Szakadék felé száguld a magyar nyugdíjrendszer?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

• A Portfolio "Gödörben van a magyar nyugdíjrendszer, de ma nem nyugdíjreformra van szükség" címmel 2025. október 28-án közzétette Szalai Péter cikkét. Nyugdíjszakértőként minden olyan elemzésnek örülök, amely alkalmat ad a nyugdíjasok helyzetének és a nyugdíjrendszer jelenlegi és jövőbeni működésének megvitatására, és e cikk különösen vitára ingerel, mert a szerzővel sem a diagnózist, sem a javasolt terápiát illetően nem értek mindenben egyet.

Akinek kicsi a nyugdíja, az megérdemli?

A cikk induló tétele a nyugdíjminimum emeléséről szól, amely a Tisza-párt egyik javaslata (legyen a legkisebb nyugdíj 120 ezer forint) a legszegényebb nyugdíjasok helyzetének javítására. Ezzel a szerző nyilvánvalóan nem ért egyet, mert álláspontja szerint, akinek alacsony a nyugdíja, az megérdemli, mert nem szerzett elég szolgálati időt és nyugdíjalapot képező keresetet az élete során. Ezzel az áldozathibáztatással a jelenleg 120 ezer forint alatti nyugellátásban részesülő 280 ezer embert sérti meg, akiknek a nyugdíja számtalan okból lehet ilyen alacsony – és közülük csak törpe minoritást tesz ki a társadalombiztosítás potyautasainak a száma, akik szánt szándékkal kerülték a munkát és/vagy a járulékfizetést.

Minél régebben nyugdíjas valaki, annál inkább kitett a (mély)szegénység kockázatának

Az alacsony nyugdíjaknak több oka is lehet, a legszomorúbb az, hogy minél régebben állapították meg valaki nyugdíját, az annál jobban leszakadt a későbbi időpontban megállapított nyugdíjaktól. Ez a drámai nyugdíjas elszegényedési csúszda hatása, amely ellen a nyugdíjas nem tud védekezni.

Az én véleményem szerint a szakadatlanul zajló relatív elszegényedés elleni egyetlen hatásos védekezés a nyugdíjmegállapítás és a nyugdíjkarbantartás rendszerét érinthetné,

önmagában a minimálnyugdíjak egyszeri mesterséges felpumpálása nem elegendő, mert a 120 ezer forint nyugdíj vásárlóereje is évről-évre romlana tovább.

A nyugdíjmegállapítási eljárás során a valorizáció mai módszere (amelynek révén a nyugdíjmegállapítás évét megelőző év nemzetgazdasági nettó átlagkereseti szintjéhez igazítják a korábbi évek 1988-tól számításba vett nettó kereseteit) egyre kevésbé tolerálható méltánytalanságot okoz a régebben és a frissen megállapított nyugdíjak összegében. Ez a folyamat különösen erőteljesen érvényesül az utóbbi évtizedben, az országos átlagkereset politikai nyomásra is erőltetett növekedése miatt ugyanis egyre fájdalmasabban érinti a nyugdíjas társadalom tagjait az a sajátos magyar jelenség, hogy a nyugdíjigénylés évének meghatározó jelentősége van a nyugdíj összegének alakításában: minél későbbi évben igényli a nyugdíját a jogosult, annál jobban járhat, még nagyon hasonló életpályák esetén is. De ez sem menti meg a friss nyugdíjast attól, hogy azonnal rákerüljön a nyugdíjasok elszegényedési csúszdájára.

Ennek oka az, hogy a valorizációs szorzók alakulását meghatározó nemzetgazdasági átlagkereset három-négyszer olyan gyorsan (9-12 százalékkal) nő az utóbbi években, mint az infláció – amelynek átlagosan évi 3-5 százalékos mértékével a már megállapított nyugdíjakat kell korrigálni –, a korábbi években megállapított nyugdíjak relatív vásárlóereje drámai tempóban szakad le egyrészt a frissen megállapított nyugdíjak, másrészt az adott évi átlagkeresetek vásárlóerejétől.

