Miért fél Európa attól, hogy megvédje magát?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A NATO-csúcson a tagállamok megállapodtak abban, hogy 2035-re a NATO védelmi kiadási célját a GDP 2%-áról 5%-ra emelik. Miközben Oroszország Ukrajna elleni inváziója erősen rámutatott arra, hogy Európának meg kell védenie magát, Trumpnak az EU-val szembeni megvető hozzáállása volt az, ami végül meggyőzte az európai vezetőket arról, hogy cselekedniük kell.

Mégis, az a viszonylagos könnyedség, amellyel ezt a kiadási ígéretet megfogalmazták, súlyos kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan fogják teljesíteni. Németországnak van némi költségvetési mozgástere, köszönhetően az évek óta tartó alulköltekezésének és az alacsony államadósságának, de más nagy európai országok – köztük Franciaország, az Egyesült Királyság és Olaszország – komoly költségvetési problémákkal küzdenek.

A költségvetési kihívásokon túl a NATO új védelmi kötelezettségvállalása mélyebb stratégiai problémákat vet fel. Különösen azért, mert az USA diktálja a feltételeket, Trump és utódainak feladata lesz eldönteni, hogy Európa teljesíti-e kötelezettségeit.

A problémát súlyosbítja, hogy az európai országok kötelezettséget vállaltak arra, hogy GDP-jük 5%-át védelmi kiadásokra fordítják, anélkül, hogy az USA ennek megfelelő kötelezettségvállalást tett volna. Azzal, hogy ígéretet tesznek a védelmi kiadások növelésére, mielőtt az USA meghatározná a kontinensen való jelenlétének mértékét, azt kockáztatják, hogy ezzel az amerikaiak hátralépését ösztönzik.

Ez egy klasszikus 22-es csapdája: ha az európai országok nem teljesítik a kitűzött célt, az USA-nak oka lesz arra, hogy csökkentse támogatását; ha pedig az európaiak teljesítik céljaikat, az amerikai döntéshozók azzal érvelhetnek, hogy Európának már nincs szüksége az USA katonai támogatására.

E kockázat ellenére egyetlen uniós vezető sem próbálta a védelmi kiadások növelését az USA konkrét biztonsági kötelezettségvállalásához kötni. Pedig a kockázat valós: Elbridge Colby, az amerikai védelmi minisztérium államtitkár-helyettese és Trump NATO-stratégiájának kidolgozója azzal érvelt, hogy az Egyesült Államoknak csökkentenie kell katonai kötelezettségeit még az olyan kulcsfontosságú szövetségesekkel szemben is, mint Ausztrália. A hágai egymásra borulás nem fedhetik el azt a tényt, hogy Trump elnöksége alatt az USA szövetségesének lenni problematikus kérdéssé vált Európában és Ázsiában egyaránt.

E dinamikát figyelembe véve a NATO-csúcs aligha tekinthető Európa győzelmének.

Ráadásul nagyon téves az az elképzelés, hogy a védelmi kiadások növelése önmagában megoldja az EU stratégiai problémáit. A védelmi költségvetéseknek a párhuzamosságok és a pazarlás minimalizálása érdekében történő európai összehangolása nehéz lesz, és nincs konszenzus arról, hogy az európai védelmi forrásokat kizárólag európai cégeknek kellene-e juttatni, főként azért, mert

Európában sokan még mindig úgy vélik, hogy az USA-val való szoros kapcsolat fenntartása garantálja Amerika folyamatos jóindulatát és katonai támogatását Európával szemben.

Ebben a kérdésben Macron álláspontja nagyrészt elszigetelt marad. A legtöbb európai úgy gondolja, hogy Macron az európai katonai eszközök vásárlására való felhívásával valójában a francia védelmi ipart kívánja támogatni.

