Az egész világ erre épült fel, de most minden megváltozik: lezárulhat az olajkorszak

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A nemrég New York-ban zajlott Klímahét konferencia apropóján kivételesen nem egy újabb borús klímaváltozásról szóló hír az, ami talán a legérdekesebb volt, hanem az egyre több híradás arról, hogy lassan, de biztosan eljön az olajkorszak vége – azaz lehet, hogy elértük, vagy rosszabb esetben elérjük nemsokára a Peak Oil-t, a mindenkori olajkitermelésünk és -fogyasztásunk csúcsát.

A Peak Oil teória évtizedek óta ismert, ami eredetileg a világvégére készülők (ún. „prepperek”) egyik kedvenc témája volt. Meggyőződésük, hogy az olajkorszak végét a forrásszűke okozza, azaz a kitermelhető olaj elfogy a változatlanul magas felhasználás mellett, ami a hollywoodi filmekből jól ismert „madmax” korszakot hoz magával. Ezzel szemben mindig volt egy hangos és eltökélt kisebbség, akik azt mondták, hogy ahogyan a kőkorszak sem azzal ért véget, hogy elfogyott a kő, az olajkorszak végét is a technológiai forradalom fogja elhozni, és nem katasztrofális, hanem éppen ellenkezőleg, prosperáló és zöld átmenet formájában fog lezajlani. Az ijesztőbb elméletekre rendre rácáfolt a technológia, legutóbb a palaolaj- és gáz forradalom az Egyesült Államokban, ami a világhatalmat 20 év alatt nettó olaj- és gázimportőrből a világ legnagyobb szénhidrogén exportőrévé tette.

Kína már túl lehet a csúcson

Ugyanis nem az olaj fogy el, hanem az iránta való igény – ez pedig éppen a szemünk előtt zajlik, hol máshol, mint Kínában.

Az ázsiai óriás olajéhsége harminc éven át mozgatta a globális olajpiacokat, legutóbb a 2010 és 2020 között Kína olajimportja megduplázódott, elérve a napi 10 millió hordót. Ennek viszont vége: a demográfiai válsága, a gyorsuló zöldenergiákra való átállás és az egyre lassuló (vagy inkább normalizálódó) gazdasági növekedés átalakítja az ország energiafogyasztását is.

Kína népessége a Covid idején tetőzött, azóta közel 25 millió fővel csökkent – ez nagyjából a Lengyelország nélküli V4-ek lakossága –, miután az azt megelőző húsz évben több mint 150 millióval nőtt. A képlet egyszerű, kisebb népességgel csökkenő benzin és dízelfogyasztás jár, hiába a rohamosan növekvő – jólétből fakadó – fogyasztásnövekedés. Utóbbit ráadásul már túlnyomórészt megújuló energiákból elégítik ki.

Kína energiaforradalma a megújulók terén pedig hasonlítható az amerikai palagázforradalomhoz – csak más a nagyságrend.

Mindössze öt év alatt az elektromos autók részesedése az új autóeladásokból 5%-ról több mint 50%-ra ugrott, ami önmagában brutális hatással volt a világ benzinpiacára. Ám mindez túlmutat az autópiacon, ugyanis a kínai nagyvárosok a kollektivista néptől megszokott rendezettséggel és gyorsasággal modernizálják a fűtési rendszereket, az ország pedig a nehéziparát és a környezetszennyező energiatermelését is. Csak 2025 első felében közel 270 GW új megújuló kapacitást állított üzembe – több mint kétszer annyit, mint a világ összes többi országa együttvéve ugyanebben az időszakban, hatszor annyit, mint az USA egész 2024-ben a demokraták által tolt megújulókorszak csúcsán, és többet, mint India teljes eddigi megújuló kapacitása. Összehasonlításul Magyarország teljes beépített villamos áram-termelő kapacitása nagyjából 15 GW, ebből 8 GW napelemes.

Mindezek eredményeképpen Kína olajkereslete valószínűleg elérte a csúcsot, és már idén csökkenésbe fordulhat, csatlakozva az európai trendhez.

