A felnevelt gyermekek számától is függő nyugdíjjogosultság megteremtésére irányuló, búvópatakként rendszeresen felbukkanó javaslatot eredetileg 2012-ben a Népesedési Kerekasztal dolgozta ki, majd 2019-ben az MNB karolta fel, legutóbb pedig 2022. május 1-jén önálló képviselői indítványként jelent meg az immár szülői nyugdíj bevezetését célzó javaslat. (A szülői nyugdíj egyébként létező jogintézmény, ezért a javaslatban célszerűbb lett volna más néven emlegetni a felnevelt gyermekek számától és iskolai végzettségétől függő lehetséges nyugdíjrészt).
A gyermekfüggő nyugdíjrendszer bármely elképzelésének lényege, hogy a gyermekvállalást a nyugdíjrendszerben a szülő (mindenekelőtt persze az anya) javára közvetlenül el kell ismerni.
Miért merült fel ez a gondolat?
Az eredeti koncepció szerint azoknak a nőknek, akik legalább két gyereket felneveltek - feltéve, hogy e gyerekek legalább középszintű iskolai végzettséget vagy szakképzettséget szereztek -, magasabb nyugdíjat kell kapniuk, mint azoknak, akik ezt a minimumfeltételt nem teljesítették. Akinek nincs gyermeke (vagy csak egy gyermeke van, vagy a gyermekei nem járulnak hozzá a társadalmi értékteremtéshez, mert itthon nem dolgoznak vagy külföldön dolgoznak, vagy nem szereztek legalább középfokú végzettséget, és így tovább), az nem ruházott be kellő mértékben a gyermek elnevezésű közjószág létrehozásába, így az e közjószág által később fenntartandó felosztó-kirovó nyugdíjrendszer járadékaiból csak kisebb mértékben vagy csak későbbi életkorban részesülhet.
A gyermekfüggő nyugdíjrendszer hívei szerint a nők otthoni, gyermekneveléssel kapcsolatos, nem kereső tevékenységét a magyar nyugdíjrendszer nem megfelelően honorálja, a nők nyugdíja emiatt jelentősen elmarad a férfiak nyugdíjától. Egy ideális világban a nemek közötti egyenlőség minden tekintetben érvényesülne, így a gazdaságban is: egyenlő munkáért egyenlő bér járna, és kiemelt munkakörnek minősülne a gyermeknevelés, a családtagok gondozása és a házimunka is.
- A való magyar világban az egyenjogúság elve minduntalan sérül, egyrészt azért, mert a nők ugyanazért a munkáért átlagosan 14%-kal kevesebb bért kapnak,
- másrészt azért, mert a gyermeknevelés vagy a felnőtt hozzátartozó gondozása nem minősül teljes értékű munkának.
A munkabérnél jóval kisebb, ráadásul korlátozott időre és szigorú feltételekkel megállapítható gyermeknevelési segélyek, ellátások, ápolási díjak igényelhetők csak ennek kapcsán, míg a hétköznapi házimunkáért nemhogy munkabér nem jár, de semmilyen segély sem illeti meg az otthon robotoló nőt (persze a férfit sem, de ő jellemzően csak ideje töredékét tölti ilyen tevékenységekkel).
A keresetek egyenlőtlensége egyenes következménye annak, hogy a nők karrieríve fűrészfogszerűen alakul, miközben a férfiaké egyenletesen ívelhet fölfelé.
A nők karrieríve a gyermeknevelés, hozzátartozó-ápolás miatt többször megszakad, majd újraindul, ezért a járulékalapot képező keresetük is a fűrészfog-mintázatot követve a karrier ismételt újraindítása miatt vissza-visszazuhan, miközben a gyermeknevelésért vagy hozzátartozó gondozásért kapható ellátások összege is sokkal alacsonyabb, mint a munkavégzéssel szerezhető kereset.
Mindezek ellensúlyozására a gyermekfüggő nyugdíjrendszer hívei szerint a nyugdíjrendszerben el kell ismertetni a humántőkébe történő (elsősorban női) befektetés értékét, azaz a gyermeknevelést, hiszen ez lényegében a jövő járulékfizetői generációnak megteremtése révén egyfajta természetbeni nyugdíjjárulék fizetésnek tekinthető.
