföldön született magyar gyerekekkel, akár évi tízezres nagyságrendben. Csakhogy e statisztikában szerepelnek a kettős állampolgárságú külhoni magyarok itthon is anyakönyveztetett gyermekei, akikre nyilván nem számíthatunk a jövőben, mert vagy maradnak a szülőhelyükön, vagy kivándorolnak, de már régen nem hozzánk, hanem tőlünk nyugatra, akárcsak az itthon született magyarok százezrei.

Sovány vigasz az összeomlás után

A Bencsik-javaslat szerint a szülői nyugdíjrész az 1970. január 1-jét követően született korosztályokra vonatkozna, ők 2035-ben és utána töltik be az egyelőre 65 éves nyugdíjkorhatárukat. Addigra a nyugdíjrendszer finanszírozási kockázatai egyre nehezebben kezelhetővé válnak, hiszen az utolsó nagy létszámú magyar korosztály, az 1970-es évek derekán született „gyes-nemzedék” akkor már közelíti a nyugdíjkorhatárt (hacsak az nem emelkedik pont 2035 környékén 70 év fölé, vagy nem lesz valamilyen függvénye a 65 éves korban várható további élettartamnak), s utánuk csak demográfiai sivatag húzódik generációkon át:

legalább egymillió meg nem született magyar gyermekről, a Ratkó-dédunokák és -ükunokák hiányzó nemzedékeiről van szó.

A nyugdíjrendszer természetesen nem omolhat össze, csak a nyugdíjak összege nem lesz tartható a mai szinteken – vagyis az egyes nyugdíjasok, különösen az akkor frissen nyugdíjba vonuló emberek számára mégis úgy tűnik majd, hogy a rendszer öszeomlott, annyire kicsi lesz a nyugdíjuk. (A nyugdíjváromány mértékét kifejező elméleti helyettesítési ráta a tíz évvel ezelőtt jellemző 65-66%-ról akár 30%-ra is zuhanhat.) A finanszírozási gondokat tovább súlyosbítja azoknak a nagyon magas nyugdíjaknak a kifizetése, amelyek a 2013-tól megszüntetett járulékplafon következtében alakulhatnak ki az azóta is sokat kereső szerencsés tízezrek esetében.

Ebben a demográfiai vészhelyzetben kínálna halvány reményt a gyermekeiket tisztességben felnevelő szülők számára az ismertetett javaslat.

Sovány vigasz lenne nekik is, hiszen hatalmas léptekkel tartunk a nyolcmilliós Magyarország felé, ahol a lakosság egyharmada 65 évesnél idősebb lesz - akiket nem tudnak finanszírozni a zsugorodó létszámú fiatalabb nemzedékek itthon maradó tagjai még akkor sem, ha a gyermeknevelésbe fektető szülők jogosan tartanának igényt befektetésük hozamára.

A jelenlegi rendszer elismer sok erőfeszítést

Itt mindenképpen meg kell említeni, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer is számtalan elemében elismeri a gyermekvállalással és gyermekneveléssel összefüggő erőfeszítéseket. A nők kedvezményes nyugdíja – ami az Alaptörvényben is megerősített pozitív diszkrimináció eredménye – önmagában is nagy előnyt biztosít a jogosultságot szerző hölgyek számára, hiszen levonás (málusz) nélkül teljes nyugdíjra szerezhetnek jogosultságot a korhatáruk betöltése előtt. Ez abszolút hungarikum: a világ minden  nyugdíjrendszerében évi 5-6%-os levonással büntetik a nyugdíjukat a korhatár betöltése előtt igénybe vevő embereket.

Emellett a gyermeknevelésre tekintettel kapott ellátások (gyes, gyed, gyet, stb.) folyósítási ideje szolgálati időnek minősül, s az ennek tartama alatt kapott ellátások és esetleges keresetek összege csak akkor számítható be a nyugdíj összegének megállapítása során, ha ez a nyugdíját igénylő hölgyre nézve kedvezőbb eredménnyel járna – vagyis nem húzza le a számított nettó havi életpálya-átlagkereset összegét ezeknek az ellátásoknak a jellemzően alacsony mértéke.

A nők jóval hosszabb ideig élnek, mint a férfiak, így hosszabb ideig kapják az öregségi nyugdíjukat.