Indiai kvantumugrás

India esete lesz azonban az igazi precedens, ugyanis a jelenlegi előrejelzések az energiamixre vonatkozóan Indiának is ugyanazt a fejlődési pályát jósolják, mint Kínának: az elején irgalmatlan sok olaj, szén és földgáz, majd idővel (évtizedek alatt) ezeket kiváltja megújulókkal. Ez viszont több szempontból sem lesz valószínűleg így. India gazdasági növekedése sokkal inkább a szolgáltatószektorból fakad, szemben Kína olajintenzív építő- és vegyiparával.

Ezen felül India elindult a megújulók útján, leghangsúlyosabban a közlekedésben, ahol 2030-ra az új autóeladások harmada már elektromos lesz. Ezen felül az ország erőműparkját is a szokásos olaj/szén->földgáz->megújuló út helyett – átugorva a földgáz részt – már automatikusan megújulókra vagy nukleárisra cserélik, vagy már eleve azokat telepítik csak, átugorva az olaj és szén korszakot is.

Azaz India nemhogy képes lesz érdemben hozzájárulni a jövőbeli olajkereslet további növekedéséhez, hanem még a várhatóan 2026-tól egyre csökkenő kínai keresletet sem fogja tudni pótolni.

Trump a széllel szemben hajózik

Mindezekből fakadóan 2026-ban akár globálisan is csökkenhet az aggregált olajkereslet annak ellenére, hogy tavaly még rekordfogyasztást mérhettünk. Csakhogy ez megtévesztő, ugyanis a Covid óta a keresletnövekedés megállt, köszönhetően annak, hogy az áramtermelésben és a fűtésben jelentős mértékben, de már a közlekedésben is érezhetően csökken az olaj szerepe. A legnagyobb olajfelhasználó államok körében az egy főre jutó olajfogyasztás 20 év alatt 15%-kal csökkent.

A Trump-adminisztráció pedig a széllel szemben hajózik. Hiába hirdetik az új olajkorszakot, arra az elképesztően gyors változásra, ami Kínában és Indiában, illetve Európában zajlik a megújulók terén, kevés vagy semmilyen hatással nem tudnak lenni. Immáron a Nemzetközi Energiaügynökség is azt jelzi előre, hogy 2030-ra elérjük a Peak Oil-t – pedig érdemes tudni, hogy a szervezetet 50 éve éppen arra hozták létre, hogy az olajválság utáni érában az olajellátási sokkokat kezelje, koordináljon a szállítók és fogyasztók között, azaz úgy általában legyen az olajipar globális agya. Már a szkeptikusok is, mint az OPEC (az olajkitermelő államok kartell szervezete) és a világ legnagyobb olajkitermelő vállalatai is már csak mikort firtatják, és nem a tényt.

Kisebb lesz a torta

Felvetődik a kérdés, hogy ha egyre kevesebb olajra van és lesz szükség, miközben a kitermelés változatlanul folyik, akkor értelemszerűen az OPEC és a többi olajexportőr bizonyára kínálatszűkítéssel igyekszik stabilizálni a csökkenő árakat. Ennek viszont éppen az ellenkezője zajlik: Szaúd Arábia és az OPEC napi 1 millió hordóval növelik idén a kitermelésüket, miközben a kereslet stagnál. A szaúdiak most meglátták a lehetőséget, hogy azt a piaci részesedést, amit az elmúlt 15 évben elbuktak az amerikai olajpala forradalom miatt, most visszaszerezzék – akár még alacsonyabb árak árán is.

Az amerikai palaolaj pedig már messze nem olyan árérzékeny, mint volt egy évtizede, mivel azóta egy masszív iparági konszolidáció zajlott le az Egyesült Államokban, lényegesen magasabb hatékonysággal és alacsonyabb költségen termelik már a fekete aranyat. Viszont az továbbra is igaz, hogy a szaúdi olaj sokkal olcsóbban termelhető ki, mint az amerikai (vagy bárhol máshol a világon), viszont az olajár esetleges összeomlása, Donald Trump haragja és ezek geopolitikai következményei szintén nem jönnének jól a vahabita királyságnak.

