A 13. havi nyugdíj korlátozásától a korhatár előtti nyugdíjazásig – Egy lehetséges nyugdíjreform kockázatosabb elemei

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Ebben a cikkben összesen négy olyan lehetséges – de nagyobb kockázatokkal járó – intézkedést mutatok be, amelyek részei lehetnének egy nyugdíjreformnak. Ezek közül kettő könnyen megvalósítható, de fokozottan kockázatosnak számít, míg a másik kettő közepesen nehezen kivitelezhető és közepesen kockázatos intézkedésnek tekinthető.

Könnyen megvalósítható intézkedések

1. A 13. havi nyugdíj összegének korlátozása vagy egységesítése

A magyar 13. havi nyugdíj olyan juttatás, amelyet nem támaszt alá járulékfizetés és szolgálati idő, miközben e plusz havi nyugdíj kifizetésének éves költségvetési igénye 550 milliárd forintos nagyságrendben mozog, amelyet plusz költségvetési transzferek révén biztosítani kell a jelenleg fokozott kockázatokkal fenyegetett gazdasági helyzetben is (amíg lehetséges).

Ha a 13. havi nyugdíj kifizethető összegét korlátoznák, akkor biztonságosabban fenntartható lenne ez a plusz juttatás.

A jelenlegi átlagos nyugdíjösszeg (245 ezer forint) vagy a medián nyugdíjösszeg (216 ezer forint) lehetne például egy felső határ.

A történelmi előkép fenyegető: 2009-ben, az akkori 13. havi juttatás megszüntetése előtt 80 ezer forintban maximálták a kifizethető összeget (ez utóbbi öröklődött a nyugdíjprémium máig hatályos felső korlátjaként), de ezt sem menthette meg a juttatást a teljes megszüntetéstől 2010-ben.

Ez a korlátozás azonban méltányosan csak akkor hajtható végre, ha egyúttal a nyugdíjemelési rendszer érdemi reformjára is sor kerül, ugyanis jelenleg a 13. havi nyugdíj az egyetlen hatékony eszköz a nyugdíjasok elszegényedésének lassítására (mert az érintett nyugdíjasok számára havi bontásban 8,3%-kal magasabb elkölthető jövedelmet biztosít).

2. A nyugdíjplafon bevezetése

A járulékplafon mellett a kifizethető állami nyugdíjak összegét is korlátozza egy sor európai ország (Svájc, Franciaország, Belgium, legutóbb Spanyolország), jellemzően legfeljebb háromezer euró (mintegy 1,2 millió forint) összegben.

Azokban az országokban, ahol a nyugdíj nem teljesen adómentes juttatás, a nyugdíjplafon bevezetése jelentősen átalakítja a nyugdíjasok pénzügyi helyzetét az adókörnyezet változása miatt, különösen azok számára, akik magas összegű állami nyugdíjat kapnának. Az érintett országokban ez jelentősen ösztönzi az egyéni nyugdíjcélú megtakarításokat és a foglalkoztatói nyugdíjpillér lehetőségeinek a kimaxolását.

magyarország Az egyetlen olyan ország, ahol sem járulékplafon, sem nyugdíjplafon nincs, a jövedelemadózás sem progresszív, és foglalkoztatói nyugdíjpillér sem működik.

Közepesen nehezen megvalósítható intézkedések

1. A nyugdíjba vonulási feltételek rugalmasabbá tétele (korhatár előtti nyugdíjazás korszerű rendszerének megteremtése)

2010/11-ben négy radikális beavatkozás nagy hatást gyakorolt a nyugdíjrendszer fenntarthatóságára. Ezek:

• a 2022-re befejeződő fokozatos korhatáremelés,
• a magánnyugdíjpénztári rendszer 2010. szeptemberi de facto visszaállamosítása,
• a korhatár előtti nyugdíj és a rokkantsági nyugdíj 2012. január 1-jétől hatályba lépett megszüntetése,
• valamint a nők kedvezményes nyugdíjának 2011. január 1-jei bevezetése.