Erre a szegényedési csúszdára minden nyugdíjas rákerül, amint megállapították a nyugdíját, és a csúszda meredekségét csak ideig-óráig képes enyhíteni a 13. havi (vagy akár a belengetett 14. havi) nyugdíj pozitív hatása – hiszen ez(ek) a plusz havi nyugdíj(ak) is a relatíve egyre kevesebbet érő rendes nyugdíjak pénzügyi sorsát osztják.

Az elkerülhetetlen elszegényedés eredményeként a nyugdíjasok reálpozíciója az elmúlt évtizedben – az elszabadult infláció két szerencsétlen évét kivéve – minden évben romlott, ez a nyugdíjasok számára végtelenül szomorú trend minden olyan évben folytatódni fog, amelyben az országos nettó átlagkereset nominális növekedési üteme magasabb, mint az infláció mértéke.

Az Állami Számvevőszék friss jelentése is ezt a borús trendet igazolja, hiszen szerintük a következő években is folytatódni fog a nyugdíjak leszakadása a bérektől: 2026-ban alig 47%, 2027-ben pedig kevesebb mint 46% lehet az átlagnyugdíj és a nettó átlagkereset hányadosa.

A helyzetet persze árnyalja, ha figyelembe vesszük a frissebb adatokat és a 13. havi nyugdíjat is. 2025-ben az eddigi adatok tükrében az átlagnyugdíj és az országos nettó átlagkereset aránya 54,6%, de ha figyelembe vesszük a 13. havi nyugdíjat is – márpedig figyelembe kell venni, hiszen a nyugdíjasok nyugdíjtörvényben garantált és szabályozott juttatásáról van szó –, akkor az éves átlagos nyugdíjbevétel és az éves nettó átlagkereset aránya 59%.

Ha a medián nyugdíj és a medián nettó kereset arányát nézzük idén, akkor az 12 havi vetületben 56,7%, a 13 havi medián nyugdíj / 12 havi medián nettó kereset arányában pedig 61,5%.

Kárenyhítés

Mindenesetre a nyugdíjas elszegényedési probléma megoldását egyrészt a valorizáció módszerének átalakítása, másrészt a nyugdíjemelés inflációkövető elvének megváltoztatása jelentheti. E tekintetben sem a minimálnyugdíj-emelés, sem a 14. havi nyugdíj nem jelent valódi megoldást.

A valorizáció osztrák mintára minden évben folyamatossá tehető (ezzel együtt az egyes szolgálati évek jelenleg össze-vissza ugráló értéke is egységesíthető), vagy német mintára a nyugdíjemelés rendszerében is érvényesíthető, ez utóbbi esetben az összes nyugdíj éppen olyan mértékben – az aktuális nyugdíjértékkel – nőne minden évben, mint az adott évben megállapítandó nyugdíjak alapja.

Magyarországon még ezt követően is pótlólagos emelésre szorulnának a régebben megállapított nyugdíjak, ezt egy lépcsőzetes emelési korrekciót előíró törvénnyel – amire 2005-ben már volt példa – végre lehet hajtani,

például akként, hogy a nyugdíjemelés mértékét az adott nyugdíj megállapítási évjárata is befolyásolná, ez esetben az emelés mértékének meghatározásához az aktuális valorizációs szorzók táblázata is segítségül hívható.

Természetesen a nyugdíjemelés végrehajtása során az infláció mellett feltétlenül szükséges figyelembe venni a nettó átlagkereset éves reálnövekedésének mértékét is, hogy a nyugdíjasok relatív elszegényedésének csúszdáját végre el lehessen bontani.

Végül a nyugdíjemelés jelenleg egységes százalékos mértékét is el lehetne felejteni, és helyette a nyugdíj összegétől függő sávokra meghatározott eltérő mértékben végrehajtani az emelést, megakadályozva ezzel, hogy a szegényebb nyugdíjasok még szegényebbek, a gazdagabb nyugdíjasok még gazdagabbak legyenek.