A nők várható további élettartama a tényleges nyugdíjba vonulási életkorukban (a Nők40 miatt 62 év a nyugdíjba vonulási korcentrum) átlagosan 20,8 év, a férfiaknál viszont (a jelenlegi nyugdíjkorhatáruk betöltésével, 65 évesen) csak 14,6 év. Így egy nő átlagosan hat évvel, azaz 72 hónappal tovább kapja a nyugdíját, mint egy férfi. Még ha kisebb is 14%-kal az átlagos női nyugdíj, mint a férfiak átlagos nyugdíja, akkor is sokszorosan ellensúlyozza ezt a hosszabb ideig tartó jogosultság.

Még tovább növeli a hölgyek időskori nyugdíjelőnyét az özvegyi nyugdíjuk. Miután a férfiak korábban halnak, az özvegyi nyugdíjasok több, mint 85%-a nő. Az özvegyi nyugdíjuk (ha saját nyugdíjuk is van) annak a nyugdíjnak a 30%-a, ami a férjüket az elhalálozása időpontjában megillette (ha a férj már nyugdíjas volt) vagy megillette volna (ha a férj még nem volt nyugdíjas).

A paradigma fogságában

Mindezek miatt talán célszerű más megoldást keresni a nyugdíjrendszer elkerülhetetlen fenntarthatósági válságára. A gyermekfüggő nyugdíjreform-javaslatok, köztük a szülői nyugdíjrészre vonatkozó verzió a járadék-meghatározott felosztó-kirovó paradigma fogságában maradva képtelen kezelni a társadalom öregedési folyamatát, a tömeges kivándorlás kérdéskörét és a hazai foglalkoztatás minőségének problémáját. Ez utóbbi körében elegendő utalnom arra, hogy például a minimálbéresek és a részmunkaidőben dolgozók milliós tábora vagy a katások 450 ezres tömege csak olyan minimális állami nyugdíjra számíthat, amely pontosan a 2030-es évekre fölszíthatja a társadalmi feszültségeket.

Nem is beszélve azokról a kevéssé előrejelezhető folyamatokról, amelyek révén az élőmunkaerőigény ma még elképzelhetetlen mértékben csökkenhet az automatizálás, a digitalizáció, a robotika, a mesterséges intelligencia exponenciális térnyerése következtében. Márpedig ha nincs szükség emberi munkára, akkor ki fizet járulékot - és miért lenne szükség több közjószágként minősülő gyermekre? A gyermekfüggő nyugdíjkoncepciók közül a tudományos alapon elsősorban Banyár József által kidolgozott verzió nem véletlenül a teljes nyugdíjrendszer átfogó átalakítását tartaná szükségesnek, amelynek révén a jelenlegi folyó finanszírozású rendszer kettős tőkefedezeti rendszerré változna, egyrészt a pénzbeni járulékfizetésre, másrészt a gyermekneveléssel kapcsolatos természetbeni járulékfizetésre épülő tőkefedezti pillérek létrehozása révén - egy ilyen alapvető reform politikai realitása azonban rendkívül csekély.

Cikkem második részében áttekintem a Bencsik-javaslat diszkriminációs elemeit, további gyengeségeit, illetve nemzetközi példákat hozok a hasonló rendszerekre.

EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

usa zaszlo
himlo kiutes
olajfinomito
fagylalt fagyi
irán

Holdblog A megváltozott világ

2009-ben a pénzügyi világégéskor találták ki a jegybankok (először a mindig bátrabb Fed), hogy a kamatcsökkentés...

Tematikus PR cikk
2022. május 17.
Hitelezés 2022
2022. május 31.
Financial IT 2022
2022. június 8.
Portfolio Property X 2022
2022. június 1.
Portfolio Digital Transformation 2022
Hírek, eseményajánlók első kézből: iratkozzon fel exkluzív rendezvényértesítőnkre!
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Eladó új építésű lakások

Válogass több ezer új lakóparki lakás közül Budán, Pesten, az agglomerációban, vagy vidéken.

Infostart.hu
Online kurzus
Akár 100 000 Ft-tal elkezdhető, hosszú távú megtakarítási módszer.
Díjmentes online előadás
Hogyan csináld a gyakorlatban?
himlo kiutes