Megszokhattuk az utóbbi hónapokban, hogy amikor a gazdaság zöldítéséről beszélünk, általában a téma összekötődik az energiabiztonság kérdésével (az orosz gázról való leválás), a közlekedéssel (például kötöttpályás fejlesztések) vagy a szabályozói igényeknek való megfeleléssel. Ezek természetesen mind nagyon fontos alkotóelemei a zöld átállásnak, ugyanakkor véleményünk szerint csak a jéghegy csúcsát jelentik: komoly szerkezeti átalakulásokra van szükség, hogy a gazdaság talpon maradjon. Ha megnézzük az Eurostat adatait, a hazai üvegházhatásúgáz-kibocsátás ötöde közvetlenül a feldolgozóiparhoz köthető. A 11,5 millió tonna kibocsátás megegyezik a jóval nagyobb figyelmet kapó energiatermelés ágazat kibocsátásával. Más számítás szerint is legalább 12 százalékos az ipar súlya a teljes üvegházhatásúgáz-kibocsátáson belül.
Tehát a zöld átállásban a feldolgozóipar egy kiemelten fontos ágazat, melyről aránytalanul kevés szó esik.
A feldolgozóiparon belül is kiemelkedik néhány ágazat, ezek elsősorban
- a nemfém ásványi termékgyártás ágazat (cement, betongyártás, üveggyártás) a maga 2,3 millió tonnájával,
- a vegyipar 3 millió tonnával,
- végül a kétséges jövőjű Dunaferrt is magába foglaló fémalapanyag gyártás ágazat 1,1 millió tonnával.
Ez a három tevékenység adja a teljes feldolgozóipari kibocsátásnak több, mint felét és a teljes nemzeti kibocsátás (ideértve a közlekedést és a háztartásokat) tizedét!
Az ipar átállásában tehát a legnagyobb fejtörést a nehézipar okozza, ugyanis nem csak nagy energiaigényű iparágakról van szó, de a termelés során használt technológiák önmagukban is széndioxid-kibocsátást eredményeznek. Mit is jelent ez? Azt, hogy ha ezek a szektorok kizárólag karbonsemleges, megújuló energiát használnának fel, akkor is megmaradna a kibocsátásuk jelentős része, – a Globális Cement és Beton Szövetség becslése alapján a cementgyártás esetében több, mint 60 százaléka – ugyanis ezek eltüntetéséhez radikális technológia-váltásra lenne szükség.
Ne ringassuk magunkat abba a hitbe, hogy ez majd csak úgy megoldódik magától, valamilyen technológiai boom segít majd 2030 után: az energiahatékonysági és megújulóenergia-telepítési projektek mellett tetemes anyagi és emberi erőforrást kell fektetni a kutatás-fejlesztés felpörgetésébe, pilot-projektek megvalósításába és végül az új technológiák kiterjedt felhasználásába.
Ha megvizsgáljuk a nehézipari cégek éghajlatpolitikai vállalásait – már ahol vannak ilyenek, de egyre több helyen vannak, lesznek –, a széndioxid megkötésére, tárolására és felhasználására (CCS/CCSU) vonatkozó megoldások mindenhol megjelennek közép- vagy hosszú távon. A stratégiákat olvasva kicsit olyan érzésünk kerekedik, mintha a következő 10 évben a vállalatok az energetikai kibocsátásokra koncentrálnának, mert az a jelenlegi energiapiaci helyzet tükrében megtérül, a már korábban említett technológiai kibocsátások megoldása kapcsán pedig kimondatlanul is a "valami lesz"-stratégiát választanák. Majd jön egy alternatív technológia, de még inkább majd megoldja a CCS. Ezekben az iparágakban igen hosszú beruházási ciklusok vannak, ezért ha 2050-re nem is nulla, de alacsony kibocsátású nehézipart akarunk, akkor a közeljövőben kell a megfelelő beruházási döntéseket meghozni.
A felsorolt ágazatok termelése valószínűsíthetően növekedni fog a jövőben, főként az építőipari megrendelésekhez köthető nemfém ásványi termékek gyártásáról mondható ez el. A probléma az, hogy
ezek az ágazatok csak nagyon nagy költségek árán zöldíthetők, és minden ilyen irányú törekvés rövid és középtávon áremelkedéssel járna.
