Akár felbruttósítást és foglalkoztatói pillért is hozhatna a nyugdíjreform

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Ebben a cikkben három lehetséges intézkedést mutatok be, amelyek részei lehetnének egy nyugdíjreformnak. Ezek közül az egyik közepesen nehezen megvalósítható, de fokozottan kockázatos intézkedésnek számít, míg a másik kettő nehéz és kifejezetten kockázatos intézkedési lehetőségnek tekinthető.

Közepesen nehéz, de fokozottan kockázatos intézkedés

A foglalkoztatói nyugdíjpillér általános bevezetése

A legfőbb politikai kockázatot e tekintetben az jelenti, hogy összekeverhető a foglalkoztatói pillér a kormányzat által kihalásra ítélt magánnyugdíjpénztári rendszerrel.

A magyar nyugdíjrendszer pillérhiányos szindrómában szenved, mert a foglalkoztatói nyugdíjpillér hiányzik.

Ezt a hiányt azonnal orvosolni szükséges, hogy enyhüljön a magyar állami nyugdíjrendszert terhelő nyomás.

• Az első lépés ezen az úton az lehet, ha a cafeteria-rendszerben visszaállítanák a munkáltatók 2017-től érthetetlen módon megszüntetett azon kedvező adóelbírálását, amely a dolgozóik nyugdíjpénztári tagdíjához nyújtott munkáltatói támogatás adókedvezményében öltött testet.
• Mielőbb célszerű lenne emiatt bevezetni azt a rendelkezést, hogy a munkavállalók önkéntes nyugdíjpénztári tagsági díjához adott munkáltatói támogatás szocho-mentes legyen, vagyis a munkáltatónak 13%-kal jobban megérje a dolgozói hosszútávú anyagi biztonságának támogatása, mintha munkabérként fizetné ki az érintett összeget.

Egy érdemi magyar nyugdíjreform fontos eleme lehet a foglalkoztatói nyugdíjpillér teljes létrehozása, erre a brit megoldás szolgálhat bevált nemzetközi példaként. Az Egyesült Királyságban minden alkalmazott, aki 22 évesnél idősebb, de még nem töltötte be az új állami nyugdíjra jogosító életkorát (ami jelenleg 66 év), valamint az éves keresete legalább 10 ezer font, automatikusan tagja lesz a munkáltatója által működtetett foglalkoztatói nyugdíjszervezetnek (auto-enrolment), amelyből kívánsága szerint meghatározott időn belül kiléphet, ha akar (opt-out). A foglalkoztatói nyugdíjpillérek mellett szóló legerősebb érv, hogy mindegyikben hozzájárul a munkáltató is az alkalmazottja nyugdíj-előtakarékosságához.

A munkáltatói hozzájárulás minimális mértéke a kereset 3%-a. A munkáltató természetesen ennél magasabb mértéket is választhat. A munkavállalónak minimum a keresete 5%-át kell a foglalkoztatói nyugdíjszervezetben vezetett számlájára utalnia. Ennek az 5%-nak a 20%-át vállalja át támogatásként az állam, vagyis a munkavállaló 4%-ot, a munkáltató 3%-ot, az állam 1%-ot fizet a foglalkoztatói nyugdíjalapba.

A brit mellett természetesen az EU-tagállamokban működő, a közelmúltban létrehozott foglalkoztatói pillérek tanulmányozása is ajánlott a magyar pillér létrehozása előtt.

Nehéz és kifejezetten kockázatos intézkedések

1. A nyugdíjvárományok méltánytalanságainak enyhítése

A méltánytalanság első forrása: az adórendszer

A nehézséget legfőképpen az okozza, hogy ezek a méltánytalanságok részben az adórendszer következményei, vagyis orvoslásuk csak az adórendszer átalakításával együtt képzelhető el. Az egykulcsos szja-rendszer miatt ugyanis a magasabb jövedelműek nyugdíjvárománya indokolatlanul magasabb lehet, mint a kisebb keresetűeké.

