Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Az Európai Unió költségvetési kiadásokra vonatkozó szabályai és a közbeszerzési eljárásai nyilvánvalóan nem tekinthetők megfelelőnek azon fenyegetés vonatkozásában, amelyet Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziója jelent. Ha a II. világháborúban a Németország ellen harcoló szövetségeseknek ilyen hátráltató tényezőkkel kellett volna megküzdeniük, akkor nem tudtak volna megfelelő hajókat vásárolni az 1944-es normandiai partraszálláshoz, nem tudták volna felszerelni Charles de Gaulle tábornok Szabad Francia Erők elnevezésű alakulatait, és nem tudtak volna időben hadikötvényeket kibocsátani. Az EU szabályozásai aláássák az unió azon képességét, amellyel
- enyhíteni tudná a háború Európát érintő hatásait,
- gyengítik a széles körű hibrid támadásokkal szembeni védekezés képességét,
- és meghosszabbítják Oroszország Ukrajna elleni katonai agresszióját.
Éppen ezért egyes európai vezetők egyre inkább azt követelik, hogy az EU igazítsa gazdaságát a háborúhoz. Emmanuel Macron francia elnök például országok koalícióját hozta létre, hogy növeljék az Ukrajnának nyújtott támogatást. Bár sürgősen szükség van egy ilyen nézőpontváltásra, az erre irányuló erőfeszítések eddig többnyire a katonai kérdésekre korlátozódtak, így Ukrajna és az unió is más területeken sebezhető maradt.
Például az Ukrajnával való új villamosenergia-hálózati összeköttetés (interkonnektor) finanszírozására és megépítésére vonatkozó eljárás – amely egyre fontosabbá válhat, mivel Oroszország fokozza az energetikai infrastruktúra elleni támadásait – valószínűleg nem különbözne a háború előtti eljárásoktól. Most is, mint akkor, egy olyan projekt megvalósítása, amelyet mondjuk egy év alatt meg lehetne tenni, a bürokratikus akadályok miatt könnyen több évig is eltarthat.
Gondoljunk csak arra, hogy 2022 őszén, amikor Oroszország elkezdte támadni Ukrajna villamosenergia-termelő kapacitásait, Románia a NextGenerationEU-ból, a Covid utáni helyreállítást célzó uniós programból kért forrásokat, hogy a villamosenergia-hálózat terén egy interkonnektort építhessen ki Moldovával, ahol szintén áramkimaradások kezdődtek. Kilenc hónapos előkészítő munka után az EU arra a nyilvánvaló következtetésre jutott, hogy a projektnek kevés gazdasági haszna van. Bár a NextGenerationEU projektfinanszírozási kritériumai és a profitmaximalizálás szempontjából ez a következtetés helytálló volt, azonban figyelmen kívül hagyta Oroszország brutális háborújának az EU-t és a tagjelölt országokat érintő szélesebb körű kockázatait.
Hasonló kérdések merülnek fel más típusú infrastrukturális kiadások esetében is. Ma, ha Lengyelországnak vagy Észtországnak biztonsági okokból utat vagy hidat kell építenie – például a határ mentén vagy a nehezen megközelíthető határ menti falvakban kiépítendő katonai eszközök kapacitásának növelése érdekében –, akkor ahhoz nehezen vagy lassan lehetne forrásokat szerezni a nemzetközi pénzügyi intézményektől, az EU Kohéziós Alapjától vagy a NextGenerationEU alapból, nem is beszélve a Világbankról, az Európai Beruházási Bankról, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankról (EBRD) vagy az Európa Tanács Fejlesztési Bankjáról.
Ami azonban normális időkben fiskális szempontból nem lenne megalapozott, az a hadi gazdaságban új értelmet nyer.
Valójában minden tagállam számára előnyös lenne, ha javulna az EU külső határai mentén lévő tagországainak képessége az alakulatok és védelmi felszerelések mozgatására.
Diplomáciai szinten Európa határozottságot mutat, azonban, ha a források nyújtásával kapcsolatos kötelezettségvállalásokról van szó, akkor az unió még mindig ingatag. A helyzet a 2009-ben kezdődött, többéves euróövezeti adósságválság első éveihez hasonlítható – legalábbis addig, amíg Mario Draghi, az Európai Központi Bank (EKB) akkori elnöke 2012-ben el nem mondta híres beszédét, miszerint az EKB „bármi áron” megmenti az eurót. Az EU azonban még nem kötelezte el magát, hogy minden tőle telhetőt megtegyen Oroszország győzelmének megakadályozásáért. Az a kontraszt, hogy az unió 750 milliárd eurót biztosított a Covid utáni gazdasági helyreállást célzó alap számára, miközben az komoly gondot okozott számára, hogy 100 milliárd eurót biztosítson Ukrajnának a saját megmaradásáért folyó küzdelmében – amely a kontinens 1945 utáni legnagyobb háborújában zajlik –, azt tükrözi, hogy
Európa idegenkedik a gazdasági kérdéseken túlmutató közös projektektől.