Ez üzleti alapon nem egy túl vonzó képlet. Ugyanakkor hosszabb távon gondolkodva, a kibocsátáscsökkentés nem csak zöld hóbort, hanem üzleti számok nyelvére lefordítható kényszer is. A vállalatoknak kibocsátásuk után hamarosan súlyos díjakat kell fizetniük, mikor kifutnak az ingyenes kvóták az uniós kibocsátás-kereskedelmi rendszerben (EU ETS). Emellett a környezeti szempontokat is fókuszba helyező ESG-koncepció is egyre terjed a vállalatoknál, és minél nagyobb egy vállalat, annál nagyobb lesz rajta az üzleti nyomás, hogy zöldítse tevékenységét, és erről hitelesen be is számoljon. Ha nem teszi, az hosszú távon garantáltan csődhöz fog vezetni.
De mégis mit lehet tenni, ha el akarjuk érni karbonsemlegességi céljainkat, de ezeket a cégeket is szeretnénk megőrizni? Az Egyensúly Intézet az alábbiakban 5 pontba szedte a legfontosabb teendőket.
1. Meg kell oldani a rövid távú problémákat, hogy hosszabb távra tervezhessünk!
A vegyipar, cementgyártás és acélgyártás ágazatok energiaintenzitásuk okán mind kifejezetten nehéz helyzetben vannak jelenleg. A Dunaferr viszontagságaival napi szinten találkozunk a sajtóban, a vegyi alapanyag gyártás ágazat tavalyi éve mélyrepülés volt, de nem jobb a helyzet a cementgyártásban sem. Ez utóbbi ágazat helyzetét ráadásul nagyban nehezíti a cementre bevezetett, az önköltségi ár alatt rögzített értékesítési árplafon is, amelynek eredményeként tavaly fokozatosan teret nyert az importált cement és beton, mindez természetesen a hazai termelés kárára. A nehézipari ágazat szereplői jelenleg energiahatékonyságuk javításával vannak elfoglalva, ugyanakkor itt is számos nem várt nehézségbe ütköznek, például a naperőművek csatlakoztatási engedélye kapcsán. A cement ágazatban az ársapka visszaveti a hosszú távú beruházásokat is. Ha feltételezzük, hogy az energiaárak stabilizálódhatnak a közeljövőben, akkor sem garantált a termelés visszaállása, de a fentebb említett szabályozási akadályokat kezelni kell.
Az ipari termelés volumenének alakulása Magyarországon, éves változás.
2. Tudatosítani kell a klímaköltségeket és lehetőségeket!
Az üvegházhatású gázok nem csak a légkörben, hanem a vállalati költségvetésekben is meleg helyzetet tudnak kialakítani. A nagyobb kibocsátóknak, ameddig nem lépnek túl egy bizonyos szintet, nem kell fizetniük a kibocsátásaikért, ingyen kibocsátási kvótákat kapnak az EU ETS-ben. Ezekkel, ha jól gazdálkodnak, még kereskedhetnek is, plusz bevételhez jutva. A jövőben azonban ezeket az ingyenes kvótákat fokozatosan kivezetik, így amennyiben a vállalat el szeretné kerülni a plusz költséget, folyamatosan fejlesztenie kell termelésén, csökkentenie kell a kibocsátásait.
Másik oldalról a zöld termelési folyamatok lehetőséget is jelentenek, ugyanis a vállalati értékhez hozzákapcsolhatók. Ha egy vállalat például eléri azt, hogy fejlesztései nyomán kevesebb fosszilis energiahordozót használjon, és ezáltal a széndioxidkibocsátás-csökkentés mellett visszaszorítsa a légzőszervi megbetegedések számát a környéken, az a szociális kiadásokon keresztül megtérül az államnak. Az ilyen kedvező külhatások egyre inkább elszámolhatók lesznek a vállalati jelentésekben, ezáltal növelve a cégértéket.
3. Az egyik kulcskérdés a technológia
A zöld ipari technológiákban a magyar vállalatok jellemzően technológiakövetők, azaz külföldön kikutatott és alkalmazott technológiákat vesznek át. Ez teljesen normális, tekintettel az iparágaink méretére, amelyek (talán a vegyipar néhány tevékenységétől eltekintve) európai léptékben is kicsinek számítanak. Másrészről a hazai szereplők többsége külföldi vállalatok leányvállalata, így a technológiafejlesztési döntésekre jellemzően nincsen befolyása a magyar tagvállalatnak. (Ez viszont nem zárja ki azt, hogy egyetemi szinten hazánk aktívabban vegyen részt nemzetközi kutatás-fejlesztési projektekben a témában.) Az új technológiák telepítése tőkeigényes folyamat. Emiatt az lehet az állam szerepe, hogy elérhetővé tegyen olyan pénzügyi eszközöket, amelyek hosszú távon finanszírozzák az átállást, ezzel kiszámítható megtérülést adva a vállalatoknak. Tehát itt alapvetően nem ingyen pénzről beszélünk, hanem olyan mechanizmusról, ami kiszámíthatóvá teszi a zöld beruházások megtérülését.