A nyugdíjemelés változatlanul egységes százalékos mértéke ugyanis tovább növeli a különbséget a szegényebb és gazdagabb nyugdíjasok között, hiszen az emelés után a nyugdíjak összegének aránya ugyan nem változik, de annál inkább változik az emelés szubjektív érzete: a kisebb nyugdíjat kapó szegényebbnek, a nagyobb nyugdíjjal rendelkező "gazdagabbnak" érezheti magát, és persze változik az emelés után ténylegesen elkölthető pénzösszeg nagysága is.

Az európai nyugdíjrendszerek jellemzően nem engednek meg nagy eltérést a nyugdíjak vásárlóértékének karbantartása kapcsán, vagyis valamilyen módon szolidaritási újraelosztási elemeket tartalmaznak. A legtöbb európai nyugdíjrendszerben a megállapítható nyugdíjakat szorítják keretek közé a járulékplafon érvényesítésével, néhány másik EU-tagállamban, például Spanyolországban nyugdíjplafont alkalmaznak. Magyarországon sem nyugdíjplafon, sem járulékfizetési felső határ nincs, ezért a nyugdíjvárományok a szolidaritási kiegyenlítő mechanizmusok hiányában korlátlanul csapongva alakulhatnak: éppúgy várható a jövőben (ezerszámra) többmilliós, mint (százezerszámra) néhány tízezer forintos nyugdíj, ami egyenes út a társadalmi feszültségek kezelhetetlen szintre növekedéséhez – ha nem történik időben beavatkozás. Ezen az utóbbi napokban elhíresült degresszió sem képes változtatni.

Valódi megoldás: modern vegyes indexálás

A modern európai nyugdíjrendszerekben – a szomszédos államok nyugdíjrendszereiben is – egyre inkább a vegyes indexálás speciális képletét alkalmazzák. A vegyes emelési index ebben az esetben a következő: infláció 100% + reálkereset-növekedés x%, ahol az "x" lehet 20, 33 vagy 50% az egyes államok gyakorlatában. (Az "x" csak pozitív lehet, vagyis egy olyan évben, amikor a reálkereset csökkent, a nyugdíj emelése az infláció 100%-os mértékével egyezik, azt nem csökkentik a reálkereset csökkenése miatt.)

Magyarországon 2025-ben a legfrissebb adatok tükrében a reálkereset növekedése 4,7%, így ennek felét hozzá kellene adni a januári 3,2%-os a és a novemberben érkező 1,6%-os inflációs nyugdíjemeléshez, vagyis idén a nyugdíjakat nem 4,8%-kal, hanem 7,15%-kal kellene emelni.

A nyugdíjas elszegényedési csúszda meredeksége máris csökkenhetne.

Mindenesetre a nyugdíjkasszára (ideértve a Nők40-et és a hozzátartozói nyugellátásokat) Magyarországon 2025-ben a GDP 7,45%-a (cca. 6666 milliárd Ft), a 2026-ra tervezett 95 474 milliárd forint GDP 7,32%-a (6996 milliárd Ft) jut. Ha kizárólag az öregségi nyugdíjakat (amelyeknek része a Nők40 is) nézzük, akkor a 2026-os nyugdíjköltségvetésben erre 5820,22 milliárd forintot szánnak, ami a jövőre tervezett GDP 6,09%-a.

A nyugdíjemelés új rendszerére az teremthetne fedezetet, ha közelítenék az EU átlagszintjéhez az öregségi nyugdíjakra fordított magyar költségvetési kiadásokat. Ha ezt a GDP-arányosan négy-öt százalékpontos ráfordítási elmaradást kiigazítaná a kormányzat, akkor a nyugdíjkassza akár 3000 milliárd forinttal lehetne magasabb (jövőre meghaladhatná a 10 ezer milliárd forintot), ami akár 32%-os nyugdíjemelést is lehetővé tehetne...