Azaz nem, hogy nem növekszik tovább a torta, hanem mindenki attól tart, hogy egyre kisebb lesz, és elindult a harc, hogy abból minél nagyobb szeletet hasíthassanak ki a jövőben, hogy legalább a jelenlegi részesedés megmaradjon.

Igencsak zéró összegű játszmának tűnik ez, hasonlatosan a 2010-es évek orosz gázpolitikájához. 2014-ben, részben az ukrajnai eseményekre reagálva, a kreml eldöntötte, hogy bármi áron, de 40%-ra vagy fölé növeli az európai gázpiaci részesedését, részben üzleti, részben politikai megfontolásokból. Mivel a világon a legalacsonyabb volt a kitermelési költségük, ezt könnyedén megtehették, főleg a 10-es évek világkonjunktúrájában. Ezért is érte Európát letolt nadrággal a 2022-es orosz invázió Ukrajnában: az európai gázpiac 40% feletti orosz részesedéssel sérülékeny volt a háború árnyékában, melyet bár sikerült kezelni, de nagy áron, és sok szerencsével.

Egy korszak vége

A Peak Oil eljövetele azt fogja eredményezni, hogy újra eljön az olcsó olaj korszaka, persze csak addig a pontig, ameddig még megéri kitermelni, azaz nem érdemes összeomló árakra spekulálni, viszont az európai áram- és gázpiachoz hasonlóan eljöhetnek a jobban fluktuáló olajárak kora, ahol a nagy játkosok éppen aktuális játékától függően lesz rángatva az olaj ára, és egyre kevésbé fog az függeni a valódi fundamentumoktól.

A trend viszont egyértelmű lesz az olajpiacon, gyengébb kereslet mellet mérsékeltebb árak.

Ha 15 évvel ezelőtt lennénk, akkor az utóbbi mondatra lehetne a természetes reakció, hogy ez keresletnövekedést fog eredményezni, viszont a technológiai forradalom ezt az alapvetést megcáfolja.

Ennek geopolitikai következményei szinte beláthatatlanok, és a Közel-Kelettől Amerikán át az ukrán frontig terjednek. Kezdve azzal, hogy 70 dollár per hordó feletti olajárra beállított orosz gazdaságot még az ár is sújtani fogja az orosz olajipari létesítmények elleni folyamatos ukrán támadások mellett. De a 80-100 dolláros árhoz belőtt olajállamok költségvetése is meg fogja érezni a következő éveket. Ahogyan az USA is.

Kína 15 év alatt megfordította a gazdaságának energiafelhasználási szerkezetét – nem lehet elégszer elmondani, hogy ez mennyire elképesztően rövid idő energetikai rendszerek, geopolitikai és gazdasági stratégiák tekintetében. Mindezzel párhuzamosan bebiztosította a megújulókorszak ellátási láncai feletti uralmát is. Az akkumulátorok, az elektromos autók, a napelemek és az ezekhez szükséges kritikus ásványok világpiacát ma Kína uralja.

A jövő globális versenyképességét meghatározó tényezői között az olaj és a gáz szerepe egyre csökken, és ezek az új területek pedig egyre hangsúlyosabbak lesznek. Ha mindehhez még hozzávesszük a mesterséges intelligencia uralmáért vívott harcot is, és hogy ott hogyan teljesít Kína, akkor a jövő versenyképességének meghatározó államává válik. Mindeközben Trump az USA-t újra a „petroállam” útra tereli, ahelyett, hogy fenti listán próbálná visszaszerezni a vezető státuszát.

Jobb hely lehet a világ

A bolygót pedig nem érdekli a geopolitika, azaz mindennek csak örülhet.