Miért merült fel újra a kérdés?
Az új parlamentbe már be nem választott Bencsik János korábbi független képviselő közleménye szerint a Második Reformkor Alapítvány anyaga alapján készült országgyűlési határozati javaslata az
elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb társadalmi igazságtalanságát orvosolná, megelőzve a nyugdíjrendszer összeomlását is.
A javaslat szerint az 1970. január 1. után születettekre vonatkozna, vagyis 2035-től a nyugdíjak legfeljebb 95 százalékát folyósítanák a hagyományos elv szerint, legalább 5 százalékát pedig szülői nyugdíj formájában. (Később ez akár 60-40%-os, vagy még drámaibb arányra is módosulhatna.) A szülői nyugdíjra való jogosultságot olyan pontrendszer szabályozná, amely
a felnevelt gyermekek legmagasabb iskolai végzettségének magasabb fokát a szülői nyugdíjrész összegét pozitívan befolyásoló tényezőként veszi figyelembe.
A javaslat azt a kérdést egyáltalán nem válaszolja meg, hogyan menthetné meg ez az indítvány a nyugdíjrendszert az összeomlástól, hogyan orvosolná annak "két, egymással szorosan összefüggő, rendszerszintű problémáját", ami a javaslat szerint makroszinten a fenntarthatatlanság, mikroszinten a méltánytalanság problémája.
Az indítvány indokolása kiemeli, hogy a magyar nyugdíjrendszer hátrányosan diszkriminálja a gyermekes szülőket a gyermektelenekkel szemben.
A határozati javaslat kidolgozói szerinti ez a diszkrimináció abból fakad, hogy "az egyéni nyugdíjak összegének megállapítása során túlnyomórészt olyan tényezőket veszünk figyelembe (szolgálati idő, átlagkereset), amelyek a nyugdíjak kifizethetőségéhez nem kapcsolódnak, és amely tényezők tekintetében a gyermekesek szükségszerűen hátrányban vannak. Holott a gyermeknevelési erőfeszítések nélkül a nyugdíjrendszer nem is létezhetne, hiszen a nyugdíjkifizetéseket az idős korosztály által korábban felnevelt aktív adófizetők hozzájárulásai biztosítják. Ilyen értelemben a nyugdíjra egy befektetés hozamaként kell tekintenünk, ahol a befektetés a gyermekekre fordított pénz, idő és energia volt, a hozam pedig a felnevelt generáció által folyósított nyugdíj. A méltányosság elve megköveteli, hogy a hozamokat (azaz a nyugdíjakat) aszerint osszuk el a befektetők (azaz a nyugdíjasok) között, hogy milyen mértékben járultak hozzá a befektetési ráfordításokhoz."
Azt is hangsúlyozza a javaslat indokolása, hogy "a nyugdíjak megállapítása szinte teljes egészében az adófizetői történelem szerint történik, és a számítási metódus csak minimális mértékben, vagy egyáltalán nem honorálja a szülői erőfeszítéseket. Így lehetséges az, hogy a gyermekesek lényegesen alacsonyabb nyugdíjat kapnak, mint amennyi a befektetési ráfordításokban vállalt szerepük alapján méltányosan megilletné őket."
Honnan indul a probléma?
Egyelőre eltekintve attól, hogy ez az indokolás olyan állításokat tartalmaz, amelyek bizonyítás nélkül lebegnek a narratívában, érdemes a nyugdíjrendszer mai és a közeljövőben várható állapotát áttekinteni, hogy a szülői nyugdíjrészre vonatkozó és általában a gyermekszámtól függő nyugdíjrendszerrel kapcsolatos javaslatokat megfelelően értékelhessük.
A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer korabeli (a második világháborút közvetlenül követő időkben kialakított) alapelve szerint a sok aktív dolgozó hosszú munkaviszonyban szerzett keresete után fizetett járulékok fedezik a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját.
A nyugdíjat törvényi képlet határozza meg, vagyis a rendszer a járadék oldaláról meghatározott (defined benefit) módon működik, a nyugdíj összege az érintett személy bizonyított szolgálati idejétől és meghatározott módon számított nettó átlagkeresetétől függ.