Nincs munka, nincs nyugdíj

A nagyon alacsony nyugdíjak második legfontosabb oka lehet, ha az érintett személy olyan területen (leszakadó városi külterületek, kistelepülések, tanyavilág) élt, ahol esélye sem volt jól fizető és tartós munkát találni, ezért valóban csak rövid szolgálati időtartamokat és alacsony járulékalapot tudott összegyűjteni – csakhogy önhibáján kívül. A legtöbb kényszervállalkozó helyzetére is ez jellemző. Nem is beszélve a betegeskedő százezrekről, akik tartós munkavégzésre csak korlátozottan alkalmasak.

Őket az út szélén hagyni (mert "megérdemlik a sorsukat") rideg kegyetlenség.

A kisnyugdíjasok közül csak azok nem szorulnak rá a segítségnyújtásra, akik Magyarországon kívül is szereztek nyugdíjjogosultságot, ezért a nyugdíjuk érdemi részét külföldről kapják.

Hogy kerül ide a Nők40?

A szerző szerint a "rövid szolgálati idő inkább a nőkre jellemző – itt azonban nem szabad elfelejteni, hogy az alacsony szolgálati idő jelentős mértékben éppen a Nők40 miatt jöhet létre. Azt pedig minden magyar adófizető joggal kérdezi meg, hogy miért is kell a korábbi nyugdíjba menetelt önként választókat még egy nyugdíjemeléssel is megjutalmazni?"

Ez a megállapítás a tényleges helyzet ismeretének hiányát tükrözi. A Nők40 elsődleges feltétele ugyanis, hogy legalább 40 év szolgálati időt szerezzen az érintett hölgy, ami kifejezetten hosszú időtartam (hosszabb, mint a férfiak átlaga).

Az utóbbi években a férfiaknál átlagosan 39,6 év, a nőknél 38,2 év szolgálati időt vettek figyelembe az öregségi nyugdíjuk megállapításánál. Az újonnan öregségi nyugdíjba vonult nők két csoportja, a korbetöltöttek és a „nők 40”-et igénybe vevők szolgálati ideje több mint 7 évvel tért el: előbbieknél átlagosan 33,8 évet, utóbbiaknál 41,2 évet számoltak el. (Forrás: Nyugdíjak és egyéb ellátások 2019, KSH)

Nyilvánvaló, hogy a nők kedvezményes nyugdíját nagyon hosszú szolgálati idő alapján lehet csak megállapítani, így a szerző hivatkozása a Nők40-re ebben az összefüggésben teljesen megalapozatlan. Egyébként a korbetöltött öregségi nyugdíjat igénylő hölgyek átlagosan 33,8 év szolgálati ideje sem rövid...

Alma és körte

Szalai Péter érdekes érve szerint a vállalkozók esetében azért is hagyni kell a nagyon alacsony nyugdíjvárományokat (ami egyébként a tartósan kisadózó egyéni vállalkozók esetében valóban rémisztően alacsony lehet, akárcsak az őstermelők, részmunkaidősök, egyszerűsített foglalkoztatásban dolgozók, közfoglalkoztatottak és tucatnyi egyéb, könnyített közteherviselést lehetővé tevő formában robotolók esetében), mert ez kellőképpen ösztönzi az öngondoskodást.

Az érv tetszetős, de hamis és még rideg is, mert keveri az egyéni önkéntes nyugdíjcélú megtakarítás és a kötelező járulékfizetésre épülő társadalombiztosítás funkcióit. Az egyéni nyugdíj-előtakarékosság a világ egyetlen országában sem képes a társadalom összes tagjának nyugdíját biztosítani, mert egyrészt a társadalom összes tagjához képest minden esetben sokkal kevesebben vannak a ténylegesen megtakarítani képes emberek, másrészt a társadalombiztosításnak azokról is gondoskodnia kell, akik bármely okból a szerencsétlenebb sorsúak (betegek, rokkantak, munkanélküliek, lehetőségekről megfosztott szegregált kisebbségek tagjai, más összefüggésben pedig özvegyek, árvák, és így tovább) közé tartoznak.