Ha beválik az előrejelzés, a világ megmaradt fejlődő államai átugorják az iparosodáshoz és jóléthez szükséges „piszkos” szakaszt az energetikai fejlődésükben, azzal sokkal többet teszünk a klímavédelemért globálisan, mint azzal, hogy megfojtjuk klímavédelemnek álcázott esztelen regulációkkal a megmaradt versenyképességet is Európának.

Persze nem érdemes hurráoptimistának sem lenni. A hajózás, a repülés és a vegyipar még évtizedekig nem lesz szuperzöld. Ahogyan az olaj és a szén vegyipari szerepe nagyon nehezen lesz kiváltható. Ezen felül, ha mindent árammal akarunk megoldani, annak beruházási igénye iszonyatosan magas világszinten – viszont talán éppen erre van szüksége a járványtól, háborúktól és stagnálástól sújtott világgazdaságnak.

Persze ettől még a magas kamatkörnyezettel, gyenge növekedéssel és vékonyka költségvetéssel küszködő fejlődő országoknak ez indifferens – nekik pénzre van szükségük ehhez a tranzícióhoz, mégpedig piaci alapon. Mondhatjuk erre azt, hogy könnyebb ezt mondani, mint megcsinálni, erre viszont az a válasz, hogy könnyebb 200 millió dolláros privát yachtokkal telerakni a bolygót teljesen feleslegesen, mint hosszú megtérülésű, de esszenciális projektekbe fektetni az aszimmetrikusan, feleslegesen és pazarlóan felhalmozott vagyonokat. Persze ne legyünk kommunisták, de talán a józan ész még nem számít annak az influenszervilágban sem.

Mi a tanulság nekünk?

Hogy Magyarországnak mi sül ki mindebből, az jól látható. Kínával érdemes fenntartani a jó viszonyt, de az európai érdekeket is figyelembe véve. Hazánknak most reprodukálnia kell mindazt elektromos autók, akkumulátorok és hálózat terén, ami történt a napelemek tekintetében az elmúlt 5-6 évben. Ehhez nagyon sok pénz kell és sok technológiai beszállító, ugyanis nagyjából semmink sincsen meg hozzá. Ebben Kína szinte biztosan partner lesz, de annak mértékét a biztonsági és szövetségi szempontból is szabályozni kell, ugyanis – ahogyan minden függőségben – ebben is érdemes diverzifikálni. Tengernyi pénz és high-tech keresi a helyét Németországból, Hollandiából vagy Dániából ezen a területen is.

Az oroszbarátság vakvágány, és ezt tovább erősíti a Peak Oil eljövetele is. Éppen a fent leírt globális átalakulás a kulcs az orosz fosszilis energiahordozókról való leválásban, amit Magyarország – szinte utolsóként az EU-ban – reálisan végrehajthat a következő néhány évben. Hiszen az olcsóbb nemzetközi olajár különbözete kompenzálhatja a drágább szállítási útvonalakat, ráadásul az EU még készpénzzel is támogatja az átállást.

A földgáz már kicsit trükkösebb, ott szinte elkerülhetetlen egy enyhe áremelkedés a teljes leválás során. Ezt a hazai piaci szereplők, akik mindig is magas áron vették a gázt idehaza, megtanulták hatékonysággal kidolgozni, a lakosság pedig úgysem érzi meg, mert a rezsicsökkentés keresztfinanszírozása azt elrejti.

A költségvetés rövid távon megérzi a különadók és más adóbevételek részleges csökkenése miatt, viszont a leválásból fakadó előnyök kompenzálni fogják azt.

Ugyanis egy ilyen határozott és egyértelműen a szövetségi rendszerünknek is gesztust gyakorló lépéssel eddig zárolt forrásokhoz is hozzájuthatunk az EU-ból úgy, hogy nem kell feladni a szuverenista politikát. Egy olyan országba pedig, amelyik nem függ egy, a szövetségi rendszerünket ellenségnek tekintő államtól energetikai téren, visszatérnek az amerikai és nyugat-európai befektetők is. Magyarország elszalasztott néhány soha vissza nem térő alkalmat a történelme során, most megint itt van egy, jó lenne megragadni.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images