2023-ra a kormány inflációs előrejelzése a legoptimistább, a módosított költségvetés éves átlagban 15%-os, 2024-ben 4,3%-os inflációval számol. Az MNB decemberi inflációs jelentése idén 15-19,5%-os, jövőre 2,3-4,5%-os áremelkedést prognosztizál. Az EU februári előrejelzése 2023-ra 16,4%, 2024-re 4,0% (az előbbi toronymagasan a legmagasabb az EU-ban, az utóbbi csak „dobogós”). A Consensus februári felmérése szerint az elemzői várakozás idén átlagosan 17,8, jövőre 5,3%.
A miniszterelnök 2023 végére egyszámjegyű inflációt igényel, illetve ígér, a pénzügyminiszter ezt legutóbb 9,2%-ra becsülte. Az MNB decemberi inflációs jelentése szerint lehetséges az év végi egyszámjegyű infláció, azonban a jegybanki retorika kerüli ennek hangsúlyozását. Az infláció mérséklődése már csak a bázishatás miatt is biztosra vehető, ennek szerepe főleg a második félévben lehet jelentős. Bár a februári éves infláció csak 0,3 százalékponttal volt kisebb a januárinál – persze a csökkenés kezdete már önmagában öröm –, még fontosabb, hogy az előző hónaphoz viszonyított változás sokkal markánsabb, a januári 2,3%-os áremelkedés februárra 0,8%-ra mérséklődött. Ilyen alacsony ütemre 2021 vége óta nem volt példa.
Kedvező, hogy a jelek szerint januárban a maginfláció is elérte csúcspontját, kisebb lett a januárinál. Emellett már második hónapja kisebb az üteme, mint a fogyasztói árak emelkedésének.
Kedvező, hogy a GKI felmérése szerint februárban már csak a cégek egyharmada tervezett áremelést, fél évvel korábban ez még kétharmad volt. A fogyasztók inflációs várakozása is hónapok óta csökken, februárban ez már jelentős mértékű volt. A dezinflációt segíti a forint idén január-februári markáns erősödése, a világpiaci energiaárak korábbinál sokkal kedvezőbb szintje, s nem utolsó sorban a fizetőképes lakossági kereslet – társadalmilag egyébként nagyon fájdalmas – szűkülése. (Míg tavaly tavasszal kétszámjegyű volt a kiskereskedelmi forgalom volumenének bővülése, decemberben és idén januárban már bő 4%-os csökkenés következett be, a napicikk-forgalom pedig januárban már nyolcadik hónapja volt kisebb az egy évvel korábbinál.)
Ugyanakkor ahhoz, hogy év végére valóban 10% alá kerüljön az infláció, a januári 2,3 és a februári 0,8% után az év hátralevő 10 hónapjában átlagosan 0,6-0,7%-kal nőhetne az előző hónaphoz viszonyított áremelkedés. Ez nem lehetetlen.
De azért nagyon kérdéses, hogy elérhető-e, hiszen a következő hónapokban is újabb és újabb áremelések várhatók.
Az eddig viszonylag kevésbé emelkedő szolgáltatási árak januárban megugrottak, februárban tovább emelkedtek, s a folyamat aligha ért véget. Márciusban például már 10%-os taxitarifa-emelésre került sor, de a bejelentések szerint jelentős áremelés várható többek között a banki szolgáltatásoknál és a távközlésben is, melyeknek jelentősebb súlya van az inflációs kosárban. Az állami terjeszkedés, a verseny ezzel járó csökkenése is megkönnyíti az áremelési törekvések érvényesítését. A különféle személyi szolgáltatók is igyekeznek emelkedő bér- és egyéb költségeiket érvényesíteni, bár itt a verseny és a korlátozott vásárlóerő differenciáltabb helyzetet teremt. Az MNB alelnöke szerint a szolgáltatási árak emelkedése
egy olyan jel, ami óvatosságra kell, hogy intsen mindenkit, aki az infláció gyors összeomlására számít.
Az élelmiszerek magyarországi fogyasztói ára hó/hó alapon februárban a korábbinál érezhetően lassabban, de így is 1,7%-kal emelkedett. Az idei termés még teljesen bizonytalan. Az időjárás várhatóan a tavalyinál kedvezőbb, de a globális éghajlatváltozás miatt a korábban szokásosnál továbbra is rosszabb lesz. Ehhez járul a műtrágya-hiány, az állattegészségügy és általában a növekvő költségek okozta gondok. A világpiaci agrárárak vegyesen alakulnak, de összességében a tavaly márciusi csúcsnál érezhetően kedvezőbbek.
