Gyermekneveléshez kötni a nyugdíj összegét? A szakértő szerint ez a megoldás

Jelenleg a fejlett országokban sehol sem számít befektetésnek a gyermeknevelés, pedig a történelem során mindig is az volt. Régen a gyerek nemcsak családi örömöt jelentett, hanem gazdasági értéket is teremtett: hozzájárult a család megélhetéséhez, idővel pedig biztonságot nyújtott az idős szülőknek – mondja Banyár József.

Szerinte ma a gyermeknevelés költsége egyáltalán nem térül meg azoknak, akik ezt állják, és például a nyugdíjrendszert is úgy építjük fel, hogy az ugyan erősen függ attól, hogy mennyi gyermek születik, de magát a gyermeknevelést nem ismerjük el itt, hanem arra mint „hobbi tevékenységre” tekintünk, annak gazdasági értékét nem ismerjük el sehol.

Banyár példája szerint

olyan ez, mint ha az ország élelmiszer-ellátását a hobbikertészek munkájára bíznánk, a termést ingyen elvennénk, majd szétosztanánk azok között, akik enni akarnak, anélkül, hogy a kertészek ezért – az alkalmi és részleges kompenzációktól eltekintve – bármit kapnának cserébe, mondván: „kertészkedni öröm”.

A közgazdász rámutat: a gyereknevelés egyre drágább, hiszen a gyerekek hosszabb ideig maradnak iskolában és a szülők anyagi támogatására szorulnak. Eközben a szülők nem kapnak közvetlen ellenszolgáltatást azért, hogy felnevelik őket, csak némi „költségtérítést”. Ezzel szemben a fejlődő országokban a gyermekvállalás még mindig befektetésnek számít: ráadásul ott olcsóbb is a nevelés, és a gyerekek már korán gazdasági hasznot termelnek a család, a szülők számára.

Hasonló témában fejtette ki véleményét Gál Róbert Iván a Portfolio On The Other Hand rovatában:

A közgazdász szerint a gyermekvállalási döntéshozatal során az érzelmi szempont fontos, de önmagában nem elég: pusztán érzelmi indíttatásból ma már nem születik elég gyermek. Gazdasági megfontolásból viszont egyre kevesebben vállalnak, mert ezek a megfontolások egyértelműen ellene szólnak.

Banyár József azt érti „befektetés” alatt, hogy valaki időt, energiát és pénzt tesz valamibe, ami később kamatostul megtérül számára. A történelem során ez a gyerekvállalásra is igaz volt: a paraszti és kézműves gazdaságokban a gyerekek már kicsi koruktól hasznos munkát végeztek – őrizték az állatokat, segítettek az aratásban, vitték az ételt a földekre, dolgoztak a konyhakertben. Így a kezdeti – egyébként sem túl jelentős – „befektetés” viszonylag hamar megtérült.

A legfontosabb azonban az időskori biztonság: a gyerek felnőve átvette a családi gazdaságot, az idős szülők továbbra is részt vettek a munkában, de egyre kevesebbet dolgoztak, míg végül eltartottként éltek – visszakapva azt, amit korábban beléjük fektettek. Ez volt a befektetés logikája.

Ez a rendszer mostanra teljesen kikopott. Nincsenek családi gazdaságok, még a mezőgazdaság is nagyrészt formális munkahelyekre épül, ahol gyerek nem dolgozhat. Az iskoláztatás általánossá vált és egyre hosszabb lett, így a gyerekeknek idejük sem lenne munkát végezni.

Idős korban pedig nem a gyerek tartja el a szülőt, hanem a nyugdíjrendszer – vagyis a szülők anélkül adnak anyagi támogatást a gyereknek, hogy később bármit visszakapnának.

Banyár József kiemeli: a megoldás az, hogy modern körülmények között is „befektetéssé” kell tenni a gyerekvállalást, ugyanúgy, mint – értelemszerű módosításokkal – hajdan, vagyis a nyugdíjrendszert – ami eleve függ attól, hogy mennyi gyermeket vállalnak az emberek – kell szorosabban összekapcsolni vele.

