Gyerektelenségi adó helyett gyermekességi adó? Meglepő, mi a valós helyzet

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A gyerekvállalás költsége

A „motherhood penalty” egy részletesen kutatott, alaposan alátámasztott megállapítás: a munkaerőpiac és a családon belüli munkamegosztás bünteti a nőket, ha gyereket vállalnak. Miközben a nők és férfiak foglalkoztatási és kereseti pályája többé-kevésbé együtt halad amíg gyerektelenek, az olló kinyílik, amint gyerekük lesz. A nő karrierje ellaposodik, életpálya-jövedelme csökken; a férfi, ha egyáltalán, inkább apasági bónuszt kap, többet kell dolgoznia, többet keres és magasabb lesz a nyugdíja. E megfigyelés Nobel-díjat ért: Claudia Goldin részben erre kapta az elismerést. A kitüntetés is aláhúzza a megfigyelés fontosságát és az általános konszenzust, hogy nem jó ez így. Nem helyes, hogy a nő hátrányba kerül, ha gyereket szül. Különösen nem, ha a gyerekre a társadalomnak is szüksége van, hiszen felnövekedvén ő fogja fizetni a közszolgáltatásokat és a nyugdíjakat.

Van egy másik kutatási irány, amely ugyanezt a nőt, ugyanezt az anyát nem egy férfihoz, hanem egy másik nőhöz hasonlítja, egy olyan nőhöz, akinek nincs gyereke. Ezek a tanulmányok is a legrangosabb folyóiratokban jelennek meg, és az eredmények megítélése is hasonló.

Nem jó, ha egy nő hátrányt szenved, ha szül. Nem csak akkor nem jó, ha egy férfival szemben kerül hátrányba, akkor se jó, ha egy másik nővel szemben, aki nem szült.

Kiváltképp, magamat ismételve, ha a gyerek felneveléséhez a többieknek is érdeke fűződik. Például a gyerektelen nőnek, akinek a nyugdíját ez a gyerek fogja fizetni. A meg nem született gyerekek nem fizetnek járulékot.

Végül van egy harmadik kutatási irány, ami még mindig ugyanezt a nőt, ugyanezt az anyát vizsgálja, de nem egyedül, hanem az apával együtt (mindegy, hogy vérszerinti vagy nevelő apa, csak járuljon hozzá a gyerekneveléshez pénzzel vagy munkával). És nem egymáshoz hasonlítja, hanem egy kalap alá veszi őket: ők a szülők. Az összehasonlítás pedig nem nők és férfiak vagy anyák és nem anyák között történik, mint a fenti példákban, hanem szülők és nem szülők között. És akkor hirtelen a dolog megítélése megváltozik. Visszatérő tapasztalatom, hogy ilyenkor a hallgató vagy az olvasó visszakérdez: na és? Ők akarták, ők döntöttek így, viseljék a költségeit. Miért kéne, hogy a társadalom valakinek a hobbiját finanszírozza – kérdezi sok olvasó. Az egyik perzsa szőnyeget gyűjt, a másik gyereket akar. Ha az utóbbit támogatjuk, miért ne támogatnánk az előbbit is?

Ezek nyilván nem az én mondataim, de gyakran hallom őket. Pedig, még egyszer mondom: ugyanarról a nőről, ugyanarról a gyerekvállalási döntésről van szó. Ugyanezzel a lendülettel mondhattuk volna Claudia Goldin nőjéről is, hogy tudhatta előre, mivel jár a szülés. Az ő döntése volt, nem Afganisztánban vagyunk vagy Jemenben, ha gyereket vállalt, viselje a következményeit. Szerencsére nem ezt mondjuk. Nem mondjuk, hogy csak azért, mert egy nő gyereket akar, még annak árán is, hogy ez hátrányba hozza és kiszolgáltatottá teszi, akkor ez jó így, hiszen lám, mindennek ellenére elvállalta azt a gyereket.

Ha ilyenkor nem mondjuk, akkor viszont ne mondjuk akkor se, amikor nem anyának, hanem szülőnek neveztük, harmadszor is mondom, ugyanazt a nőt. A „motherhood penalty”-t sem „womanhood penalty”-nek nevezzük: a hangsúly a gyerekvállaláson és nem a nemen van, még akkor is, ha a közbeszéd és a kutatás a nemek számára adódó különbségre koncentrál. És figyelmen kívül hagyja, hogy a gyerekvállalás az apának is költséges mulatság.