Közelebbről nézve három egymást követő nemzedék egymás iránti bizalmára épült a rendszer: a szülő fizeti a járulékot, hogy a nagyszülőnek legyen nyugdíja, miközben eltartja a gyermekét annak reményében, hogy mire ő is megöregszik, a gyermeke fizeti majd azt a járulékot, amiből neki lesz nyugdíja. A rendszer a mindenkori három nemzedék egymás iránti gördülő bizalmára épül.
Nem két nemzedékre, mint a szülői nyugdíjrészre vonatkozó javaslat sugallja. A való világban a gyermekbe történő szülői befektetést a gyermek az evolúció törvényeinek megfelelően nem a szülőnek, hanem az unokának fizeti vissza, miközben ebben is segíti a gyermekét a nagyszülő.
Miért volt egyáltalán szükség a nyugdíjrendszerek létrejöttére? A történelem során mindig a család feladata volt a gyermekek felnevelése mellett az öregek eltartása is, miért nem maradhatott ez így?
A legfontosabb ok természetesen az iparosítás volt, amely felszívta a városokba a mezőgazdaságban robotoló tömegeket és szétrobbantotta a hagyományos nagycsaládi kötelékeket azok gazdasági alapjaival együtt. Az idős családtagok eltartásának korábbi családi kötelezettségét ezért kellett társadalmasítani - az öregkori élet anyagi fedezetének biztosítására új társadalmi szerződést kötni -, vagyis az állam által erre a célra beszedett speciális közteherből, a nyugdíjjárulékból finanszírozni.
Az első bismarcki nyugdíjsegély-rendszer bevezetése idején, az 1890-es években, vagyis a 130 évvel ezelőtti helyzetben a születéskor várható élettartam 46 év volt.
Így nem kellett arra számítani, hogy az emberek tömegesen megélik a nyugdíjkorhatárt, arra pedig végképp nem, hogy utána hosszú ideig élnek még nyugdíjasként. Ezért eredetileg nem is a felosztó-kirovó, hanem a tőkefedezeti alapelv vezérelte a nyugdíjrendszert: hatalmas tartalékok képződtek, amelyeket jellemzően ingatlanbefektetések szívtak föl (kórházak, rendelők, nyugdíjasházak, ápolási otthonok), a nyugdíjat pedig a befektetések hozamából fizették.
Régen minden könnyebb volt
A magyar társadalombiztosítás 1927-es létrejötte idején mind a termékeny korú hölgyek létszáma, mind a gyermekvállalási hajlandóságuk, mind a tényleges termékenységi ráta nagyon magas volt, a termékeny nők jellemzően öt-hat (vagy több) gyermeket is szültek, akik felnővén biztosították, hogy mindig legyen rengeteg járulékfizető. A gyors ipari fejlődés (a kézimunkára épült mezőgazdasági idénymunka mellett) pedig elegendően sok munkahelyet teremtett a munkaerőpiacra folyamatosan áramló fiatal tömegeknek.
Ezen az elven azonban már nem lehet megbízhatóan működtetni a nyugdíjrendszert, mert gyökeresen megváltozott a világ.
Az első összeomlást a második világháború okozta, amely elfújta a tőkefedezeti nyugdíjrendszer alapját, vagyis a nyugdíjbiztosítási tartalékokat. Emiatt kellett kényszerűségből (egyébként amerikai mintára) kitalálni a felosztó-kirovó elvet, amely tartalékok nélkül működve egyfajta üres csővé tette az ellátórendszert. A cső egyik végén betöltötték a beszedett havi járulékbevételeket, a másik végén kifizették a nyugdíjasoknak az őket illető járandóságukat. Ha nem volt rá elég pénz a járulékbevételekből, akkor kipótolták az adóbevételek terhére, s ha ez sem volt elegendő, akkor kölcsönből fizettek, amíg lehetett.