Az állami nyugdíjrendszer ma úgy működik, hogy az aktív dolgozók befizetéseiből tartjuk el a nyugdíjasokat, és cserébe azt várjuk, hogy amikor mi leszünk idősek, a következő dolgozó generáció ugyanígy eltart majd minket. A rendszer előnye, hogy közösségi szinten kezeli a kockázatokat. Ha egy családban a gyerekek fiatalon meghalnak, a szülők nem maradnak ellátatlanul; ha pedig a szülők halnak meg korán, a gyerekek nem maradnak eltartási kötelezettség nélkül. Mindenki „közös kasszába” fizet, és onnan kap ellátást – mondja Banyár.

A probléma viszont az, hogy ez a rendszer nem veszi figyelembe, ki nevelt fel gyerekeket, és ki nem. A gyermektelenek ugyanúgy részesülnek a nyugdíjból, mint azok, akik sok gyereket neveltek, pedig ők nem (illetve az adófizetésükből finanszírozott gyermeknevelési támogatások révén sokkal kisebb mértékben) járultak hozzá a jövő járulékfizetőinek felneveléséhez. Sőt, anyagilag sokszor jobban is járnak: aki nem vállal gyereket, nem esik ki a munkaerőpiacról, több járulékot fizet, így magasabb nyugdíjat kap. És ezt a nyugdíjat majd olyan fiatalok befizetéseiből kapja, akiket mások neveltek fel.

Így a mai rendszer egyszerre igényli, hogy sok gyerek szülessen, és közben anyagilag arra ösztönöz, hogy minél kevesebben vállaljanak. Ez a belső ellentmondás hosszú távon fenntarthatatlan, szétfeszíti a rendszert.

A megoldás az lenne, ha a nyugdíj mértékének megállapításakor figyelembe vennénk, ki mennyivel járult hozzá a következő generáció felneveléséhez – érvel a közgazdász. Ha a felnevelt gyerekek száma és a gyereknevelésbe fektetett erőforrás (amit a gyermek képzettségével, iskolai végzettségével lehetne mérni) arányában kapnánk nyugdíjat, akkor a gyerekvállalás a mai körülmények között is újra befektetésnek számítana – nem csak érzelmi, hanem gazdasági értelemben is.

Banyár szerint a fejlett világ nagy részén a gyereknevelés költségei nem kizárólag a szülőket terhelik. Ezek egy részét – sok esetben jelentős részét – az adófizetők állják. Ilyen például az ingyenes oktatás: bár a szülők nem fizetnek közvetlen tandíjat, az iskolák működtetése komoly költséggel jár, amelyet végső soron az adófizetők fedeznek. Hasonló a helyzet az olyan régi támogatási formákkal is, mint a GYES – ez is közpénzből finanszírozott.

A kormány újabb, gyerekvállalást ösztönző elemeiről a közgazdász úgy véli, több probléma is van velük. Az egyik, hogy gyakran rövid életűek: nagy összegeket adnak egy ideig, majd hirtelen megszűnnek. Ez azt jelenti, hogy leginkább azok tudják kihasználni, akik éppen a bevezetés idején gondolkodnak családalapításon. A népességnek ez csak egy nagyon kis része, miközben a hosszabb távra tervezők – például a mai egyetemisták – sokszor figyelmen kívül hagyhatják ezeket, hiszen nem tudni, később is lesznek-e hasonló lehetőségek.

Az ilyen kedvezmények költségeit is az adófizetők állják. A kedvezményes hiteleknél például a kamattámogatást az állam, azaz az adófizetők pénzéből egészítik ki. Az én elképzelésem szerint a nyugdíjrendszerben arányosan kellene figyelembe venni, ki mennyivel járult hozzá a gyerekneveléshez

– mondja Banyár József.

Elképzelése szerint ebbe beleszámítanának a közösség által finanszírozott elemek is, de a szülők által vállalt terhek ennél általában sokkal jelentősebbek. A rendszernek rugalmasan kellene követnie, hogy adott időszakban mekkora arányban fedezik a költségeket a szülők, és mekkora rész jut az adófizetőknek – akik között persze maguk a szülők is ott vannak.

Ez a megközelítés azért is előnyös, mert időben jól illeszkedik: amikor a gyerekekből adófizetők lesznek, a szülők (és akik akkor az adót fizették) jellemzően már nyugdíjas korban vannak, és ekkor tud visszaáramlani hozzájuk a gyereknevelés „hozadéka” a nyugdíjrendszeren keresztül.