Nyilvánvalóan áremelő hatása lesz az ársapkák, akár fokozatos megszüntetésének. A miniszterelnök a jelenleg április 30-ig érvényes élelmiszerár-stop megszüntetését az infláció csökkenő pályára állásától tette függővé. Ez a feltétel a jelek szerint teljesülhet. Ráadásul az üzleti szféra, ezen belül a kormányzathoz jellemzően közelálló magyar tulajdonú cégek részéről már nagyon erős a nyomás az ársapkák eltörlésére, amit a mezőgazdasági termelők, az élelmiszer-feldolgozók és a kereskedők közös nyilvános figyelem-felhívása is tükröz.
Az élelmiszerár-stop eltörlése szerencsére várhatóan csak részben fog megjelenni az áremelkedésben.
Egyrészt az eltorzított keresleti struktúra megváltoztatásának pozitív hatásai vannak. Például a zsírosabb tej megdrágulásával, a sovány tej emiatt növekvő fogyasztásával megszűnhet a tejzsírhiány, ami olcsóbbá teheti a hazai sajtokat. Ennél is fontosabb, hogy mivel a cégek az ársapkák okozta veszteség kompenzálására kisebb-nagyobb mértékben megemelték más termékeik árát, ez a többlet-árbevétel továbbra is rendelkezésükre ál. Ez pedig növeli a cégek költségviselő, vagy éppen akciózó, sőt árcsökkentő képességét. A csökkenő vásárlóerő miatt a kereskedelmi cégek feltehetőleg élni is fognak ezzel a lehetőséggel, ami visszafogja az ársapkák eltörlésének inflációs hatását. Ezzel ellentétes hatású viszont a kereskedelmi adó 2023. évi emelése.
A feldolgozóipari belföldi értékesítési árak 2023 januárjában már több alágban csökkentek decemberhez képest, az élelmiszeriparban azonban messze átlag fölött emelkedtek.
Az árakra, természetesen többnyire némi átfutási idővel, hatással van az importverseny mértéke. Ez tavaly a látványosan gyengülő forint miatt erősen lecsökkent. A forint idei erősödése – a forint az euróhoz viszonyítva február végén 5%-kal ért többet, mint 2022 végén – nyilvánvalóan jelentősen segíti az antiinflációs politikát. Részben az importált termékek alacsonyabb beszerzési ára, részben a hazai termelők importköltségeinek csökkenése, részben az erőteljesebb importverseny miatt. Az árleszorító hatás azonban függ attól is, hogy a piaci szereplők mennyire számítanak a forint eddigi erősödésének tartósságára, netán e folyamat folytatódására, vagy éppen átmeneti voltára, s milyen az árazási gyakorlatuk.
A forint erősödésében szerepe volt a világgazdasági folyamatoknak, így a dollár gyengülésének az euróval szemben, ami jellemzően növeli a felzárkózó országok devizái, így a forint iránti keresletet. Kedvező volt a földgáz világpiaci árának esése, ami csökkentette a magyar külkereskedelmi hiányt, s ezzel a devizaigényt. Fontos volt a szerepe a tavaly október óta kiugróan magas kamatszint vonzerejének. A forintvásárlás kockázatát ráadásul csökkentette, hogy decemberben, legalábbis látszólag, megállapodás jött létre az EU-transzferekről, bár az azokhoz való hozzáférés be van fagyasztva. Ugyan a hitelminősítők is figyelmeztettek arra, hogy a kifizetéseket ténylegesen lehetővé tevő magyar reformlépések megtétele, illetve azok EU részéről való fogadtatása, s ezzel a transzferekhez való tényleges magyar hozzáférés bizonytalan – az S&P leminősítette, a Fitch pedig negatívra rontotta Magyarország kilátásait –, a piaci optimizmus azonban nem változott.
A forintot erősítő tényezők azonban megváltozhatnak. Nagyfokú bizonytalanságot okoz az orosz-ukrán háború, kérdéses a dollár/euró árfolyam alakulása. A földgáz ára aligha marad ilyen, az enyhe télnek is köszönhetően alacsony, nyárra a növekvő kereslet miatt ismét megugorhat. E folyamatokra azonban a magyar ráhatás szerény, a lehetőség csak az alkalmazkodás, például a földgáz-felhasználás további csökkentése. Más a helyzet az EU-val való kiegyezéssel.