A felosztó-kirovó rendszer bevételi oldala a járulékfizetők számától és a befizetett munkavállalói, valamint munkáltatói nyugdíjcélú járulékok mértékétől függ. A kiadási oldala pedig attól, hogy hány nyugdíjas között milyen összegű nyugdíjakat kell kiosztani. Ebből is látszik, hogy
- a rendszer érzékeny a járulékfizetők számára,
- a járulékok mértékére,
- valamint a nyugdíjasok létszámára és a nyugdíjak átlagos összegére (amely alapvetően a nyugdíjasok szerzett jogosultságainak a függvénye).
Nem véletlenül minősítette a Világbank 1996-ban piramisjátéknak a felosztó-kirovó elvre épített nyugdíjrendszereket.
Tovább élünk, kevesebb gyermek születik
A születéskor várható élettartam százharminc év alatt több, mint harminc évvel nőtt, ennek következtében szinte mindenki számíthat arra, hogy megéli a nyugdíjkorhatárát, amelyet követően még másfél-két évtizedig nyugdíjasként fog élni (a hölgyek két, a férfiak másfél évtizedig, de a várható további élettartam- kilátások évről-évre javulnak, ezt a folyamatot a koronavírus pandémia is feltehetően csak ideiglenesen képes megzavarni.)
Ugyanezen idő alatt a termékenységi ráta a mélybe zuhant. Jelenleg 100 termékeny korban lévő hölgynek - a jelentős kormányzati erőfeszítések dacára - Magyarországon átlagosan csak 159 gyermeke születik (így a teljes termékenységi arányszám 1,59) a 100 évvel ezelőtti 500-600 gyermek helyett.
Közismert, hogy a lakosságszám szinten tartásához viszont 2,1-es termékenységi arányszám lenne szükséges, ha nem csökkenne az édesanyák száma. De az édesanyák száma is csökken, mert lassan kifut a termékeny korból az utolsó nagy létszámú hölgygeneráció (a Ratkó-korszakban született anyáknak a hetvenes évek derekán született lánygyermekei), miközben ők nagyon sokkal kevesebb gyermeket szültek, mint édesanyáik.
Nem elég tehát, hogy csökken a lehetséges anyák száma, ráadásul a termékenységi arányszám is alacsony.
Hiába az esetleges nagy igyekezet a termékenységi arányszám növelésére – a cél nagyjából egy évtizeden belül újra elérni a 2,1-es átlagot, ami a XXI. században meglehetősen valószínűtlennek látszó vállalkozás -, sokkal kevesebb nő még sokkal magasabb gyermekvállalási hajlandóság mellett sem képes szinten tartani az ország lélekszámát. És ugyan mitől lenne sokkal magasabb a gyermekvállalási hajlandóság? Már megszűntek az erre irányuló biológiai (magas halandóság, rövid várható élettartam) és gazdasági (földművelő nagycsalád) kényszerek, ezek miatt megszűnt az a korábban általános jelenség, hogy a nők 16-18 éves koruktól folyamatosan szülték és nevelték 5-6 vagy még több gyermeküket, miközben járulékfizető állásban kizárólag a férjük dolgozott. (És ezért eleve csak a férjük szerezhetett nyugdíjjogosultságot, ez volt az oka eredetileg az özvegyi nyugdíj bevezetésének.)
Gyors öregedés
Az említett okok eredőjeként a magyar társadalom gyors tempóban öregszik, arányában egyre több az idős ember.
2022-ben minden ötödik, 2030-ban minden negyedik, 2060 körül már minden harmadik ember 65 évesnél idősebb lehet Magyarországon a KSH Népességtudományi Kutatóintézet előrejelzései szerint. Ezt az öregedési sebességet tovább gyorsítja a tartós külföldi munkavállalás miatti kiáramlás, amely a pandémia miatti veszélyhelyzet elmúlásával érzékelhetően ismét gyorsul. A koronavírus járvány kitörése előtt a fiatalabb és képzettebb rétegek tagjai közül a becslések szerint már legalább 650 ezren tartósan külföldön dolgoztak, így itthon az idősek aránya ténylegesen még magasabb lehet, mint amit az egyes korcsoportok létszámai indokolnak.
A hazai járulékfizetők száma mindezek következtében megállíthatatlanul zsugorodik:
- egyrészt az utóbbi négy évtizedben nem született elég gyermek, aki pótolhatná a nyugdíjba vonuló, nagy létszámú korosztályokat a munkaerőpiacon,
- másrészt a fiatalok és középkorúak egyre növekvő létszámban nem itthon fizetnek járulékot, így kimaradnak a hazai nyugdíjak finanszírozásából.
