Trump Európánál szegényebbé tette az USA-t, az EU nagy nyertese a vámalkunak – állítja a korábbi fehér házi tanácsadó

Furman úgy magyarázta, hogy a mostani vámtételek nem a ’30-as évekbeli kölcsönös vámháború logikáját követik, hanem az USA által a világgazdaságra egyoldalúan kivetett adók: az átlagos importvám 2%-ról 17%-ra ugrott. Azt állítja,

ez adóbevételt ugyan termel Washingtonnak, de a teher idővel az amerikai fogyasztókra hárul át, miközben Európa – ha ahogy eddig, tartózkodik a megtorlástól – kevésbé sérül.

Aggályát fejezte ki amiatt is, hogy a vámok bevezetése után érdekcsoportok keletkeznek, a bevételhez hozzászoknak, így a tarifák túlélik a jelenlegi ciklust is.

Furman szerint a közgazdasági modellek nem is recessziót, hanem lassulást és inflációemelkedést vetítettek előre:

mivel az áruimport csak az amerikai GDP mintegy 11%-a, a szolgáltató szektorok kevésbé érintettek, de ennek ellenére az idei növekedés nagyjából 0,5 százalékponttal alacsonyabb, az infláció pedig 3%-ra pattant vissza.

Szerinte a teljes hatás ugyanakkor még nem látszik, mert újabb vámkörök léptek életbe. Úgy értékelte, hogy Trump győzelmi narratívája is eltolódott: a gyártási munkahelyek teremtésétől és a kereskedelmi deficit lenullázásától mára a vámból befolyó összegek nagysága felé.

Furman ehhez azt tette hozzá, hogy „furcsa győzelem” százmilliárdnyi, végső soron az amerikai fogyasztók által megfizetett adónak örülni.

A pénzpiaci reakciókat illetően azt fejtegette, hogy az áprilisi pánik után a részvénypiacok azért nyugodtak meg, mert Trump visszavonta a legszélsőségesebb lépéseket – például a kínai árukra kilátásba helyezett 145%-os vámtételt –, ezzel pedig a piacnak azt üzente, hogy baj esetén kész visszakozni. Megjegyezte, hogy az AI-hoz kapcsolódó befektetési hullám is táplálja az optimizmust. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy

az USA erős belső gazdasága és a dollár tartalékvaluta szerepe miatt a politikai hibákat nem azonnal „büntetik” a piacok – hosszabb távon viszont a kisebbnek tűnő növekedési különbségek is jelentős jóléti eltérésekhez vezethetnek.

Európáról azt mondta, hogy a visszavágás elmaradása racionális döntés volt, még ha Franciaországban ezért gyengeséggel is vádolták az EU-t. A lapnak azt a „háromszintű” logikát vázolta,

• hogy az ideális kimenet az USA 0% és az EU 0% váma;
• a második legjobb az USA 15% és az EU 0%;
• a legrosszabb pedig a kölcsönös, például 30%-os vámháború.

Úgy vélte, az EU érettebbnek bizonyult, amikor nem esett a merkantilista logikába,

és a lehető legjobb megállapodást hozta ki egy rendkívül szélsőséges tárgyalópartnerrel szemben.

A kereskedelem szerinte nem „háború”: „az USA saját magát szegényítette el leginkább, Európát kisebb mértékben, és Európa bölcsen nem tetézte a kárt.”

Ellentétes stratégiaként Kanadát emelte ki, amelyről úgy nyilatkozott, hogy a Yale Budget Lab modellje szerint a legnagyobb vesztese lehet a helyzetnek, mert a 35%-os amerikai vámokra ellenlépésekkel válaszolt, így „munkavesztést és magasabb árakat” kockáztat pusztán „méltóságért” cserébe. Azt is megjegyezte, hogy a világ nem tudott egységesen fellépni, sőt még Kanada és Mexikó is külön utakon tárgyalt az Egyesült Államokkal, ezért egy-egy ország számára a racionális válasz a saját vámok emelésének kerülése volt.

Kínát kivételnek nevezte: az amerikai fogyasztók vonzereje és a kínai ritkaföldfém-függőség miatt Pekingnek valódi alkuereje van, és szerinte ezen a fronton Trump végül meghátrált, amikor nemcsak a beígért vámokat vetette el, hanem a Kínának szánt AI-célú félvezetőexporton is lazított.

A belső amerikai viták kapcsán kitért Erika McEntarfer statisztikai hivatalvezető menesztésére is, amit botrányosnak nevezett, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a statisztikusok apolitikus szakemberek, és még egy kedvezőtlen kinevezés mellett is „nagyon nehéz” lenne meghamisítani a makroadatokat.

Joe Biden iparpolitikai törekvéseiről úgy fogalmazott, hogy a stratégiai iparágak – például a félvezetők – célzott támogatása indokolható, de az átalakítási kísérlet nem hozott fordulatot:

a feldolgozóipari munkahelyek tovább fogynak, a támogatások jelentős része nagyvállalatoknál köt ki. Szerinte csak nagyon szűk, nemzetbiztonságilag egyértelmű területeken érdemes közpénzből beruházni; a középosztály általános megsegítésére a piac hatékonyabb, mint az állam.

Végül a világrend átalakulásáról azt mondta, hogy az USA megszegte a több évtizedes legnagyobb kedvezmény elvét, amikor országonként eltérő vámtarifákat kezdett alkalmazni, ami veszélyes széttöredezéshez vezethet. Alternatívaként azt javasolta, hogy más országok – köztük Európa – egymás között mélyítsék a kereskedelmet és integrációt, sőt adott esetben az Egyesült Államok nélkül is működőképes megállapodásokat kössenek.

A Mercosur-megállapodással szembeni franciaországi ellenállásról azt mondta, hogy a kereskedelem hasznai szétterülnek, a vesztesei viszont koncentráltak – a tiltakozó gazdák érdekei érthetők, de a teljes társadalom szava számít. Európának – tette hozzá – a Draghi-jelentés szellemében a termelékenység és a növekedés emelésével, belső akadályai lebontásával és piacainak skálázásával kell válaszolnia; ez egyszerre növelné jólétét és biztosítaná a védelmi kiadások fedezetét.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Portfolio