Természetesen támogatom a szerző azon meggyőződését, hogy a nyugdíjcélú előtakarékosságot támogatni kell (akárcsak a szerző, én is évtizedeket töltöttem értékesítési vezetőként az élet- és nyugdíjbiztosítások izgalmas világában), ez azonban nem válthatja ki a társadalombiztosítás felelősségét a társadalom – az országos kockázatközösség – minden tagjáért.

A szerző szerint viszont támogatható a minimálnyugdíj-emelés a rokkantnyugdíjasok esetében – milyen kár, hogy rokkantnyugdíj 2011. december 31. óta nem létezik a magyar nyugdíjrendszerben. (A helyette igényelhető rokkantsági ellátás nem nyugdíj, a fedezetét az egészségbiztosítási pénztárnak kell megteremtenie, és nem úgy kell számítani az összegét, mint a nyugdíjaknak.)

14. havi nyugdíj?

A szerzőnek a 14. havi nyugdíj bevezetése elleni jogos kifogásain azóta kifogott a politika, mert a kormányzat a szaporodó kommunikációs megnyilvánulások szerint elkötelezte magát a bevezetése mellett.

Ha már így van, akkor célszerű lenne a kormányzatnak azt is megfontolnia, hogy a 13. havi nyugdíj változatlan lemásolásával a költségvetési terhelés nagyobb mértékben nőhetne, mint amilyen mértékben a nyugdíjasok áldásnak éreznék a plusz havi ellátásukat. Esetleg a lengyel mintát követhetnék, vagyis minden nyugdíjas azonos összegben kaphatna 14. havi plusz juttatást például a mindenkori átlagnyugdíj (jelenleg 250 ezer forint) összegben.

De sokkal célszerűbb lenne, ha a mindenkori kormányzat inkább azon dolgozna gőzerővel, hogyan állíthatná meg a nyugdíjemelési eljárás korszerűsítésével a nyugdíjas elszegényedést.

Tőkefedezeti elem

A szerzővel ebben a kérdésben teljesen egyetértek: a magyar nyugdíjrendszert ki kell egészíteni egy tőkefedezeti pillérrel, amely véleményem szerint a foglalkoztatói nyugdíjpillér megteremtésével oldható meg.

A folyó finanszírozású társadalombiztosítási nyugdíjrendszerünkbe várományfedezeti részpillér csak egy átfogó nyugdíjreform révén lenne beépíthető (lásd: svéd nyugdíjrendszer kialakítása), erre sem esély, sem szükség nincs a közeljövőben. Helyette viszont egyszerűbben kiépíthető a foglalkoztatói nyugdíjpillér, akár a jelenlegi önkéntes nyugdíjpénztárakra alapozva. Az első lépés éppen az önkéntes nyugdíjpéntári tagok munkáltatói támogatásának szocho-mentessé tétele lehetne, amely egyetlen percig tartó gyors törvényhozási aktussal is megvalósítható.

OECD-javaslatok a tőkefedezeti elem kapcsán

Szalai Péter sajnos e téma kapcsán kijelenti, hogy a magyar kormány jogosan söpörte le az OECD – a kormányzat által megrendelt! – szakértői jelentését a magyar nyugdíjrendszer fenntarthatóságának és méltányosságának erősítésére irányuló lépésekről, mert az nem foglalkozott a tőkefedezeti elem bevezetésével.

Csak emlékeztetőül: a magyar RRF (Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv) szerint

a magyar nyugdíjrendszer felülvizsgálatának célja, hogy szakpolitikai választ nyújtson a nyugdíjrendszer megfelelősége és költségvetési fenntarthatósága vonatkozásában jelentkező kihívásokra. A nyugdíjrendszer felülvizsgálatára irányuló intézkedésekkel megvalósul a megfelelőség és a költségvetés fenntarthatóságnak javítása a népesség idősödésével jellemezhető környezetben, valamint a jövedelmi egyenlőtlenségek úgy csökkennek, hogy a biztosítási elv a nyugdíjjogosultság kedvezményezettjei tekintetében továbbra is érvényesül."

