Kívánhatunk-e többet annál, minthogy ne haljunk meg?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A hazai közegészségügy gyakran kerül a viták homlokterébe, legutóbb például annak a bejelentésnek a hatására, hogy a kormány nem tervez ágazatspecifikus béremelést a következő két évben. Ezzel együtt munkaerőpiaci szempontból rögtön az asztalra kerül az állami intézmények megtartóereje is, ám mielőtt kinyitnánk azt a kérdést, hogy a magánegészségügyben miért akar valaki magától értetődő módon két-háromszor annyit keresni vállalkozóként, mint amennyit alkalmazottként vitt haza a közfinanszírozásban, nem árt visszatérni a kályhához, és tisztázni, az egészségügyi rendszerben mi a dolga az államnak, illetve a magánszolgáltatóknak.

Elvárás és felelősség

Körül lehet ezt írni szebben, árnyaltabban, de az állami ellátás elsődleges célja az, hogy ne haljunk meg. Elvárjuk, hogy a társadalombiztosítási járulék – amelynek a része az egészségbiztosítási járulék – befizetésével az alapműködés fedje le a gyógyítás teljes spektrumát, ne pusztán a tragédiák elkerülésére irányuljon. Végsősoron az állam azonban gyakran mégis életmentő funkciót lát csak el: ott van, amikor baj van. Recseg-ropog a gépezet, a rendszer működése messze van az elvárt szinttől és az optimális helyzettől, a minőségi elvárások háttérbe szorultak.

A magánegészségügy ehhez képest nem az életmentésről, hanem az életminőségről szól. A beteg nem kér, hanem választ, informálódik, eldönti, hol és hogyan akar gyógyulni. Ez a koncepcionális különbség alapjaiban határozza meg a rendszerek működését. Az állami rendszerbe a beteg „bekerül", általában választási lehetőség nélkül. A magánegészségügybe viszont tudatos keresés és döntés után érkezik a páciens.

Ezért más a szolgáltatási elvárás és a kommunikációs felelősség is. Az egyik legnagyobb különbség az információkezelésben rejlik. A magánegészségügyben nemcsak kezelnek, hanem el is magyarázzák, miért történik valami. A páciens érteni akarja, mi a diagnózisa, mitől javulhat az állapota, mire számíthat. A kommunikáció, a szolgáltatási szemlélet nem extrák, hanem alapelvárások. Az állami rendszer ezzel szemben gyakran információs ürességben hagyja a beteget. Nem a szakmai színvonal a probléma, hanem az élhetetlenség: nincs kihez szólni, nincs, aki eligazítson, nincs, aki elmondja, mi és miért történik.

A bizalom indikátorai

Vagyis sokan eleve felkészülnek arra, hogy nem látnak orvost, de az ápolók is rohannak, jóllehet, végül egy recepciós vagy egy biztonsági őr igazít útba. Aki eljut az orvosig, annak pedig „elég betegnek” kell lennie ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Ez is arra vezethető vissza, hogy az állami ellátás krízislogikában működik: az orvosok és szakdolgozók életveszélyes állapotokra vannak ráállva, így, ha valaki nem tűnik elég súlyos esetnek, hajlamosak bagatellizálni a problémáját, neki pedig marad a rideg bánásmód, az elutasítás – végül a távozás egy frusztráló, kellemetlen élménnyel, miközben örülhetne, hogy nincs komoly baja.

Mindebből kifolyólag egy jó orvost legtöbbször nem szakmai alapon ítélünk meg. Hanem azon, hogy kedves-e, felénk fordul-e, elmagyarázza-e, mi történik. Ha ránk néz, mosolyog, nem pökhendi, nem siet – az már fél gyógyulás. Ha viszont rideg, arrogáns, sietősen dobálja az információt, akkor bármilyen jó szakember is, az élmény negatív lesz. Ez az információs aszimmetria az, amin a magánegészségügy próbál enyhíteni.

Gyakran hasonló megközelítésből kap osztályzatot a betegektől a kórház is: milyen a csempe, van-e vécépapír, és milyen az étel minősége. Bár ez elsőre banálisnak tűnhet, valójában arra világít rá, hogy az emberek elsősorban érzelmi, kézzelfogható benyomások alapján értékelnek. Mivel nem tudják objektíven megítélni egy beavatkozás szakszerűségét, a külcsín lesz a bizalom indikátora.