A gyermekfüggő nyugdíjkoncepciók, köztük a Bencsik-javaslat ezt helyzetet alapvetően helyesen diagnosztizálják, de a bajokra nem optimális terápiát javasolnak.
Magyarországon 1983 óta minden évben sokkal kevesebb gyermek születik, mint a Ratkó-korszak gyermekei (1952-1956) és unokái (1973-1978) korosztályaiban. Évente kilencvenezer körül ingadozik a szülések száma (miközben ennél átlagosan közel negyvenezerrel többen halnak meg minden évben, vagyis ennyivel fogy évente a magyar – csak demográfiai okokból. A pandémiás halálozás némileg rontja ezt a szomorú számot, de nem perdöntő mértékben). 1975-ben csak kislányból több született (91812 csecsemő), mint 2020-ban kislányból és kisfiúból összesen (89477 újszülött). Már eddig is hiányzik úgy egymillió gyerek a nyugdíjrendszer jövőbeni fenntarthatóságához. Képzeljük el, ha ennél is több hiányzik majd, pont akkor, amikor a mai harmincas-negyvenes korosztály szeretne nyugdíjat kapni.
A hölgyek átlagosan 28 éves koruk után (nagyvárosi diplomások 31 éves koruk után) szülik meg az első - és sokszor az utolsó - gyermeküket. Száz éve a nők harminc éves korukra már befejezték a gyermekszülést, kétszáz éve szerencsések voltak, ha egyáltalán megérték ezt az életkort - öt-hat vagy még több gyermek kihordása után. Felfoghatatlan tempóban változik a demográfiai világ. A folyó finanszírozás alapelve mindezek következtében a szemünk láttára válhat működésképtelenné.
Folyamatos a vita a reformokról
Nem véletlen, hogy a szakértők körében folyamatosan zajlik a lehetséges reformokról szóló vita. A Nyugdíj és Időskor Kerekasztal által kidolgozott szakértői modellek és aktuáriusi számítások feledésbe merültek, viszont a Népesedési Kerekasztal gyermekfüggő nyugdíjra tett javaslatát periodikusan föl-fölkapja a hírnév. A javaslat a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer egyik legégetőbb problémájára, a járulékfizetők számának zuhanására próbál megoldást találni azzal a furcsa logikával, hogy egy harminc-negyven évvel később esetleg bekövetkező pozitív változás ígérete elegendő lesz a gyermekvállalási hajlandóság tényleges növeléséhez, ami a jelenben és a közeljövőben természetesen súlyos, bár szeretetteljes áldozatvállalással jár a szülők részére.
A gyermekek felnevelését a koncepció minden verziója alapján természetbeni járulékfizetésnek kell tekinteni, így a jelenlegi, keresőtevékenységre alapozott járulékfizetési elv látszólag nem változna lényegesen, csak kiegészülne a gyerekek kapcsán járó bónusz-málusz rendszerrel, amelynek egyik formája a Bencsik-javaslatban említett pontrendszer. A koncepció szerint aki gyermeket nevel, az ennek magas költségei miatt nem tud annyi nyugdíjjárulékot fizetni, mint a gyermektelen, ezért a munkanyugdíj-rendszerben méltánytalanul kisebb nyugdíjra számíthat.
Tökéletesen igaznak tűnhet, hogy egy szülőnek minél több gyermeke van, annál nagyobb eséllyel él rosszabbul anyagi szempontból - eltekintve attól a statisztikai ténytől, hogy a magas keresetű, felsőfokú végzettségű szülőknek jellemzően több gyermekük van, mint a szegényebb és iskolázatlanabb pároknak – így számukra a gyermeknevelés terhei egyáltalán nem elviselhetetlenek.
Az persze valóban igaz, hogy kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy az anya sokáig otthon maradjon a gyermekeivel, mert az egykeresős modell a legtöbb esetben nem működhet Magyarországon.