Ennek jegyében rendelték meg az OECD-tanulmányt, amelyet semmilyen – sem szakmai, sem társadalmi – vitára nem bocsátottak, noha erre is sort kellett volna keríteni, mielőtt bármilyen ítéletet mondanak a javaslatokról.

A tanulmány természetesen hivatkozik a magyar kormányzati vállalásra, hiszen első mondatában leszögezi: "Magyarország Helyreállítási és Ellenállóképességi Terve tartalmaz egy reform ütemtervet a magyar nyugdíjrendszer közép és hosszú távú fenntarthatóságának javítására, az alacsonyabb jövedelmű nyugdíjasok jogosultságainak növelésére." A jelentés készítői szerint "a nyugdíjreform kidolgozásának támogatása érdekében a magyar kormány kérésére ez a jelentés felméri a jelenlegi nyugdíjrendszer kihívásait és lehetőségeit, meghatározza a lehetséges szakpolitikai lehetőségeket, és értékeli a megfelelő reform megvalósíthatóságát és hatását. A jelentés kiterjed a nyugdíjrendszer állami nyugdíjpillérére, valamint a munkával töltött életszakasz meghosszabbítását célzó foglalkoztatási és adópolitikára."

A tanulmány nyitánya indokolatlanul derűlátó magyar kincstári optimizmust tükröz: "A magyar felosztó-kirovó állami nyugdíjrendszer jól teljesít a nyugdíjazás utáni életszínvonal fenntartásában. A 65 évnél idősebbek átlagos rendelkezésre álló jövedelme egyensúlyban van a lakosság többi részének elkölthető jövedelmével, a relatív időskori szegénység alacsony, és a nyugdíjrendszer jelenlegi szabályai szerint a munkaerőpiacra újonnan belépők magas nyugdíjjuttatásokra számíthatnak. Az aktív korukban mindvégig dolgozó munkavállalók jövőbeli nettó helyettesítési rátája, amelyet úgy határoznak meg, hogy az első havi nyugdíjat (ami nettó összeg) elosztják a nyugdíjba vonulás előtti utolsó hónapban szerzett nettó keresettel, a becslések szerint 22 százalékponttal magasabb az OECD átlagánál és 16 százalékponttal magasabb az OECD/EU-országok átlagánál."

Mindenki döntse el a statisztikai adatok és saját tapasztalatai tükrében, mennyire helytállóak ezek a megállapítások, az én gyökeresen eltérő véleményemet megismerhetik a nyugdíjas szegénységgel és a nyugdíjemelés hiányosságaival foglalkozó elemzéseimből, például ebből.

Érdemes figyelni arra, hogy egy ország nyugdíjrendszere nem lehet sokkal jobb helyzetben, mint amilyen helyzetben a gazdasága van, és a romló gazdasági mutatók elkerülhetetlenül visszaköszönnek a nyugdíjrendszerben is.

Az OECD jelentés kétségtelen hiányossága, hogy nem vizsgálja az állami nyugdíjrendszer névleges vagy tényleges tőkefedezeti lábának megteremtését, ezt már 2024. októberében nehezményeztem a javaslatok elemzése során.

Az öngondoskodási pillér erősítését azonban javasolja az OECD is, noha némileg félreértve a helyzetet.

E fejezet bevezetője szerint a magyar nyugdíjrendszer a felosztó-kirovó elvre, azaz folyó finanszírozásra épülő állami nyugdíjpillér mellett tartalmaz egy tőkefedezeti elvre épülő öngondoskodási pillért, amely révén "az egyének jövőbeli nyugdíjjövedelmét biztosító vagyon felhalmozódik". Ha a magyar nyugdíjrendszer reformja megvalósul, akkor annak eredményeként az állami nyugdíjrendszertől várható nyugdíjváromány csökkenni fog, így az öngondoskodás jelentősége felértékelődik.