Új szempontok a családtámogatásokról szóló vitában

Tegyük fel, hogy meggyőztem az olvasót, de legalábbis elgondolkodtattam, hogy az az elv, amit gender szempontból elfogadunk, gyerekvállalási szempontból is elfogadható kell, hogy legyen. Csakhogy a gyerekvállalás támogatásáról nem ebben a kontextusban szoktunk gondolkodni. A családtámogatásokról zajló vita általában egy igen szerencsétlen normatív kontextusban zajlik. Az egyik oldalon a nemzethalál és önző szinglihordák, a másik oldalon a hálószobába belopódzó állam és fiatal nők méhében turkáló kopasz öregemberek. Az egyik oldalon pro-natalizmus, a másikon a női reproduktív jogok és munkavállalás. Mivel itt összeegyeztethetetlen(nek hitt) dolgok kerülnek egymás mellé, a családtámogatásokról nem tud vita folyni, csakis hitbéli harc. Ami egyfelől kényelmes. Nem kell sokat gondolkodni, elég néhány kulcsszóra figyelni, és attól függően, hogy ki melyik szót mondja ki, rögtön látszik, hogy kiféle-miféle. Hogy hányadán is állunk vele. Másfelől viszont egy ilyen terepen nincs helye a kompromisszumnak. Az egyedüli megoldás a másik oldal kiszorítása lehet.

Megjegyzem, ezek a viták nem csak nálunk butultak el ennyire, az amerikai és egyre inkább az európai közélet is kiiktatja a tényleges vitát, és megsemmisít, eltöröl, kiiktat és elhallgattat. Pártállásra, vallásra, fajra, nemre való tekintet nélkül.

Most azonban valami szokatlan történt. A világ egyik vezető liberális napilapja, a New York Times arról írt, hogy a feministáknak támogatniuk kéne a pro-natalista programokat. Aztán, egy hónappal később arról, hogy miként járul hozzá a jómód a csökkenő születésszámhoz. Hogy van ez? Ilyesmiket nem liberális napilapok szoktak írni. Az ember egészen összezavarodik. Pro-natalista liberálisok? A Férfiak Klubja a New York Times-ban?

Vagy lehet, hogy az eddigi vita csúszott félre? Hogy mindeddig rosszul feltett kérdésekre próbáltunk meg választ adni? Hogy rossz szemszögből néztük a dolgokat? Hogy a kibékíthetetlennek gondolt normatív ellentét mögött valójában egy félrement statisztikai mérési rendszer húzódik meg, ami nem tartalmazza a nem fizetett munka és a családon belüli transzferek értékét? Ha pedig valaki megméri ezeket a dolgokat és bevonja őket a vitába, akkor a vita szerkezete megváltozik? Hogy esetleg odébb tolódnak a viszonyítási pontok?

Megadóztatják a gyereknevelést

E cikk apropóját az adja, hogy a NYT mindkét idézett írása hivatkozik egy hazai közreműködéssel zajlott kutatásra, amelyben e cikk szerzője is részt vett. Ez a kutatás azt vizsgálta, mennyivel több nettó támogatást adnak másoknak azok, akik gyereket nevelnek, mint azok, akik nem.

Ez elsőre meglepőnek tűnhet. Végtére is, a családosok kapnak támogatásokat, akár természetben, akár készpénzben vagy adókedvezmény formájában. Azok, akik nem nevelnek gyereket, nem kapnak ilyesmit. Tanulmányunkban azonban azt mutattuk ki, hogy

a családosokkal bőkezűen bánó társadalom pusztán optikai illúzió. Azok a transzferek, amelyeket a családosok kapnak jól dokumentáltak, jól láthatók. Azok a transzferek viszont, amelyeket a családosok adnak, nem látszanak.

A szóban forgó támogatások több csatornán futnak. Az államon: az aktív korúak, akik a nettó adófizetők, támogatják a gyerekeket és időseket, vagyis a nettó kedvezményezetteket. Fizetik a közoktatást, a családtámogatásokat, a munkanélküli ellátásokat, az egészségügyet, a nyugdíjakat és a közjavakat. Ezt minden aktív fizeti, az anyák kevesebbet, mint a nem anyák, az apák viszont többet, mint a nem apák (hiszen nem tehetik meg, hogy nem keresnek többet). Összességében azonban, európai átlagban a szülők kevesebbet fizetnek. Aktív életük során a szülők becsült nettó közterhei a nem szülők közterheinek körülbelül háromnegyedét teszik ki.

Ez azonban a teljes csomagnak csak a kisebbik része. A nagyobbik részt nem látjuk semmiféle statisztikában vagy nyilvántartásban. A transzferáramlásnak ez a része nem hagy információs nyomot, mert a családban zajlik, a család pedig nem vezet naplót arról, hogy ki mennyi pénzt és nem fizetett munkát tesz be, és ki mennyit vesz ki. Ami nem hagy információs nyomot, abból nem keletkezik adat, amiből nem keletkezik adat, azt nem elemezzük, amit pedig nem elemzünk, az elvész a szemünk elől. Elfelejtkezünk róla. Az említett kutatás ezt az információs hiányt szüntette meg azzal, hogy megmérte a képlet hiányzó elemeit. És azt találtuk, hogy

ha az összes tételt (a pénzbeli kiadásokat és a nem fizetett háztartási munkát) számba vesszük, akkor a szülők által nyújtott transzferek értéke nem kisebb, hanem lényegesen nagyobb, mint amit a nem szülők nyújtanak. Európai átlagban több mint két és félszer akkora.