A biztosítási elv alapján a nyugdíjrendszerekben jövedelem-átcsoportosítás zajlik a korábban elhunytak részéről a hosszabban élők részére. Miután a kisebb keresetűeknek jellemzően rövidebb a várható élettartama, a kisebb nyugdíjukat is csak rövidebb ideig kapják, ennek következtében tovább sérül a nyugdíjrendszerben a méltányosság.

Az OECD becslése szerint a kisebb keresetűek várható élettartama átlagosan 3 évvel rövidebb, ami 13%-kal csökkenti a nyugdíjuk összértékét a tovább élő magasabb keresetűek nyugdíjához képest, mégpedig azon a negatív hatáson felül, amit a kisebb összegű nyugdíjuk okoz.

Ezt csak úgy lehetne kezelni, ha a várható élettartamokat nem csak a születési évjárat, hanem a társadalmi csoporthoz tartozás szerint is figyelembe vennék, de ez kezelhetetlenül elbonyolítaná a rendszert. A várható élettartamok keresettől is függő alakulását inkább a jövedelem újraelosztási eljárásaiban lehet figyelembe venni, vagyis a nyugdíjrendszerben a szolidaritási elvet is fokozottan érvényesíteni kell. Íme, még egy szakmai indok a szolidaritási elv erősítésére!

Természetesen a többkulcsos szja-rendszer visszavezetése is enyhítheti ezt a méltánytalanságot.

A méltánytalanság második forrása: a nettósítás

A méltánytalanságok másik fő oka, hogy a magyar nyugdíjrendszerben a nyugdíjakat a nettósított keresetekből kell kiszámítani. Emiatt minden olyan évben, amikor módosulnak a személyi jövedelemadó és a járulékok mértékei, módosul az adott évre számítható nettó jövedelem is, amely indokolatlan előnybe hozhatja azokat, akik alacsonyabb adó- és járulékszinttel jellemezhető években szereztek nyugdíjjogosultságot, és vice versa.

Magyarországon a szja-kulcs vagy a munkavállalói járulék-kulcs bármilyen emelése automatikusan csökkenti a jövőbeni nyugdíjakat, mert csökkenti a nyugdíjszámítás alapjául szolgáló nettó kereseteket.

Ez az adó- vagy járulékkulcsok esetleges változását követően a jövőben megállapítandó nyugdíjak nem szándékolt csökkenéséhez vezethet.

A nyugdíjak felbruttósítása – amikor a bruttó keresetekből bruttó nyugdíjösszeget kell számítani, amelyet kedvezményes közterhek terhelhetnek – orvosolhatja ezt a méltánytalanságot (a bruttósítást több mint egy évtizede már majdnem meglépte a magyar állam, de a utolsó pillanatban visszatáncolt a jogalkotó).

Európában egyedülálló magyar megoldás, hogy a nyugdíj a bonyolult eljárásokkal, 1988-ig visszamenőleg évente nettósított és évente változó szorzókkal valorizált keresetekből a pénzügyileg némileg perverz nyugdíjskála alkalmazásával megállapított nettó (adó- és járulékmentes) juttatás.

Az összes többi államban a nyugdíj bruttó összegű, amelyet a bruttó keresetekből (nettósítás nélkül) számítanak, és amelyet különböző mértékű adó és egészségbiztosítási járulék terhelhet.

A méltánytalanság harmadik forrása: a nyugdíjmegállapítás és a nyugdíjkarbantartás eltérő eljárásrendje

Magyarországon a nyugdíjak alapját képező havi nettó életpálya átlagkereset összegének számítása során az 1988 óta szerzett keresetek évenként nettósított összegét a nyugdíjmegállapítás évét megelőző év országos nettó átlagkereseti szintjéhez igazítják a valorizálás (értékkövetés, felértékelés) révén, így az új nyugdíjak többé-kevésbé igazodnak a magyar keresetek alakulásához.

A megállapított nyugdíjak viszont már nem igazodnak a keresetekhez, mert az összegüket évente csak és kizárólag az infláció mértékével emelik, így a nyugdíjak relatív értékvesztése elkerülhetetlen.