A nyugdíjkorhatárt más államok is emelik, a tőkefedezeti nyugdíjpillér más országokban is hiányozhat, az viszont unikális, hogy Magyarországon az egészségre különösen ártalmas vagy egyébként veszélyes munkakörökben sem lehet korkedvezményt szerezni, és annak alapján korkedvezményes nyugdíjat kérni, mint ahogyan az is, hogy a rokkantsági nyugdíjakat radikálisan kimetszették a nyugdíjrendszerből.

Nem véletlen, hogy a férfiak kedvezményes nyugdíjának ötlete a korhatár előtti, korengedményes, korkedvezményes és hasonló nyugdíjak megszüntetése és a Nők40 bevezetése óta rendszeresen felbukkan.

Jelenleg a kétmilliónál kicsit kevesebb öregségi nyugdíjas közül mindössze 38,4% férfi. Ennek oka szomorúan egyszerű: a férfiak születéskor várható élettartama jelentősen rövidebb, mint a nőké: 7,1 évvel rövidebb életre számíthatnak. Persze a nyugdíjrendszer szempontjából nem a születéskor várható élettartam, hanem a 65 éves korban várható további élettartam a kulcsfontosságú adat. Magyarországon egy férfi 13,2 évet, egy nő 17,3 évet él átlagosan a 65 éves kora betöltését követően, így a nők javára időskorban 7,1 évről 4,1 évre csökken az élettartamelőny.

A férfiak látszólag joggal vethetik föl, hogy a nyugdíjrendszer fenntartásához összességében magasabb összeggel járultak hozzá életük során, mint a hölgyek – hosszabb szolgálati idejük van és e hosszabb idő alatt átlagosan 17%-kal magasabb kereset után fizettek nyugdíjjárulékot –, a nyugdíjrendszer áldásait mégis sokkal rövidebb ideig élvezhetik, mint a nők.

A férfiak melletti érvelésből persze rendre kimarad, hogy a gyermeknevelés vagy a felnőtt hozzátartozó gondozása tipikusan a nőket terhelő feladata nem minősül teljes értékű munkának (a munkabérnél jóval kisebb, ráadásul korlátozott időre és szigorú feltételekkel megállapítható gyermeknevelési segélyek, ellátások, ápolási díjak igényelhetők csak), míg a hétköznapi házimunkáért nemhogy  munkabér nem jár, de semmilyen segély sem illeti meg az otthon robotoló nőt (persze a férfit sem, de ő csak ideje töredékét tölti ilyen tevékenységekkel).

A férfiak kedvezményes nyugdíja melletti legfőbb érv nyilván az lehet, hogy a várható élettartamuk valóban jelentősen rövidebb, mint a nőké.

Magyarország teljes lakosságának (9.604.000 fő) 48%-a férfi, ez az arány csökken a 65 év feletti korcsoportokban 38,4%-ra. Így a nők egész népességre vetített 52%-os többsége a 65 pluszos korosztályokban 61,6%-ra nő.

A férfiak kedvezményes nyugdíjának a Nők40 mintájára történő bevezetése ennek ellenére a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát veszélyeztető, rendkívül kockázatos vállalkozás lenne.

A férfi kedvezményes nyugdíjat a legjobb esetben is 43 évi jogosító időhöz kellene kötni. Ha a beszámítható szolgálati idők közül ugyanazokat a tartamokat vennénk ki, mint a nők esetében, akkor a legkorábban jellemzően azok a férfiak élhetnének a lehetőséggel, akik a középiskola után rögtön dolgozni kezdtek és a sorkatonai szolgálaton kívül (ennek tartamát egy férfi kedvezményes nyugdíjra jogosító időben nyilván figyelembe kellene venni) nem is szakították meg a munkaviszonyukat.

A 2022-es népszámlálás adatai szerint a 60-64 éves férfiak létszáma 261 ezer fő, elsősorban közülük kerülhetnének ki a kedvezményes nyugdíj potenciális jogosultjai. (A 60-64 éves nők létszáma 304 ezer fő, ha még nem igényelték a Nők40-et, akkor elsősorban közülük kerülhetnek ki a Nők40 kedvezményezettjei a következő néhány évben.)