Az új járulékfizető nemzedék felnevelésébe a szülők lényegesen nagyobb erőforrásokkal szállnak be, nincs azonban olyan szabály vagy mechanizmus, ami alapján többet is kapnának vissza. Ugyanazért az ellenszolgáltatásért lényegesen többet kell nyújtaniuk. Fizetnek egy jelentős, többnyire láthatatlan adót. Ha tetszik, a pénzben fizetett adó mellett természetben is fizetnek, méghozzá lényegesen többet.

A gyerektelenségi adó fogalmát ismerjük és viszolygunk tőle. Valójában a jóléti állam gyermekességi adót szed. Láthatatlan módon megadóztatja a gyereknevelést.

És nem azért, mert állam, vagyis nem azért, mert az erőforrások mozgatását az aktív korúak, a gyerekek és az idősek között az állam végzi és nem a piac vagy a család, hanem azért, mert rosszul van összerakva és reformra szorul. Nem lebontani kell, hanem átalakítani. A jóléti rendszer, azon belül a nyugdíjrendszer olyan adatokat használ, amiket könnyű összegyűjteni, és figyelmen kívül hagyja azokat a transzfereket, nevezetesen a jövő adófizetőinek felnevelési költségeit, amikről nincsenek adatai. Úgy viselkedik, mint az egyszeri ember, aki nem ott keresi az elveszett kulcsát, ahol elhagyta, hanem ott, ahol van fény. A fent említett kutatás az eddig homályban maradt sarkokba világít be, és olyan képet mutat, ami gyökeresen eltér az eddig látottól.

Nem a gyerektelenek támogatják a gyereknevelőket, hanem fordítva. Feleslegesen beszélünk a gyerektelenségi adó réméről, amikor a gyereknevelést adóztatjuk.

A családtámogatás valójában kompenzáció

E megállapítások pedig egy új szempontot hoznak be a családtámogatásokról szóló vitákba. E vitákat két megközelítés dominálja Magyarországon. Az egyik szerint a családtámogatások arra szolgálnak, hogy növeljék a termékenységet, a másik szerint, hogy a gyerekszegénységet csökkentsék és a női munkavállalást segítsék. A harmadik érvrendszer, ami pedig az akadémiai szakirodalomban már évtizedek óta jelen van, nevezetesen, hogy a családtámogatási rendszer a gyermekességi adó kompenzálására szolgál, alig-alig jelenik meg.

A családtámogatások termékenységi hatásairól tudjuk (de legalábbis tudni véljük), hogy nincsenek, vagy nagyon gyengék, és leginkább az időzítésre, mint a gyerekszámra hatnak. Ami nem teljesen, de azért inkább többé, mint kevésbé stimmel. Viszont lehet, hogy nem azért van így, mert a termékenységi döntés nem reagál az anyagi ösztönzőkre, hanem azért, mert ezek az ösztönzők nevetségesen alacsonyak.

A családtámogatások és a gyerekszegénység kapcsán pedig rendszeresen megállapítjuk, hogy a rendszer elégtelen és rosszul céloz, mert a szegények helyett a gazdagokat támogatja. Ez a gondolatmenet ott szokott megbicsaklani, hogy épp akkor, amikor a „félrecélzás” erősödött (2010 után), a jóléti rendszer pedig „a gazdagok jóléti rendszere” lett, a gyerekszegénység rohamtempóban csökkent. Nem a relatív szegénységi mutatóra gondolok, ezzel kapcsolatban komoly szakmai kifogások merültek fel, hanem az abszolút szegénység (anyagi depriváció) indikátoraira.

Ha azonban a felnövekvő nemzedékek adófizető képességének megteremtése zömmel a szülők láthatatlan, el nem ismert, és figyelmen kívül hagyott erőfeszítésének eredménye, a befizetett adóból finanszírozott közszolgáltatásokból és készpénzes programokból viszont inkább kevesebbet, mint többet kapnak, akkor a családtámogatás nem arra szolgál, hogy a vágyott(nak mondott) gyerekek megszülethessenek, és arra se, hogy a gyerekek szegénységi kockázata csökkenjen, hanem arra, hogy a gyerekszám szerinti láthatatlan, de jelentős mértékű újraelosztást valamelyest kompenzálja.

Ebben a megközelítésben a családtámogatás nem támogatás, hanem kompenzáció. Nem arról van szó, hogy a szülők kapnak valamit, hanem arról, hogy a rájuk terhelt láthatatlan közterhek, a természetben megfizetett adó egy részét visszatérítik nekik.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images