A nemzetközi szakértők faramuci javaslatot tettek e probléma kezelésére. Szerintük a nyugdíjmegállapítás során alkalmazandó valorizáció mértékét egyrészt a járulékalap vagy az azt kifejező valamely makrogazdasági mutató (foglalkoztatottság, GDP, bértömeg) alakulásához kell kötni, azaz egyfajta fenntarthatósági együtthatót kell bevezetni, amely visszafoghatja az új nyugdíjak összegét, vagy a valorizációs szorzókat vegyes indexálást (felerészben a keresetnövekedés, felerészben az infláció mértékétől függő indexet) alkalmazva kell meghatározni. E megoldások visszafoghatják a jelenleg csak az országos nettó átlagkereset nominális növekedésétől függő értékkövetés mértékét.

Vagyis a nemzetközi szakértői javaslat nem a nyugdíjemelés, hanem a nyugdíjmegállapítás felől közelíti meg a relatív nyugdíjas elszegényedés égető problémáját, és egyfajta előzetes vegyes indexálással vagy a járulékalap változásához történő kötéssel a valorizációs szorzók mértékét javasolja csökkenteni, hogy az újonnan megállapított nyugdíjak alapját képező életpálya átlagkereset számított nettó összege csak részlegesen követhesse a magyar országos nettó átlagkereset nominális növekedési ütemét (jelenleg teljes mértékben azt követi). Ennek következtében az újonnan megállapított nyugdíjak összege kisebb lehetne, miközben a nyugdíjemelés módja nem változna.

Ez a javaslat tehát nem a már megállapított nyugdíjak értékvesztését előzné meg, hanem az új megállapítású nyugdíjak összegét fogná vissza. A nyugdíjasok relatív elszegényedését úgy csökkentené, hogy a kiinduló helyzetet rontaná le (az elszegényedési csúszdát kevésbé meredekké tenné), viszont éppen ennek következtében a nyugdíjasok abszolút elszegényedésének kockázatát növelné meg. Így az égető gondot nem oldaná meg, hanem inkább tetézné ez a javaslat, ha nem járna együtt a nyugdíjemelési eljárás reformjával.

A bruttó nyugdíjszámításra történő esetleges átállás esetén természetesen azt is meg kell határozni, hogy a bruttó összegű nyugdíjakat milyen kedvezményes mértékű jövedelemadó és egészségbiztosítási járulék terhelné. A nemzetközi példák tárháza mindenesetre nagyon gazdag, hiszen mindenki más bruttó alapon számol.

A nyugdíj adó- és járulékterhelése egyúttal azt az életkori diszkriminációt erősítő előítéletet is kiiktatná, hogy a nyugdíjasokat "el kell tartania" az aktív korosztályoknak.

A jelenlegi számítási eljárások miatt a magyar nyugdíjrendszer továbbra is áttekinthetetlen. Senki nem látja előre az élete során azt, hogy miképpen, milyen időtartamok, keresetek, járulékok alapján nő a nyugdíja, hogyan épülnek föl évről-évre a jogosultságai, s ezek ismeretében mennyi plusz járulékot érdemes fizetnie vagy milyen nyugdíjcélú előtakarékossági programba érdemes belevágnia.

2. Automatikus kiegyenlítő mechanizmusok bevezetése

A politikai kockázatot legfőképpen az okozza, hogy minden automatizmus az ad hoc állami beavatkozások lehetőségeinek szűkítését jelenti. Az automatikus kiegyenlítő mechanizmusok ugyanis a nyugdíjrendszerekben olyan előre meghatározott szabályokra épülnek, amelyek automatikusan – külső politikai, jogalkotói beavatkozás nélkül – változtatnak a nyugdíj megállapítási vagy karbantartási feltételein, ha a kiegyenlítő mechanizmus működtetéséhez kiválasztott indikátorok értéke változik, így biztosítva a fenntarthatóságot és a méltányosságot.