Ez nem nagyon szítja a gyermekvállalás tüzét, bár a bölcsődei és óvodai program ezen sokat segíthet. Az pedig különösen lohasztja a kedvet, ha a magyarországi lehetőségek zsugorodása miatt külföldre mennek a termékeny korban lévő lányok tanulni és dolgozni. A Népességtudományi Intézet korábbi komor előrejelzése szerint a mai huszonéves magyar nők 40 százaléka gyermektelenül, 60 százaléka pedig házasság nélkül élheti le az életét. Annak ellenére, hogy minden megkérdezett fiatal magyar nő legalább két gyermeket szeretne szülni, vagyis a bemondásos gyermekvállalási hajlandóság egészen magas. Ennek ellenére a szülőképes korú nők 45%-a gyermektelen ma Magyarországon.
A statisztikákat persze lehet javítani a külföldön született magyar gyerekekkel, akár évi tízezres nagyságrendben. Csakhogy e statisztikában szerepelnek a kettős állampolgárságú külhoni magyarok itthon is anyakönyveztetett gyermekei, akikre nyilván nem számíthatunk a jövőben, mert vagy maradnak a szülőhelyükön, vagy kivándorolnak, de már régen nem hozzánk, hanem tőlünk nyugatra, akárcsak az itthon született magyarok százezrei.
Sovány vigasz az összeomlás után
A Bencsik-javaslat szerint a szülői nyugdíjrész az 1970. január 1-jét követően született korosztályokra vonatkozna, ők 2035-ben és utána töltik be az egyelőre 65 éves nyugdíjkorhatárukat. Addigra a nyugdíjrendszer finanszírozási kockázatai egyre nehezebben kezelhetővé válnak, hiszen az utolsó nagy létszámú magyar korosztály, az 1970-es évek derekán született „gyes-nemzedék” akkor már közelíti a nyugdíjkorhatárt (hacsak az nem emelkedik pont 2035 környékén 70 év fölé, vagy nem lesz valamilyen függvénye a 65 éves korban várható további élettartamnak), s utánuk csak demográfiai sivatag húzódik generációkon át:
legalább egymillió meg nem született magyar gyermekről, a Ratkó-dédunokák és -ükunokák hiányzó nemzedékeiről van szó.
A nyugdíjrendszer természetesen nem omolhat össze, csak a nyugdíjak összege nem lesz tartható a mai szinteken – vagyis az egyes nyugdíjasok, különösen az akkor frissen nyugdíjba vonuló emberek számára mégis úgy tűnik majd, hogy a rendszer öszeomlott, annyire kicsi lesz a nyugdíjuk. (A nyugdíjváromány mértékét kifejező elméleti helyettesítési ráta a tíz évvel ezelőtt jellemző 65-66%-ról akár 30%-ra is zuhanhat.) A finanszírozási gondokat tovább súlyosbítja azoknak a nagyon magas nyugdíjaknak a kifizetése, amelyek a 2013-tól megszüntetett járulékplafon következtében alakulhatnak ki az azóta is sokat kereső szerencsés tízezrek esetében.
Ebben a demográfiai vészhelyzetben kínálna halvány reményt a gyermekeiket tisztességben felnevelő szülők számára az ismertetett javaslat.
Sovány vigasz lenne nekik is, hiszen hatalmas léptekkel tartunk a nyolcmilliós Magyarország felé, ahol a lakosság egyharmada 65 évesnél idősebb lesz - akiket nem tudnak finanszírozni a zsugorodó létszámú fiatalabb nemzedékek itthon maradó tagjai még akkor sem, ha a gyermeknevelésbe fektető szülők jogosan tartanának igényt befektetésük hozamára.
A jelenlegi rendszer elismer sok erőfeszítést
Itt mindenképpen meg kell említeni, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer is számtalan elemében elismeri a gyermekvállalással és gyermekneveléssel összefüggő erőfeszítéseket. A nők kedvezményes nyugdíja – ami az Alaptörvényben is megerősített pozitív diszkrimináció eredménye – önmagában is nagy előnyt biztosít a jogosultságot szerző hölgyek számára, hiszen levonás (málusz) nélkül teljes nyugdíjra szerezhetnek jogosultságot a korhatáruk betöltése előtt. Ez abszolút hungarikum: a világ minden nyugdíjrendszerében évi 5-6%-os levonással büntetik a nyugdíjukat a korhatár betöltése előtt igénybe vevő embereket.