Jelenlegi ismereteink szerint a 2050-re megcélzott klímasemlegesség nem érhető el reálisan kibocsátás-megkötési technológiák nélkül, ezért itt állami kezdeményezésre van szükség. Ezen technológiák lényege, hogy a termelési folyamat során keletkezett gázokat a gyártó egység betáplálja egy szállító csőrendszerbe, majd raktározza vagy felhasználja. Itt jön képbe az állam, ugyanis egy ilyen, gyárak (és országok) közötti infrastruktúra kiépítése csak állami irányítással képzelhető el. Sőt, mivel a betáplált és felhasznált mennyiségek időben eltérően jelentkeznek, tárolási igény is jelentkezik, amit ugyancsak az állam tud hatékonyan megoldani.
4. Külön megközelítést igényel a pénzügyi eszközök kérdése
Jelenleg ipari termelési (nem energetikai) folyamatok zöldítésére elenyésző a dedikált állami források aránya, ami, tekintettel arra, hogy drága fejlesztésekről van szó, amelyek ráadásul pozitív külső hatásokkal bírnak, mindenképpen megváltoztatandó irány. A megvalósítás kapcsán sok eszköz képzelhető el, az EU Innovációs Alapja, az Európai Összekapcsolódási Eszköz vagy a Horizon Europe segítséget nyújthat, de segíthetnek a zöld kötvények, az állami garanciák vagy akár a kedvezményes hitelek is.
A zöld finanszírozásban kiemelten fontos szerepet vett magára az MNB, amikor 2019-ben tőkekövetelmény kedvezmény programot hirdetett a pénzintézetek számára. Ezzel gyakorlatilag az MNB költséghatékonyan elérte, hogy a bankok szívesebben finanszírozzanak zöld beruházásokat. A program az MNB általános szigorítási tevékenységének eredményeként egyelőre nem került meghosszabbításra. Véleményünk szerint ezt érdemes lehet átgondolnia a monetáris hatóságnak tekintettel arra, hogy érdemi részben pont az energiaár-emelkedési okokra vezethető vissza az infláció (ami ellen szigorítással küzd az MNB), és ez ellen a leghatékonyabban energiahatékonysági beruházásokkal lehet küzdeni, hiszen nincs olcsóbb energia, mint az el nem fogyasztott energia.
5. Az állam nélkül biztosan nem fog menni, de nemzetközi együttműködések is kellenek
Valószínűleg már az is sokat lendítene az ágazati szereplők hosszú távú elköteleződésén, ha az állam legalább szavak vagy stratégiai dokumentumok részeként zászlójára tűzné az ipari folyamatok karbonmentesítését. Nehézipari szereplőkkel folytatott tárgyalásaink során az rajzolódott ki, hogy a vonzó finanszírozási konstrukciók rendelkezésre állásánál még fontosabb számukra a kiszámítható szabályozói környezet.
Az Egyensúly Intézet egy V4 országokat felölelő kezdeményezés részeként azon dolgozik, hogy minél használhatóbb tudással járuljunk hozzá ezen nehezen zöldíthető iparágak jövőjéhez.
Mi tehát a válasz a kérdésünkre: tudjuk-e zöldíteni a nehézipart a gyártókapacitások leépítése nélkül?
A válasz igen, de csak akkor, ha már ma megkezdjük az átállást.
Stratégiai jelentőségű a ma, mert most nemcsak a kibocsátáscsökkentés kényszeríti az érintett vállalatokat a hosszú távú gondolkodásra, hanem az energiaválság és az alapanyaghiány is sürgetik ugyanezt. Az idő előrehaladtával viszont egyre nagyobb erőfeszítéssel lehet majd csak az akadályokat megugrani, egyre több feladatot sűrítünk egyre rövidebb időszakra a klímasemlegesség felé vezető úton.
Jelenleg az a speciális helyzet áll fenn, hogy a klímacélok elérése, az energiabiztonság és a versenyképesség is látványosan ugyanabba az irányba mutatnak: minél gyorsabban át kell állni egy olyan pályára, ahol a jólét növekedése a fosszilis energiahordozók felhasználásának és a kibocsátásoknak a csökkenése mellett valósul meg.
EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Címlapkép: Getty Images