Az indikátorok lehetnek demográfiai, gazdasági vagy pénzügyi jellegű jelzőszámok. Demográfiai indikátor lehet egy meghatározott életkorban várható további élettartam, mint láttuk, ez vezérelheti a nyugdíjkorhatár automatikus alakulását. Gazdasági indikátor lehet az infláció, a keresetnövekedés, a bértömeg alakulása vagy a GDP változása. Pénzügyi indikátor lehet a nyugdíjkassza egyensúlyának változása.

Az automatikus kiegyenlítő mechanizmusok jellemzően a nyugdíj értékére, a járulék mértékére vagy a nyugdíjkorhatárra vonatkozó változásokat léptetnek életbe. Az automatikus jelző arra vonatkozik, hogy a nyugdíjrendszer kijelölt összetevőit érintő változások előre meghatározott szabály szerint külön politikai vagy gazdasági beavatkozás nélkül bekövetkeznek, ha a szintén előre meghatározott feltételek vagy küszöbértékek módosulnak.

Minden ilyen mechanizmus közös célja, hogy csökkentsék a nyugdíjrendszereket érintő jövőbeni bizonytalanságok negatív kockázatait, különösen az infláció alakulása, a nyugdíjak finanszírozása és a várható élettartam növekedése vonatkozásában.

A folyó finanszírozású felosztó-kirovó rendszerekben külön kockázatot jelent az egy nyugdíjasra eső járulékfizetők számának alakulása, amely közvetlenül függ a várható élettartamban, a termékenységben, a foglalkoztatásban és a migrációs egyenlegben bekövetkező változásoktól. Az automatikus kiigazítások révén megakadályozható, hogy a nyugdíjak megfelelőségét vagy a nyugdíjrendszer pénzügyi fenntarthatóságát tartósan veszélyeztessék a jövőbeni kockázati tényezők.

Az automatikus megoldások a nyugdíjrendszer számtalan metszetét érinthetik, a nyugdíjszámítás során alkalmazott valorizációs módszerektől a nyugdíjemelési indexek alakításán és a nyugdíjrendszer pénzügyi fenntarthatóságát biztosító kiegyenlítő rendszereken át a várható további élettartamtól függő korhatár-alakítás és nyugdíjmeghatározás különböző automatikus szabályrendszereinek alkalmazásáig.

Svédországban és Finnországban működnek a leghatékonyabb automatikus kiegyenlítő mechanizmusok, de Észtországban és Olaszországban is fejlesztik ezeket a megoldásokat, amelyekben mind a nyugdíjmegállapítás, mind a nyugdíjemelés, mind a nyugdíjkorhatár alakulása függ a várható élettartam változásától, továbbá a járulékfizetők és a nyugdíjasok arányának alakulásától. Ez utóbbi a német kiegyenlítő mechanizmusban is fontos szerepet játszik.

A magyar reform részeként a legfontosabb automatikus mechanizmus a nyugdíjkorhatárnak a várható további élettartamtól való függővé tétele lehet.

Ez a megoldás azt célozza, hogy a hosszabb életre számító évjáratok tagjai tovább dolgozzanak, vagyis az élettartam növekedése ne a nyugdíjas élet hosszát növelje.

Ezt a megoldást alkalmazza Dánia, Észtország, Finnország, Görögország, Olaszország, Hollandia, Portugália és Szlovákia. Közülük négy országban (Dánia, Észtország, Görögország és Olaszország) a 65 éves (Dániában a 60 éves) életkorban várható egy év további élettartam-emelkedés egy évvel növeli a nyudíjkorhatárt.

Svédország, Finnország, Hollandia és Portugália a 65 éves korban várható további élettartam-növekedés kétharmadával egyenértékű korhatáremelést alkalmaz (vagyis egy év élettartam-növekedés 8 hónap korhatáremelést von maga után).

A nyugdíjkorhatár várható élettartamtól történő függővé tétele következtében az élettartam-növekmény egésze vagy kétharmada az érintett személy aktív dolgozói időszakára esik, így nem (vagy csak kisebb mértékben) növeli a nyugdíjban töltött idő hosszát. Ha csökkenne a várható élettartam, akkor ez automatikusan csak Észtország, Finnország, Görögország és Portugália esetében vezethet a nyugdíjkorhatár csökkenéséhez.