A gyakorlatban a kezdeti kiadások nagy részét valószínűleg amerikai cégek kapják majd, amelyek jobb helyzetben vannak ahhoz, hogy gyorsan szállítsanak kritikus fontosságú katonai felszereléseket. De vannak más problémák is. Vegyük például a Future Combat Air System (FCAS) projektet – Európa eddigi legambiciózusabb közös vadászrepülőgép-fejlesztési programját –, amelyben a Dassault, az Airbus és az Indra vesz részt. A projekt stratégiai fontossága ellenére a Dassault és az Airbus között egyre nagyobb feszültségek alakultak ki.

A francia Dassault, amely magabiztos a technológiai képességeit illetően, ellenzi azt az irányítási struktúrát, amely vétójogot biztosít a német és spanyol cégeknek. Ragaszkodik ahhoz, hogy vezethesse a FCAS programot, és azt állítja, hogy szükség esetén önállóan is folytathatja a programot. Ezek a folyamatos feszültségek továbbra is bizonytalanságot okoznak a projekt jövőjét illetően, annak ellenére, hogy azt Franciaország és Németország erőteljesen támogatja politikailag, és rávilágítanak a védelmi iparban kimutatható rivalizálásra, amely aláássa a közös európai védelmi erőfeszítéseket.

Ráadásul mivel sok európai attól tart, hogy Trump elidegenítésével felgyorsulhat az USA Európából való kivonulása, és a nagyobb uniós autonómia felé tett bármilyen lépést a NATO-t fenyegető potenciális veszélynek tekint, a nemzeti beszerzési döntések ennek megfelelően alakulnak. Dánia például nemrégiben négy újabb F-35-ös vadászgépet rendelt az USA-tól, éppen akkor, amikor Trump ismét felhozta Grönland elfoglalásával kapcsolatos fenyegetéseit. Az F-35-ösök megvásárlására úgy tekintették, mint egy módját annak, hogy Trump kedvében járjanak. Így 2035-ben Európában valószínűleg 500-700 F35-ös áll majd szolgálatban, míg Franciaországon kívül csak 24 Rafale lesz.

A legtöbb EU-tagállam számára egyszerűen nem prioritás, hogy európai harci eszközöket vásároljanak. Az amerikai haditechnikai eszközökre való támaszkodás azonban gyakorlatilag az USA-nak ad ellenőrzést azok használata felett.

• A heti szoftverfrissítések blokkolása például elég lenne ahhoz, hogy az F-35-ösök teljesítményét visszavessék.
• Ráadásul minden amerikai gyártmányú repülőgépnek repülési terveket kell benyújtania az amerikai gyártóknak, ami azt jelenti, hogy az amerikaiak tudta nélkül nem kerülhet sor olyan európai katonai műveletre, amelyben ezek a repülőgépek részt vesznek.

A legtöbb uniós döntéshozó azonban aligha gondol arra, hogy az Egyesült Államok egy napon az európai érdekekkel ellentétes célokat követhet. És még ha ez fel is merül bennük, ez a gondolat annyira nyugtalanító, hogy gyorsan elvetik.

Mindez aláhúzza Európa politikai gyengeségeit és félelmeit.

• Kaja Kallas, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője megtestesíti azt az uralkodó hozzáállást, hogy az USA-t soha nem szabad nyilvánosan kritizálni,
• António Costa, az Európai Tanács elnöke pedig 2024-es hivatalba lépése óta nagyrészt hallgat a főbb biztonsági kérdésekről.
• Andrius Kubilius védelmi biztos azon kevesek egyike, akik hajlandóak elismerni, hogy Európának amerikai támogatás nélkül is fel kell készülnie saját maga megvédésére. De még ő is kerüli azt, hogy foglalkozzon egy ilyen váltás politikai és stratégiai következményeivel, különösen a döntéshozatal és a beszerzések terén.

Míg az ukrajnai háború első két éve növelte az EU hitelességét, a jelenlegi patthelyzet és Amerika visszavonulása egy nem kellemetlen valóságot tárt fel:

Európa semmitől sem fél jobban, mint a valódi függetlenségtől.

Copyright: Project Syndicate, 2025.

www.project-syndicate.org

Zaki Laïdi
A Sciences Po professzora, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének korábbi különleges tanácsadója.

Címlapkép forrása: EU