A jelenlegi intézkedésekkel kapcsolatban a közgazdász szerint az irány alapvetően jó. Felidézi, hogy Orbán Viktor korábban úgy fogalmazott, hogy „aki gyereket nevel, az éljen jobban, mint aki nem nevel”. Ez szerinte egy helyes célkitűzés – bár közgazdasági szempontból megelégedne az „éljen ugyanúgy”-gyal.

A gond az, hogy a rendszer mögött nincs átfogó, kiszámított koncepció. Inkább ad hoc intézkedések sorozata jellemzi a rendszert, amelyek rövid távon érvényesek, majd módosulnak vagy megszűnnek. A demográfiai folyamatok azonban nem egyik napról a másikra változnak: 1-2 év alatt nem lehet érdemi eredményt várni, viszont a támogatási rendszerekben éppen a stabilitás lenne kulcsfontosságú.

Banyár nem látja, hogy pontosan felmérték volna, mennyibe kerül egy gyerek felnevelése, és nem fogalmazták meg, hogy ezek költségeit a társadalomnak hosszú távon is vissza kellene térítenie a szülőknek. Így nem csoda, hogy vegyes eredmények születnek. Volt ugyan egy időszak, amikor megugrott a teljes termékenységi arányszám – elérve az EU-átlagot, nagyjából 1,58-as értéket –, de ez nem bizonyult tartósnak, és újra csökkenni kezdett. Szerencsére nem értük el a 2000-es évek eleji 1,2 körüli mélypontot, de a tendencia világszerte negatív, még a fejlődő országokban is, ahol bár a szint magasabb, a csökkenés üteme egyértelmű.

A 2,1-es szintet – amely a népesség egyszerű reprodukciójához szükséges – már alig néhány fejlett ország tudja tartani, például Izrael. Mindenhol máshol visszaesés tapasztalható, lévén jelenleg a fejlett országokban a gyerekvállalás pénzügyi szempontból inkább egy nagyon költséges „hobbinak” tekinthető. Sokan szívesen belevágnának, de ahogy a drága hobbiknál lenni szokott, végül sokan nem engedhetik meg maguknak.

A közgazdász rámutat: a jelenlegi kormányzati politika lényegében azt mondja, irányítsuk az adófizetők pénzét a gyereknevelés támogatására. Ez azonban nagyon jelentős közpénz-felhasználással jár. Amit ő javasol, az alapvetően más megközelítés:

szerinte mindenkinek meg kellene fizetnie a saját felnevelésének költségeit, amikor felnőtt és már jövedelmet termel.

Ez elsőre hasonlónak tűnhet ahhoz, amit Orbán Viktor is mondott, miszerint annak kell jobban élnie, aki gyereket nevel. Ám gazdasági szempontból teljesen más alapállásról beszélünk. "Az én elképzelésem szerint méltányosan kellene elszámolni mindenkivel: életpályája során senki ne fogyasszon többet, mint amennyi jövedelmet összesen megtermelt" – mondja Banyár József.

Természetesen lennének kivételek, például a fogyatékkal élők, akiket a közösségnek kell eltartania, vagy azok, akik idő előtt meghalnak, és így nem tudják „visszafizetni” a rájuk fordított költségeket. De átlagosan ennek az elvnek kellene működnie.

Ha megnézzük a folyamatot: mindenkit felneveltek valamilyen formában, és ez óriási ráfordítást jelentett. Az államtól, az adófizetőktől kaptunk ingyenes oktatást, egészségügyi ellátást és más transzfereket. A szülőktől pedig nemcsak pénzbeli támogatást, hanem rengeteg időt is: amikor velünk foglalkoztak, lemondtak a pénzkeresés lehetőségéről. Ez mind nagyon komoly befektetés a következő generációba.

Az én javaslatom az, hogy ezt a „befektetést” vissza kell fizetni. Ezt úgy lehetne megvalósítani, hogy a nyugdíjrendszert átalakítjuk: amikor egy ember felnőtté válik és munkába áll, elkezdi törleszteni a felnevelése költségét.

Ez a befizetés pedig azok nyugdíjára fordítódna, akik ténylegesen hozzájárultak az ő felneveléséhez – a szülők és a társadalom azon tagjai, akik adójukból fedezték az ellátását és az oktatását.

Banyár a közterhek rendszerét is átalakítaná: a jelenlegi nyugdíjjárulékot átnevezné „törlesztésnek”, és arányossá tenné a felnevelési költségekkel.