A nyugdíjrendszert érintő pénzügyi egyensúlytalanságot azonban nem képes önmagában kezelni az a megoldás, hogy a nyugdíjkorhatár a várható további élettartamtól is függ, hiszen minél magasabb a nyugdíjkorhatár, az aktív dolgozó annál több nyugdíjjogosultságot halmozhat föl, amelynek nyugdíjjáradékként történő kivétele a rövidebb nyugdíjas élet ellenére további finanszírozási kockázatot teremt. Ezért ezt a jogosultság-halmozódást is szabályozni szükséges (korábban ezt járulékfizetési vagy nyugdíjplafon, degresszió és hasonló módszerek révén valósították meg, de ez sok esetben ellenérdekeltséget szít a járulékfizetés tekintetében). Az automatikus kiegyenlítő mechanizmusok kapcsán ezt a célt a fenntarthatósági koefficiensek bevezetésével oldják meg.

További automatikus visszaszabályozó megoldások a demográfiai változások nyugdíjkiadás növelő hatásainak csökkentése érdekében automatikusan változtatják a nyugdíjszintet a várható élettartam, a járulékfizető/nyugdíjas arány, a GDP vagy a bértömeg/átlagkereset alakulása függvényében.

• A svéd nyugdíjrendszerben az öröklési nyereség jogintézményét és az életjáradék-osztók rendszerét is alkalmazzák a fenntarthatóság és a méltányosság érdekében.
• Több ország alkalmaz a járulékfizető dolgozók számától, a GDP-től vagy az országos bértömegtől is függő fenntarthatósági megoldásokat. Észtországban a teljes járulékbevétel változásához, Görögországban a nominális GDP növekedéséhez, Portugáliában a GDP reálnövekedéséhez, Litvániában az országos bértömeghez is igazítják a nyugdíjakat.

A német nyugdíjrendszerben több biztonsági megoldás is működik, mind a nyugdíjjárulékok szabályozását, mind a nyugdíjak indexálását illetően. Az éves járulékmértéket a rendszerbe épített fenntarthatósági alap (a nyugdíjrendszer belső függőségi rátájától, azaz a járulékfizetők számának a nyugdíjasok számához viszonyított arányától függő biztonsági alap) befolyásolhatja. Ez az alap egy havi nyugdíjkiadás 20-150%-a között fluktuálhat. Ha az előrejelzések szerint a következő évi járulékbevételek nem biztosítják, hogy az alap e keretek között maradjon, akkor ennek megfelelően növelhetik vagy csökkenthetik a járulék mértékét.

A nyugdíj összegét az aktuális nyugdíjérték mint szorzótényező révén befolyásolja a német gazdasági fejlődés éves alakulása. Az aktuális nyugdíjérték megegyezik annak a havi nyugdíjnak az összegével, amely egy átlagkeresőt illetne meg a tárgyévben. A számítás során az előző évi aktuális nyugdíjértéket megszorozzák az előző évi nemzetgazdasági bruttó átlagkereset változásának mértékével, majd az előző évi nyugdíjjárulék változásának százalékos mértékével, majd az előző évi fenntarthatósági szorzótényezővel, így kapják meg a tárgyévi aktuális nyugdíjértéket.

A törvény garantálja, hogy a tárgyévet követő évi aktuális nyugdíjérték semmilyen esetben sem lehet kisebb, mint a tárgyévi aktuális nyugdíjérték. Ha a valóságban kisebb lenne, akkor ezt nem tükröztetik az adott évi aktuális nyugdíjértékben, hanem a jövőbeni növekedés terhére számítják be úgy, hogy a következő években bekövetkező növekedésnek csak a felét veszik figyelembe mindaddig, amíg ezáltal nem pótolják a hiányt. A fenntarthatósági szorzótényező a nyugdíjrendszer függőségi rátájának a változását méri, vagyis azt, hogyan változik a járulékfizetők száma a rendszer által fizetett ellátásokban részesülő nyugdíjasok számához képest.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images