Tüntetések, kormányválság, adóvita: messze a francia káosz vége

Csütörtökön újabb tüntetések zajlottak a francia fővárosban, miután a szakszervezetek múlt heti tárgyalása zátonyra futott a francia miniszterelnökkel, Sebastien Lecornuval. A beszélgetés része volt a következő költségvetést előkészítő folyamatoknak. Az előző kormánynak nem sikerült elfogadtatnia a 2026-os állami költségvetést a törvényhozással, az ügy miatti bizalmatlansági indítványba bele is bukott a kabinet. A mostani tervezet hivatalos bemutatása előtt így Emmanuel Macron azzal bízta meg újonnan kinevezett miniszterelnökét, hogy igyekezzen konszenzust kovácsolni még azelőtt, hogy a parlament elé kerülne a javaslat.

Előző héten meg is történt ez az egyeztetés, azonban a dolgozók képviselői úgy látták, hogy Lecornu nem adott biztosítékokat, hogy teljesíteni fogja a kéréseiket. Így a szeptember 18-i, különböző becslések szerint 0,5-1 milliós tömeget megmozgató demonstrációk után ismét utcára hívták az embereket.

Lecornu egy olyan költségvetést szeretne beterjeszteni, amiben a jövő évi deficitet 4,7 százalékra mérsékli az idén várható 5,4 százalékról.

Ez csupán egy hajszállal kevésbé ambiciózus, mint elődje, Francois Bayrou terve, aki 4,6 százalékot tűzött ki célul. A különbséget minden bizonnyal az okozza, hogy az új miniszterelnök letett két munkaszüneti nap megszüntetéséről, mivel ez különösen nagy társadalmi ellenállást váltott ki a franciákból.

Macron korábbi, elképesztően népszerűtlen nyugdíjreformjának visszacsinálásában és a Gabriel Zucman közgazdász által javasolt, széleskörűen támogatott vagyonadó bevezetésében azonban úgy tűnik, hogy nem fog engedni a francia vezető. Ezen fő követelések teljesítése nélkül nehezen látszik, hogy hogyan fogja tudni teljesíteni a kormányfő a Macron által rábízott feladatot. A nyugdíjreformot még 2023-ban iktatták törvénybe, amivel 62 évről 64 évre emelték a nyugdíjkorhatárt és minimum 43 évre a ledolgozott évek számát.

A Zucman-adóként elhíresült ötlet lényege az volt, hogy a legalább 100 millió euró vagyonnal rendelkező háztartások évente az eszközeik 2 százalékának megfelelő összeget fizessenek be az államkasszába. Mindez nagyjából 1800 szupergazdagot érintene. Az adó bevezetésére a közgazdász két fő indokot szolgáltatott:

1. A leggazdagabb háztartások teljes nettó vagyona jóval gyorsabban nőtt a társadalom egyéb tagjainál. Egyes becslések szerint az 500 leggazdagabb vagyona háromszor gyorsabban nőtt, mint a nemzeti vagyon, így az 1996-os 6 százalék után ma már az ország GDP-jének 40 százalékát teszi ki.
2. A francia milliárdosok feleannyi adót fizetnek, mint az átlag polgár. Zucman és a Közpolitika Intézete szerint a százmilliomosok és a milliárdosok csupán a vagyonuk 0,3 százalékával szállnak be a közösbe.

A Zucman-adó ötlete hamar nagy népszerűségre tett szert. Egy szeptemberi közvéleménykutatásban a megkérdezettek 86 százaléka támogatta a tervet. Igaz, a kutatást a Szocialista Párt felkérésére készítették, ami kiáll a Zucman-adó mellett, azonban ez a magas arány így is azt mutatja, hogy szinte társadalmi konszenzus áll a vagyonadó mögött.

Mindez érthető is: a lakosság is tudja, hogy a költségvetési hiányt mérsékelni kell. Azt azonban természetesen mindenki szeretné elkerülni, hogy neki kelljen összébb húznia a nadrágszíjat, így az adórendszer igazságossága és a vagyonadó a közéleti viták gyújtópontjába került. Lecornu azonban a Zucman nevével fémjelezett adó kivetését nem támogatja. Azt nyilatkozta, hogy "van egy politikai és társadalmi igény a nagyobb fiskális igazságosságra, különösen annak érdekében, hogy helyreállítsuk a közös pénzügyeket. Ezt az orrunk előtt zajló vitát nem kerülhetjük meg."

De hogy a Zucman-adó lenne a helyes válasz? Személyesen én nem így gondolom.