Szembetűnő a magyar vonakodás az európai piacgazdaság intézményrendszeréhez történő, valós igazodást jelentő reformok elfogadásától.
Ehhez járul a már megtett magyar ígéretek be nem tartása – például az Orvosi Kamara törvényi ellehetetlenítésének két nap alatt levezényelt, egyeztetés nélküli folyamata –, vagy „Brüsszel” folyamatos szidalmazása. Mivel növekedési és egyensúlyi szempontból az EU-transzferek nélkülözhetetlenek az ország működéséhez, a március végére ígért megállapodás csúszásának egyértelművé válása alighanem a forint gyengüléséhez fog vezetni. Ha pedig az is valószínűvé válnia, hogy Magyarország belátható időn belül legfeljebb részmegállapodásokat, netán azt sem tud kötni az EU-val, az még erőteljesebb leértékelődést indítana be. A hitelminősítés, majd a külső és belső egyensúly romlása, a finanszírozási igény emelkedése pedig tovább gyengítené a forintot. Mivel a magyar álláspont alapvetően hatalompolitikai, s csak ennek alárendelten nyugszik gazdasági szempontok mérlegelésén, ennek prognosztizálása felettébb bizonytalan. Ugyanakkor a jelenlegi optimizmus túlzottnak látszik.
Az MNB jelenleg deklaráltan elkötelezett a szigorú monetáris politika mellett. A szeptemberi fiaskó – a kamatemelési ciklus lezárásának megalapozatlan bejelentését követő árfolyamzuhanás, majd az irányadó kamat kényszerűen brutális emelése – után óvatossága teljesen indokolt. A kormányzat és a hozzá lojális közszereplők részéről azonban ismétlődően elhangzik a magas kamatszínt bírálata. Parragh László kamarai elnök már januárban, vagyis még az infláció emelkedésének időszakában bírálta a magas kamatszintet, a Monetáris Tanács februári ülése előtt pedig Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter tette ugyanezt.
Az infláció tartós és érezhető csökkenésével párhuzamosan, egyéb feltételek, így elfogadható forintárfolyam esetén a kamatszint csökkentését a gazdasági racionalitás is indokolja.
Kérdés azonban, hogy egy esetleg fokozódó politikai nyomás nem készteti-e az MNB-t mégis túl gyors, vagy túl nagy lépésekkel történő kamatcsökkentésre, ami aztán újra kényszerű visszakozást okozhat. Bár ezt remélhetőleg sikerül elkerülni, a jelenlegi gazdaságpolitikai inkonzisztencia – a kedvezményes hitelkamatokkal és kamatsapkával lazító költségvetési politikával szemben áll a kötelező tartalékráta révén legutóbb is tovább szigorító monetáris politika – nyilvánvalóan akadályozza a fenntartható növekedést, az antiinflációs folyamatot.
Számolni kell azzal is, hogy a kormányzat valójában nem érdekelt az infláció markáns leszorításában.
Egyrészt az államháztartási hiány csökkentésének legkényelmesebb módja a bevételek infláció révén való emelése, amit csak nagyon részlegesen követ a kiadások növelése. Másrészt a kormány 2010 óta az erőltetett növekedés híve, ami szükségképpen inflációs hatásokkal jár. Harmadrészt a kormányzat népszerűségi és adóbevételi okokból sem szokott kemény ellenállást tanúsítani az országos bértárgyalások során. Már idén év közben fel fog vetődni a kérdés, hogy a tervezett 15%-nál minden bizonnyal magasabb, az első félévben már csak statisztikai okokból is sokkal magasabb áremelkedést nem kellene-e a minimálbérrel is követni.
Az ez év végi, 2024-ről szóló bértárgyalások idején még nem lesz ismert a 2023. végi infláció, az utolsó adat pedig feltehetőleg még kedvező esetben is érdemben 10% feletti lesz. Valószínű, hogy a munkavállalók a várhatóan jelentős 2023. évi reálkereset-csökkenésre, a megbízhatatlan kormányzati prognózisokra hivatkozva kétszámjegyű minimálbér- és átlagkereset-emelést fognak igényelni, ami bér-ár spirállal, magas szinten ragadó árszinttel fenyeget.
A kormányzatnak – ha valóban az antiinflációt tekinti egyik fő gazdaságpolitikai céljának – mindezen kockázatokra tekintettel nagyfokú önmérsékletet kellene tanúsítana eddigi növekedési, s konstruktivitást EU-politikája területén.
EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Címlapkép: Getty Images