A létszámadatok tükrében a férfiak kedvezményes nyugdíja potenciálisan a Nők40-re fordított nyugdíjkiadás akár 86%-ába is kerülhetne, vagyis meghaladhatná a 400 milliárd forintos tételt. E tekintetben azt se felejtsük el, hogy a férfiak esetében a kedvezményes nyugdíj összegének kiszámításához átlagosan 17%-kal magasabb nyugdíjjárulék-alapot képező jövedelmet kell figyelembe venni, ennek következtében a kedvezményes férfinyugdíj átlagos összege jelentősen magasabb lenne, mint a Nők40 átlagos összege.

Megteremthető lenne-e a fedezet erre a lényegében 15. havi nyugdíjjal felérő plusz terhelésre?

A kérdés nyilván költői, hiszen a Nők40 és a 13. havi nyugdíj költségigénye együttesen már jelenleg is ezer milliárd forintos (két havi plusz nyugdíjjal felérő) kiadást generál minden évben – ehhez egy harmadik plusz havi tétel beemelése veszélyezteti az egész rendszer finanszírozhatóságát.

A megoldás mindkét nem számára a rugalmas nyugdíjba vonulás lehetőségének jövőbeni megteremtése lehet – de ennek következménye az lenne, hogy a Nők40 a jelenlegi formájában megszűnne, és a kedvezményes nyugdíjakat levonás terhelné: annyiszor 4-5% mértékű málusz, ahány évvel a 65 éves nyugdíjkorhatár betöltése előtt kezdődne a nyugdíj folyósítása. A nők javára ez esetben úgy biztosítható az alkotmányos pozitív diszkrimináció, hogy az ő kedvezményes nyugdíjukat kisebb mértékű elvonás terhelné.

2. A nyugdíjemelési eljárás átalakítása (vegyes indexálás, valorizációs és szolidaritási korrekció), ezzel együtt a nyugdíjmegállapítás valorizációs eljárásból eredő méltánytalanságainak elhárítása

Magyarországon a nyugdíjakat az infláció mértékével kell emelni. Ennek révén a nyugdíjak reálértéke elvileg nem csökkenhet, bármekkora is az infláció. A helyzet mégsem ilyen rózsás, mert

a nyugdíjemelési eljárást vezérlő szabályok nem garantálják a nyugdíj reálértékének tényleges megőrzését.

Az emelés csak az adott évi inflációtól függ, más tényező – mindenekelőtt az országos nettó keresetek alakulása – a nyugdíjemelés mértékét nem befolyásolja. Emiatt a nyugdíjasok relatív elszegényedése minden olyan évben elkerülhetetlen, amikor az országos nettó átlagkereset növekedése nagyobb, mint az inflációé. Például ha egy adott évben a nettó átlagkereset 10%-kal, az infláció 5%-kal nő, akkor egy kiinduló 100.000 forintból

• 110.000 forint lesz, ha az nettó kereset, viszont csak
• 105.000 forint, ha az nyugdíj.

Máris 5000 forint a leszakadás 100.000 forintra vetítve.

A nyugdíjak keresetektől való leszakadása, vagyis a nyugdíjasok relatív elszegényedése minden olyan évben nő, amikor a keresetek gyorsabban nőnek, mint az infláció, márpedig az elmúlt másfél évtizedben minden évben ez volt a helyzet, még az elszabadult infláció két évében is alig volt kisebb a nettó keresetek nominális növekedésének az üteme, mint az infláció emelkedése.

Ennek a helyzetnek a megoldására olyan években, amikor az országos nettó átlagkereset nominális növekedési üteme magasabb, mint az infláció emelkedése, vegyes indexálással kellene a nyugdíjakat emelni, vagyis az infláció mértéke mellett a nettó keresetnövekedés mértékét is figyelembe kellene venni a nyugdíjemelés százalékos mértéke meghatározásához. A modern nyugdíjemelési rendszerekben az infláció 100%-a mellett a nettó reálkereset növekedés 20-50%-ával is emelik pluszban a nyugdíjakat.