A parlamenti matek azonban nem túl sok választási lehetőséget hagy. A baloldal a Zucman-adót támogatja, de a Marine Le Pen vezette radikális jobboldal is vagyonadót szeretne. Valamelyikőjükre szüksége lesz Lecornunak a büdzsé elfogadásához szükséges többség megteremtéséhez. A Nemzeti Tömörülés egyik gazdaságpolitikáért felelős képviselője, Jean-Philippe Tanguy szeptember 21-én úgy fogalmazott: "Nem akarjuk, hogy a baloldalnak monopóliuma legyen az adózás igazságosságának témakörében. Vannak javaslataink."

A párt a jelenleg is érvényben lévő ingatlanadót alakítaná át vagyonadóvá. Az adóalapba nem számítana bele egy lakás, üzleti eszközök és kis- és középvállalkozások részvényeibe történő befektetések háromnegyede. A terveik közt szerepel még a pénzügyi spekulációk, részvény-visszavásárlások és az extraprofit valamint -osztalék megadóztatása is.

A kormány nem tudja megkerülni ezt amikor ekkora a társadalmi támogatottság szintje. Szóval valamilyen formájú vagyonadó vissza fog térni

– mondta Famke Krumbmüller, politikai elemző és az EY Geostratégia partnere a Bloombergnek. "Az érzékelés és a szimbolizmus az, ami ennyire bonyolulttá teszi. Szimbolizmus a francia választópolgárok versus szimbolizmus a vállalatok felé."

Korábban éppen Emmanuel Macron volt az, aki megszüntette a vagyonadót és azt egy ingatlanadóvá alakította. A francia elnök gazdaságpolitikájának egyébként is az volt a célja, hogy az adók szintjének féken tartásával teremtsenek vállalkozásbarát környezetet és indítsák be a növekedést. Így a mostani vita tétje részben az, hogy mennyi marad meg Macron "hagyatékából" mielőtt lejár a második (és egyben utolsó) elnöki ciklusa 2027-ben.

Miért kell kiigazítás?

A pénzügyi konszolidáció alapvetően azért szükséges, mert az utóbbi években Franciaország GDP-arányos államadóssága egyre magasabbra kúszott és a költségvetési hiány is hosszú távon fenntarthatatlan szinteken áll.

Ahogy arra már az előző francia kormányfő, Bayrou is felhívta a figyelmet, a költségvetés azon része, amit az adósság törlesztésére költenek, jelentős mértékben megnőtt az utóbbi években. 2020-ban még az ilyen célra fordított összeg 26 milliárd euró volt, ez idén nagyjából 66 milliárd lesz. A jelenlegi pálya alapján 2029-re már a százmilliárdot is meghaladhatja, ami a GDP 3,2 százalékával lenne egyenértékű.

A korábbi miniszterelnök kiemelte, hogy így az adósság törlesztése a legnagyobb költségvetési tétellé nőné ki magát.

A helyzetet a kötvénypiacok is látják – ahogyan azt is, hogy a kiigazítást olyan nehéz végigvinni, hogy kormányok buknak bele. Így történhetett meg, hogy a 10 éves francia államkötvények hozama már fej-fej mellett van az olasszal. Ez történelmi fejlemény, hiszen korábban az olaszoknak jóval többet kellett fizetniük a befektetőknek az államadósság finanszírozásáért. A pénzügyi világ nem értékelte a Rómára jellemző folyamatos politikai instabilitást és magas eladósodottsági szintet. Olaszországban azonban harmadik évét tölti a második világháború óta a kormányok közül egyik leghosszabb ideje hatalomban lévő Meloni-kabinet. Sőt, noha az államadósságuk továbbra is a legmagasabbak közt van az EU-ban, Rómában a 3 százalékos deficitcél elérése is teljesíthetőnek tűnik a közeljövőben. A relatív pozíciók változásával pedig eljutottunk oda, hogy a nemzetközi média már címlapokon harsogta:

a franciák az új olaszok.

Franciaország a forradalom óta a társadalmi egyenlőtlenségek és az adópolitika körüli viták egyik fő terepe volt. A mostani válságban ismét ugyanaz a kérdés kerül előtérbe: ki fizeti meg a közös jólét árát? A Zucman-adó körüli politikai csatározások tehát a francia demokrácia egyik alapvető dilemmájáról is szólnak, és világos, hogy a lakosság döntő többsége igazságosabb közteherviselést követel. Hogy a politikai elit képes lesz-e választ adni erre az igényre, az a következő hetekben, amikor beterjesztik az újabb költségvetési tervezetet, kiderül majd.

Címlapkép forrása: Benjamin Girette/Bloomberg via Getty Images. Bal oldalon Francois Bayrou korábbi, jobb oldalon Sebastien Lecornu mostani miniszterelnök.