Több gyógyítás, több bevétel

Visszatérve a közegészségügyi béremeléssel kapcsolatos hírekre: az ellentmondásos kommunikáció miatt a magánszektorban dolgozók elvárásai is torzultak. Minden jel szerint a fák mégsem nőnek az égig, holott sokan irreális fizetésre várnak, és nincsenek tisztában a rendszer valódi működésével: azzal, hogy a magánszolgáltatás összetett, felelősségteljes, és nem pusztán több fizetést, hanem több munkát és elvárást is feltételez.

A több gyógyítás több bevételt jelent, ebben rejlik a szakmaiság és az üzleti szemlélet érdekszövetsége,

máskülönben aligha gazdálkodható ki az infrastrukturális háttér kialakítása és fenntartása. Csakhogy a teljesítményalapú bérezés logikája sem mindenkinek való: aki a kórházi rendszerben megszokta a szigorú orvosi utasításokat, a kevés felelősséget, annak a magánszektor szabadsága kihívás is lehet. Önálló döntések, teljes értéklánc-látás, ügyfélkezelés – ezekre is fel kell készülni.

Nem minden baj egyforma, nem minden panasz érdemel azonnali beavatkozást.

A magánegészségügy nem váltja ki a kórházakat, de sok esetben tehermentesítheti azokat.

Ha valaki nem életveszélyes állapotban van, viszont hosszabb, komplexebb, kommunikáció-igényes kezelésre szorul, ott a magánszektor lehet a jobb választás. A jövő nem a versenyben, hanem az átjárhatóságban rejlik. Erre jó példa az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér, az EESZT rendszer, amely a betegadatok digitalizálásával hidat képezhetne az állami és a magánszolgáltatás között. Csakhogy a hatósági rendszer még nem nyitott az igazi partnerségre, a kommunikáció sokszor egyoldalú, a fejlesztés lehetősége szűk.

Innováció, ami nem technológia

A magánegészségügy fejlődése nemcsak technológiai kérdés, hanem kulturális is. Nem elég robotokat és algoritmusokat bevezetni, ha a szakmai gondolkodásmód nem változik. A páciens nem eset, hanem ember, akit vezetni, tájékoztatni, motiválni kell. Ebből fakad az is, hogy nem mindenki alkalmas a magánszektorhoz.

Aki kreatív, aki vágyik az önálló gyógyításra, aki szeretne a diagnózistól a rehabilitációig egy folyamatot végigvinni, annak a magánegészségügy terep és lehetőség.

De aki fix kereteket és rutinmunkát keres, az lehet, hogy inkább marad az állami rendszerben.

Az egyik legnagyobb kihívás a jövőben a növekvő igények kezelése lesz. Mivel az életmódunk egyre távolabb viszi az emberi testet az eredeti rendeltetésétől, folyamatosan növekszik a mozgásszervi megbetegedések száma, csakhogy a lakosság közben öregszik, egyre többen akarnak hosszabb ideig egészségesen élni. Ezekre a kihívásokra a jelenlegi rendszer nem tud választ adni. A válasz csakis a rendszer rugalmassága lehet: ha a szabályozás engedi a szereplőknek, hogy ténylegesen kiegészítsék egymást. A jövő nem az éles választásokról, hanem az intelligens megosztásról kell, hogy szóljon. Az állami rendszer életet ment, a magán pedig életminőséget adhat. Egyik sem jobb a másiknál – csak másra való.

Czeglédi Tamás részt vett a Portfolio által 2024-ben szervezett Private Health Forum szakmai rendezvényen. Idén is lesz Private Health Forum, szeptember 30-án, minden részlet ide kattintva!

Czeglédi Tamás MBA

MozgásKlinika franchise hálózat, Blockchaineum, egészségügyi és technológiai üzletfejlesztő, társalapító

  2016 óta meghatározó szereplője a hazai blockchain szcénának. Korábban a Blockchain Koalíció szakmai vezetője, jelenleg a nemzetközi munkacsoport vezetője, valamint az Edutus Egyetem Ált

Tovább

  2016 óta meghatározó szereplője a hazai blockchain szcénának. Korábban a Blockchain Koalíció szakmai vezetője, jelenleg a nemzetközi munkacsoport vezetője, valamint az Edutus Egyetem Ált… Tovább

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images