Ha egy adott évben az infláció emelkedése magasabb lenne, mint a keresetnövekedés (ez egy növekvő gazdaságban rendkívül valószínűtlen, recesszió idején azonban előfordulhat), akkor csak az infláció vezérelné a nyugdíjemelést.

Magyarországon a minden év januárjában esedékes rendszeres emelést az inflációnak a költségvetési törvényben az adott évre előre tervezett mértéke szerint kell végrehajtani, s ha ennél nagyobb lenne az augusztusig mért tényadatok alapján az év egészére becsülhető infláció, akkor utólag korrigálni kell az emelést novemberben (vagyis akkor, amikor az infláció éves mértéke még mindig csak becsült adat). Ez az eljárás önmagában is sok sebből vérzik.

A költségvetési törvényt Magyarországon jellemzően már fél évvel a tényleges évkezdet előtt elfogadják, vagyis olyan becslésekre építik, amelyek menet közben sokszor és lényeges mértékben változhatnak. Különösen igaz ez az infláció mértékére.

A tárgyév januárjában a nyugdíjemelést végül egy olyan inflációs mérték szerint hajtják végre, amely a költségvetési törvény januárban hatályos szövegében szerepel, és amely természetesen még mindig csak egy becslés az adott évben várható pénzromlás mértékére vonatkozóan. Idén 3,2% ez a becslés – amelyről már a leírása pillanatában tudni lehetett, hogy nem lesz valós.

Ha ez a becslés nem bizonyulna pontosnak, mint ahogyan az az idén is történt, akkor egy újabb becslés alapján korrigálják a januári becslést, és ennek az újabb becslésnek a mértékében végrehajtanak egy nyugdíjemelési korrekciót. Hangsúlyozom, ez még mindig nem az adott évre vonatkozó tényleges infláció, hiszen annak mértékét csak a következő év februárjában teszik közzé. Vagyis a januári inflációs becslést egy szeptemberi inflációs becslés követi, amelynek alapján novemberben korrigálhatják a nyugdíjemelést. Idén 1,5%-os korrekciós emelésre lehet számítani.

Persze ha a kormányzat szükségesnek tartja, akkor a nyár elején-közepén is lehetséges egy közbeiktatott rendkívüli korrekció (szintén egy becsült inflációs mérték szerint). Ezt az évközi rendkívüli korrekciót a nyugdíjtörvény nem írja elő, csak egy általános felhatalmazást ad a kormánynak arra, hogy a feltételek megléte esetén a nyugdíjasok érdekében további intézkedéseket tegyen. Idén nem került sor ilyen rendkívüli évközi emelésre, pedig az igény fokozottan megvolt rá.

Az éves mérték szeptemberi kormányzati becslését – amely a novemberi nyugdíjemelési korrekció alapjául szolgál – a január-augusztus között mért tényadatokra kell alapozni, ez a becslés azonban a szeptember-december hónapok tényleges inflációját nem biztos, hogy kielégítően tükrözi, s ha a tényleges infláció végül meghaladná a novemberi korrekciós emelés meghatározásánál figyelembe vett, a január-augusztus hónapok közötti tényadatok alapján megbecsült éves inflációt, akkor ezt a veszteséget már nem kárpótolják a nyugdíjasok részére.

Így minden évben egyharmad évnyi (szeptember-december) infláció ellen nagy valószínűséggel csak korlátozott védelemben részesül minden nyugdíjas.

Ennek a helyzetnek a megoldása érdekében rövid távon

• a nyugdíjemelés gyakoriságát sűríteni kellene (legalább negyedévente lehetne emelni a nyugdíjakat),
• az adott évi nyugdíjemelést és annak korrekcióját a tényleges éves inflációs adat következő év februári, KSH általi közlésének ismeretében a következő év márciusi nyugdíjfizetés során visszamenőleg korrigálni kellene, ha ez a mérték nagyobb lenne, mint a tárgyév novemberi nyugdíjemelési korrekciót meghatározó tárgyév szeptemberi becslés szerinti mérték.