Ez a törlesztés fedezné a nyugdíjakat, és olyan arányban kellene szétosztani, amilyen arányban valaki ténylegesen hozzájárult a következő generáció felneveléséhez.

Aki nem vállal gyereket, az a gyereknevelésre el nem költött pénzt tegye félre a saját nyugdíjára. Aki viszont gyereket nevel, annak erre nincs szüksége, hiszen majd a gyermeke befizetéseiből fog nyugdíjat kapni.

Például egy hozzávetőleges becslés szerint:

• aki három gyereket nevelt fel, és azok eljutottak az érettségiig, de tovább nem, az körülbelül a mostani nyugdíjszintet kapná;
• aki két gyereket nevelt, annak a kétharmadát;
• aki egy gyereket, annak az egyharmadát;
• aki pedig nem nevelt gyereket, ő jóval kevesebbet – az adófizetői hozzájárulás arányában.

Ha nem csak érettségit, hanem felsőfokú végzettséget is szerez a gyermek, akkor az – a több ráfordítás miatt – több nyugdíjat jelent, az általános iskolából kimaradt gyermek után viszont nagyon kevés, vagy semmi sem járna.

A mai rendszerhez képest tehát máshogy kellene elosztani a törlesztést (járulékot).

A gyereket nevelők jóval jobban járnának a gyermeket nem nevelők rovására, akik viszont jelenleg járnak túl jól.

Így ez utóbbiak kevesebbet kapnának rendszerből, de ők külön is félreraknának a nyugdíjukra. Ez a megtakarítás nagyjából akkora lenne, mint az az összeg, amit „megspóroltak” azzal, hogy nem kellett gyereket eltartaniuk, beleértve a gyermeknevelésre (nem) fordított idő értékét is.

A rendszer lényege az anyagi helyzetek kiegyenlítése lenne. Jelenleg a gyereket nevelők anyagi áldozatot hoznak: életszínvonaluk hirtelen visszaesik azokhoz képest, akik nem nevelnek gyereket. Aki nem vállal gyereket, azt a pénzt és időt, amit a szülők a gyerekükre fordítanak, szabadon elköltheti saját magára, akár szórakozásra. Banyár ezen változtatna úgy, hogy anyagilag semleges legyen, hogy valaki nevel-e gyermeket, vagy sem.

Szerinte a gyermektelenek életszínvonala jelenleg minden szempontból kedvezőbb: mivel aktívként nem nevelnek gyereket, több pénzük és szabadidejük marad, amikor pedig nyugdíjba mennek, magasabb nyugdíjat kapnak. Ennek egyik oka, hogy ők nem estek ki a munkából a gyereknevelés miatt, így folyamatosan tudtak jövedelmet termelni, miközben a szülők idejük és jövedelmük jelentős részét a gyerekek felnevelésére fordították.

A családosokra célzott lakástámogatási lehetőségekről Banyár úgy véli, ezt természetesen figyelembe kell venni, és az általa elképzelt rendszerben ez meg is történne: a lakhatási támogatások – például lakásvásárlási kedvezmények – lényegében az adófizetők pénzéből történnek, és a gyerekvállalást segítik.

Ilyenkor tehát az adófizetők között osztjuk szét a gyermekvállalás bizonyos terheit, amiért ők valamekkora nyugdíjat kapnának. Azonban a támogatások aránya változó, és ezek önmagukban nem oldják meg az alapvető igazságtalanságot.

A közgazdász koncepciójának lényege, hogy elsősorban a nyugdíjrendszert kell megreformálni.

Az állami nyugdíj mértéke függjön attól, mekkora adófizetői és szülői ráfordítás történt a gyermek felnevelésére.

Aki nem nevel gyereket, annak félre kell tennie annyi pénzt, amennyit így megtakarít. A cél az, hogy megszűnjön a gyermektelenek jelenlegi, indokolatlanul kedvező helyzete – ami, társadalmi szempontból "öngyilkos módon", egyértelműen a gyermektelenségre ösztönöz –, hiszen ők egész életpályájuk során többet fogyasztanak, mint amennyit megtermelnek, a különbözetet pedig lényegében a gyermeket nevelők állják, miközben a szülők jelentős anyagi és időbeli áldozatot hoznak a jövő nemzedék felneveléséért.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images