Emellett a gyermeknevelésre tekintettel kapott ellátások (gyes, gyed, gyet, stb.) folyósítási ideje szolgálati időnek minősül, s az ennek tartama alatt kapott ellátások és esetleges keresetek összege csak akkor számítható be a nyugdíj összegének megállapítása során, ha ez a nyugdíját igénylő hölgyre nézve kedvezőbb eredménnyel járna – vagyis nem húzza le a számított nettó havi életpálya-átlagkereset összegét ezeknek az ellátásoknak a jellemzően alacsony mértéke.
A nők jóval hosszabb ideig élnek, mint a férfiak, így hosszabb ideig kapják az öregségi nyugdíjukat.
A nők várható további élettartama a tényleges nyugdíjba vonulási életkorukban (a Nők40 miatt 62 év a nyugdíjba vonulási korcentrum) átlagosan 20,8 év, a férfiaknál viszont (a jelenlegi nyugdíjkorhatáruk betöltésével, 65 évesen) csak 14,6 év. Így egy nő átlagosan hat évvel, azaz 72 hónappal tovább kapja a nyugdíját, mint egy férfi. Még ha kisebb is 14%-kal az átlagos női nyugdíj, mint a férfiak átlagos nyugdíja, akkor is sokszorosan ellensúlyozza ezt a hosszabb ideig tartó jogosultság.
Még tovább növeli a hölgyek időskori nyugdíjelőnyét az özvegyi nyugdíjuk. Miután a férfiak korábban halnak, az özvegyi nyugdíjasok több, mint 85%-a nő. Az özvegyi nyugdíjuk (ha saját nyugdíjuk is van) annak a nyugdíjnak a 30%-a, ami a férjüket az elhalálozása időpontjában megillette (ha a férj már nyugdíjas volt) vagy megillette volna (ha a férj még nem volt nyugdíjas).
A paradigma fogságában
Mindezek miatt talán célszerű más megoldást keresni a nyugdíjrendszer elkerülhetetlen fenntarthatósági válságára. A gyermekfüggő nyugdíjreform-javaslatok, köztük a szülői nyugdíjrészre vonatkozó verzió a járadék-meghatározott felosztó-kirovó paradigma fogságában maradva képtelen kezelni a társadalom öregedési folyamatát, a tömeges kivándorlás kérdéskörét és a hazai foglalkoztatás minőségének problémáját. Ez utóbbi körében elegendő utalnom arra, hogy például a minimálbéresek és a részmunkaidőben dolgozók milliós tábora vagy a katások 450 ezres tömege csak olyan minimális állami nyugdíjra számíthat, amely pontosan a 2030-es évekre fölszíthatja a társadalmi feszültségeket.
Nem is beszélve azokról a kevéssé előrejelezhető folyamatokról, amelyek révén az élőmunkaerőigény ma még elképzelhetetlen mértékben csökkenhet az automatizálás, a digitalizáció, a robotika, a mesterséges intelligencia exponenciális térnyerése következtében. Márpedig ha nincs szükség emberi munkára, akkor ki fizet járulékot - és miért lenne szükség több közjószágként minősülő gyermekre? A gyermekfüggő nyugdíjkoncepciók közül a tudományos alapon elsősorban Banyár József által kidolgozott verzió nem véletlenül a teljes nyugdíjrendszer átfogó átalakítását tartaná szükségesnek, amelynek révén a jelenlegi folyó finanszírozású rendszer kettős tőkefedezeti rendszerré változna, egyrészt a pénzbeni járulékfizetésre, másrészt a gyermekneveléssel kapcsolatos természetbeni járulékfizetésre épülő tőkefedezti pillérek létrehozása révén - egy ilyen alapvető reform politikai realitása azonban rendkívül csekély.
Cikkem második részében áttekintem a Bencsik-javaslat diszkriminációs elemeit, további gyengeségeit, illetve nemzetközi példákat hozok a hasonló rendszerekre.
EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Címlapkép: Getty Images