Az OECD szerint Magyarországon öt különböző önkéntes nyugdíj-előtakarékossági lehetőség létezik, beleértve az egyéni és a foglalkoztatói nyugdíjbiztosításokat.

A nyugdíjcélú öngondoskodás magyarországi eszközeinek nemzetközi elemzése sajnos már itt téves kiindulópontot választ, hiszen a lehetőségek között sorolják föl

• a 2010-ben visszaállamosított, így de facto megszüntetett magánnyugdíjpénztári rendszert (amelyben a 2010-es 3,1 millió tagból 2025-re már csak 47 ezren maradtak az összesen mindössze két, a túlélésért folyamatosan küzdő magánnyugdíjpénztárban),

és

• a foglalkoztatói nyugdíjszolgáltató szervezetet, amelynek első és utolsó mohikánja éppen 2024-ben szűnt meg (miközben már korábban is szüneteltette a tevékenységét).

Az OECD a tanulmány készítésének időpontjában még nem tudhatta, de az önkéntes nyugdíjpénztári rendszer is súlyos megpróbáltatásnak van kitéve 2025. január 1-jétől, mivel a nyugdíjpénztári számlákon halmozódó megtakarításokat (összesen több mint 2100 milliárd forintot) adómentesen át lehet irányítani ingatlanpiaci vásárlásra vagy ingatlanhitel törlesztésre. Ez még egyelőre nem roskasztotta meg a pénztárakat, de ki tudja, mit hoz a jövő.

Vagyis a nemzetközi szakértői javaslat szerint figyelembe vehető öt lehetőségből

• kettő megszűnt (foglalkoztató nyugdíj) vagy megszűnőben van (magánnyugdíjpénztár),
• a harmadik lehet, hogy legyöngül (önkéntes nyugdíjpénztár),
• a negyedik annyira népszerűtlen, hogy csak néhány tízezren élnek vele (nyugdíj-előtakarékossági számla, NYESZ).

Lényegében egyetlen megoldás (nyugdíjbiztosítás) említhető, amely kellően népszerű és biztonságos ahhoz, hogy közel ötszázezer ember jövőbeni nyugdíjkiegészítéséhez érdemben képes legyen hozzájárulni.

Ezért az OECD e téren tett kiegészítő javaslatait alapjaiban kell újraírni ahhoz, hogy figyelembe lehessen venni őket. Azt a javaslatot is, amely szerint a magyar rendszerből fájdalmasan hiányzó foglalkoztatói nyugdíjpillér létrehozását célszerű megfontolni. A javaslattal teljes mértékben egyet lehet érteni, viszont az OECD által említett feltételek miatt egy ilyen pillér létrehozása a távoli jövőbe helyeződne, miközben a javaslat egyes elemei az egyébként is rogyadozó öngondoskodás pillérét még tovább gyöngítenék.

A javaslat szerint ugyanis

• a foglalkoztatói nyugdíjpillér bevezetése akkor lehetne esedékes, ha a nyugdíjasok várható jövedelmi szintje jelentősen csökkenne (amit a kormányzat nyilván csak végszükség esetén lenne hajlandó elismerni), ráadásul
• a foglalkoztatói nyugdíjpillér felépülése (a munkavállalók tömeges belépése) az egyéb nyugdíj-előtakarékossági lehetőségekre biztosított adóelőnyök megszüntetésével járna együtt, vagyis a foglalkoztatói nyugdíjpillér az öngondoskodási nyugdíjpillér kárára erősödhetne.

A szerző által fölöslegesnek ítélt reform helyett javasolt gyakorlatias intézkedések

Szalai Péter szerint "a továbblépéshez elsőként nem nyugdíjrendszer-reformban kell gondolkodnunk, hanem a jelenlegi nyugdíjrendszerünket kell alkalmazkodás-képesebbé tennünk", ezért érdemi reform helyett két intézkedést javasol:

• legyen az állami nyugdíj tervezhető, és
• járadékosítsák a nyugdíjcélú megtakarítási termékeket.