Az emelés egységes százalékos mértéke szerint kell az ellátásokat emelni, függetlenül azok nagyságától.

Például idén januárban 3,2%-kal emelték a nyugdíjakat, így

• a 80 ezer forintos nyugdíjat 82.560 forintra,
• a 100 ezer forintos nyugdíjat 103.200 forintra,
• a 600 ezer forintos nyugdíjat 619.200 ezer forintra kellett emelni.

Az arányok matematikailag ugyan nem változtak (a 100 ezer forintos nyugdíj a 600 ezer forintos nyugdíjnak ugyanúgy az egyhatoda, mint a 103.200 forintos nyugdíj a 619.200 forintos nyugdíjnak), a vásárlóerő érzete és a nyugdíjasok önbecsülése azonban változott: a szegény nyugdíjas relatíve még szegényebbnek érzi magát – miközben szegényebb és gazdagabb nyugdíjas egyaránt különböző meredekségű elszegényedési csúszdákra került, amint megállapították a nyugdíjukat, éppen a nyugdíjemelés kizárólag inflációhoz kötött jellege következtében.

A szubjektív tényezők indulati hatásán túl ráadásul a szegényebb nyugdíjasnak valóban igaza van, hiszen a kisebb nyugdíjból nagyobb arányban kell költeni olyan árucikkekre, például az élelmiszerekre, amelyek árnövekedése az általános inflációnál akár jóval magasabb is lehet, nem is beszélve a háztartási energiára fordított nyugdíjhányadról, amely a kisebb nyugdíjban részesülők jellemzően rosszabb minőségű lakásaiban brutálisan magasra nőhet.

A legszegényebb nyugdíjasok helyzetének javítását a nyugdíjreform egyik céljának kell tekinteni.

A helyzet rövid távon a nyugdíjak összege szerint eltérő – sávos – emelési eljárás bevezetésével is kezelhető lehet, bár ezt sok szakértő rossz megoldásnak tartja, mert sértheti a biztosítási elv érvényesülését. A magyar nyugdíjrendszer egyik legnagyobb baja azonban éppen ezzel kapcsolatos, mert a nyugdíjemelés során sem a korábban megállapított nyugdíjak leszakadó értékét, sem pedig a mélyszegénységbe (a legalsó jövedelmi decilisbe) csúszott nyugdíjasok nyugdíját nem kompenzálják külön.

Ennek a helyzetnek a javítására két emelési korrekciós tényező bevezetése szolgálhat:

• a valorizációs nyugdíjemelési korrekció, amellyel a korábbi években megállapított és a nyugdíjemelés eddig felsorolt anomáliái miatt méltánytalanul csökkenő összegű nyugdíjak összegét e valorizációt figyelembe vevő korrekciós növelési tényezővel is emeli (korábban, 2005-ben már rákényszerült a kormányzat, hogy az addig felhalmozódott és elviselhetetlen mértékűvé fokozódott lemaradások enyhítésére általános korrekciós emelést vezessen be, ezt a kényszert lehet megelőzni a rendszeres valorizációs karbantartással),
• a szolidaritási nyudíjemelési korrekció, amellyel a nyugdíjemelési eljárás anomáliái miatt mélyszegénységbe csúszott nyugdíjasok nyugdíjának összegét az átlagosnál nagyobb mértékben növeli (ennek fedezetét egyebek között az okafogyott és erejét vesztett nyugdíjprémiumra félretett költségvetési előirányzat szolidaritási korrekciós alappá történő átminősítésével lehet megteremteni).