Az EU-nak változtatnia kell ezen – mégpedig gyorsan – az orosz biztonsági fenyegetés mérséklése érdekében. Ez azt jelenti, hogy több támogatást kell nyújtania Ukrajnának, vészhelyzeti tervet kell kidolgoznia a katonai eszközök termelésének fokozására, és el kell fogadnia az európai védelmi termelésről szóló törvényt.
- Először is az EU-nak fontolóra kellene vennie, hogy Ukrajnát egy kölcsönbérleti (lend-lease) programmal támogassa, hasonlóan ahhoz, ahogy az Egyesült Államok segítette a szövetségeseket katonai felszereléssel, élelmiszerrel és egyéb anyagi erőforrásokkal, mielőtt hivatalosan belépett volna a II. világháborúba. Az Egyesült Államok mintegy 50 milliárd dollár értékű (ami mai árfolyamon nagyjából 800 milliárd dollárnak felel meg) árut bocsátott rendelkezésre halasztott fizetéssel. Ezen kölcsön nagy részét a liberalizált gazdasági rend megteremtésére irányuló „közös fellépés” keretében törlesztették, de annak egy részét végül ténylegesen visszafizették – az Egyesült Királyság 2006-ban fizette ki az utolsó hitelrészletet. Az EU a közös hitelfelvétel megoldását használhatná egy ilyen program finanszírozására, mint ahogy arra a Covid utáni helyreállítást célzó alapnál is sor került. Az ukrajnai háború által az uniót érintő fenyegetések egyértelműen nagyobbnak nevezhetők, mint amit a Covid jelentett.
- Másodsorban, az európai politikai döntéshozóknak készenléti terveket kell kidolgozniuk a katonai vészhelyzetekre, beleértve a polgári célú üzemek hadigyárakká történő átalakítására. Végül is a Ford is B-24-es bombázók összeszerelésébe kezdett, a Chrysler pedig tankok gyártására állt át a II. világháború alatt.
- Harmadsorban az európai védelmi termelésről megalkotandó törvény segítene enyhíteni az ellenséges hatalmak EU ellen irányuló hibrid agressziójának hatásait, beleértve a villamosenergia-infrastruktúra, a gázellátás és a távközlési berendezések elleni hibrid támadásokat. A törvény emellett egy megfelelő keretrendszert hozna létre a katonai és biztonsági hiányosságok kezelésére, a beszerzések gyorsított ütemezésére, illetve olyan iránymutatásokat tartalmazna, amelyek az ipari telephelyek bővítésére, a szerződések kezelésére, a kereskedelmi ellenőrzések bevezetésére és az ellátási láncok biztosítására vonatkoznának.
Ezt az új jogi keretet a védelmi termelésről szóló amerikai törvény (Defense Production Act – DPA) mintájára kellene kialakítani, amely 1950-ben lépett hatályba, és amely lehetővé teszi az elnök számára, hogy az ország tágan értelmezett védelmének biztosításához szükséges nyersanyagok és szolgáltatások beszerzését felgyorsítsa és bővítse a magán iparágak szabályozásával, vagy azok utasításával.
A Covid-válság időszakában például a DPA keretében a vállalatokat arra kötelezték, hogy a legfőbb prioritással az orvosi felszerelésekre és berendezésekre vonatkozó kormányzati szerződéseket kezeljék. A közvetlen beszerzéseken és vásárlási kötelezettségvállalásokon kívül a DPA egyéb pénzügyi ösztönzők, például kölcsönök és garanciák alkalmazását is biztosítja az ország védelmi készültségének fokozása érdekében, ami magában foglalja a kutatás-fejlesztés finanszírozását is.
Egy európai DPA keretet teremtene az ellenséges hatalmak által jelentett hibrid – és esetleg hagyományosabb – fenyegetések kezelésére, és segítené a közbeszerzési és költségvetési kiadási folyamatok felgyorsítását, miközben megőrizné a fékek és ellensúlyok rendszerét. Egy ilyen jogszabály elfogadása – az Ukrajnának nyújtandó kölcsönbérleti programmal és a katonai vészhelyzetekre vonatkozó készenléti tervekkel együtt – az EU hiteles elköteleződését jelentené saját védelmére és a NATO-vállalásokra vonatkozóan. Miután a szomszédságában teljes körű háború zajlik, itt a legfőbb ideje annak, hogy az EU szembenézzen a valósággal, miszerint meg kell védenie magát.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Laurence Boone: közgazdász, a Külkapcsolatok Európai Tanácsa (ECFR) tagja. Franciaország európai ügyekért felelős minisztere 2022 júliusa és 2024 januárja között. Korábban az OECD vezető közgazdászaként (2018-2022) és François Hollande francia államfő gazdasági tanácsadójaként (2014-2016) is dolgozott.
Nicu Popescu: a Külkapcsolatok Európai Tanácsa (ECFR) tagja. Moldova külügyminisztere és európai integrációért felelős minisztere volt 2021 augusztusa és 2024 januárja között. Egy korábbi időszakban, 2019-ben betöltötte a külügyminiszteri posztot. A párizsi Sciences Po egyetem docense 2016 óta.
Címlapkép forrása: Getty Images