Egy méltányos nyugdíjemelésnek nem csak a megszaladó inflációt kell ellensúlyoznia, hanem a korábban megállapított – és emiatt fokozottan zsugorodó értékű – nyugdíjjal rendelkezőkkel szembeni méltánytalanságot is orvosolnia szükséges. Ezért a nyugdíjemelés rendszerébe mielőbb célszerű beépíteni a korábbi évek elszegényedési csúszdáján egyre mélyebbre süllyedt nyugdíjak kompenzációs növelését biztosító, azaz a valorizációs szorzók mindenkori értékéhez igazodó korrekciós indexálást is.

Mielőtt bárkinek ismét eszébe jutna, hogy a szolidaritás sérti a magyar nyugdíjrendszer biztosítási elvét (vagyis azt, hogy a nyugdíjakat meg kell szolgálni munkavégzéssel szerzett keresetek utáni járulékfizetéssel és szolgálati idő szerzésével), hangsúlyozom, hogy

• a nyugdíjak megállapítása során egy munkanyugdíj-rendszerben valóban nincs helye a szolidaritásnak (az a szociális ellátórendszert vezérlő elv), viszont
• a nyugdíjak karbantartása (a nyugdíjemelés) körében minden modern nyugdíjrendszerben fontos alapelv a szolidaritás is, hiszen a nyugdíjrendszernek nem feladata az aktív korban elért különbségek további mélyítése a nyugdíjasok között, ezért minden modern nyugdíjrendszerben (a miénket kivéve) jövedelem-újraelosztási transzferek biztosítják a nyugdíjemelés méltányosságát.

Minden nyugdíjas jogos igénye, hogy a nyugdíja összege a lehető legpontosabban tükrözze az ő munkával vagy gyermekneveléssel megszerzett nyugdíjjogosultsága mértékét, vagyis az általa vagy helyette az aktív élete során fizetett nyugdíjjárulékok összege többé-kevésbé egyezzen meg a nyugdíjas élete során részére folyósított nyugdíjak összegével, azaz a két aggregált összeg, a járulékok és a járadékok összege (bonyolult biztosításmatematikai kalkulációk eredményeként) a lehető legnagyobb mértékben egyezzen meg, legyen egymással ekvivalens.

Ez a munkanyugdíjat szabályozó ekvivalencia-elv lényege, amellyel általában minden gondolkodó érintett egyetért, és azt nem tekinti méltánytalannak, ha annak az embernek a nyugdíja is magasabb, aki hosszabb ideig fizetett magasabb járulékot az aktív élete során, és vice versa.

A már megállapított nyugdíjak karbantartása, vagyis a rendszeres és rendkívüli emelések, továbbá a nyugdíjas társadalomnak biztosított plusz ellátások, például a 13. havi nyugdíj vagy a nyugdíjprémium tekintetében azonban más a helyzet. Ezeken a területeken az ekvivalencia elv mellett a szolidaritás elvét is érvényesíteni kell a nyugdíjrendszer méltányosságának biztosítása érdekében.

Kezdetben a 13. havi nyugdíj visszavezetésével okafogyottá vált nyugdíjprémium megfelelően módosított költségvetési előirányzata szolgálhatna a szolidaritási emelési korrekció fedezetéül.

Összességében a jelenlegi nyugdíjemelési eljárás lényege, hogy a nyugdíjakat a költségvetési törvényben hónapokkal előre rögzített inflációs becslés szerint kell emelni, és ennek az emelésnek a kompenzációjára csak utólag kerülhet sor, akkor is csak egy újabb becsült inflációs adatnak megfelelően. Mindez elsősorban nem a nyugdíjasok, hanem az állam érdekeit szolgálja, hiszen az inflációs emelés mértéke mind a januári elsődleges emelés, mind a korrekciós emelések esetében kormányzati becslésre (és nem lezárt tényadatokra) épül, másrészt a nyugdíjasokra hárítja át a kockázatviselés egészét, hiszen a nyugdíjasok a nekik járó emelést hosszú hónapokra kamatmentesen kölcsönadják az államnak, sőt, az év utolsó négy hónapjára járó pótlólagos emelésről részben vagy teljesen le is mondanak az állam javára.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images