Sajnos az első javaslat a magyar nyugdíjrendszer átfogó reformja nélkül megvalósíthatatlan, a második javaslat pedig a nemzetközi tapasztalatok tükrében (is) teljesen hiábavaló.

Miért nem tervezhető az állami nyugdíj?

Mert túlságosan komplex a nyugdíjszámítási folyamat, aminek elsődleges oka, hogy a bruttó keresetek nettósítása és valorizálása alapján számított nettó havi életpálya átlagkeresetből kell megállapítani a nettó nyugdíjat, mégpedig a nyugdíjmegállapítási kezdőnapon hatályos szabályok és az abban az évben alkalmazandó (évente változó) valorizációs szorzók alapján. A nyugdíjba vonulás éve előtt, egy korábbi időpontban hiába próbálnák megbecsülni a nyugdíjat, a valorizációs szorzótáblázat évenkénti előre jelezhetetlen változásai miatt az eredmény durván félrevezető lesz.

A jelenlegi számítási eljárások miatt a magyar nyugdíjrendszer továbbra is áttekinthetetlen.

Senki nem látja előre az élete során azt, hogy miképpen, milyen időtartamok, keresetek, járulékok alapján nő a nyugdíja, hogyan épülnek föl évről-évre a jogosultságai, s ezek ismeretében mennyi plusz járulékot érdemes fizetnie vagy milyen nyugdíjcélú előtakarékossági programba érdemes belevágnia.

Az átláthatóság hiányát, mint a fentiekből látható, elsősorban az okozza, hogy a magyar rendszerben idestova 37 évre visszanyúlva (1988-tól) a bruttó kereseteinkből számol nettó nyugdíjat a rendszer, emiatt olyan bonyolult számítás-sorozat szükséges a nyugdíj összegének meghatározásához, amit földi halandó föl nem foghat...

Ennek a megváltoztatása csak gyökeres reform révén képzelhető el, ahogyan azt az osztrák, a német vagy a svéd nyugdíjrendszer példái is bizonyítják.

Miért hiábavaló az önkéntes nyugdíjmegtakarítások járadékosítására törekedni?

A rövid válasz erre az, hogy a nálunk sokkal fejlettebb államok önkéntes nyugdíjbiztosítási eszközeiből is szeretik egyösszegben vagy nagyobb részletekben kivenni az emberek a nyugdíjcélú megtakarításaikat, és nem kérik az életjáradék vagy pénztári járadék formájában történő hozzáférést.

További gondot okoz a járadékosítás kapcsán, hogy Magyarországon kicsi a potenciális járadékosok kockázatközössége, ezért az életjáradék nagyon drága. (A pénztári járadék megoldás lehetne, viszont az még a járadékos élete során elfogyhat, mert úgy számítják, hogy az egyéni számlán lévő megtakarítási összeget elosztják a járadékos várható további élettartamának hónapokban mért számával).

Az sem mellékes szempont, hogy a járadék összege nagyon alacsony lehet, hiszen kicsi (jellemzően csak néhány millió forint) az alapjául szolgáló megtakarítás, és ez az alacsony járadékösszeg egyáltalán nem vonzó az érintett számára.

A legfőbb akadály azonban az, hogy Magyarországon nincs semmilyen hosszú távú bizalom sem az állam, sem a megtakarításokat kezelő pénzügyi intézmények tekintetében

– máig ható bizalmi rengéseket okoz a piacon a magánnyugdíjpénztárak 2010-ben történt erőszakos visszaállamosítása és a pénztártagok akkori indokolatlan fenyegetése az állami nyugdíjuk elvesztésével.

Zárszóként rövid kérdések, még rövidebb válaszok

Szakadékba zuhanás fenyegeti a magyar nyugdíjrendszert? Igen.

Belezuhant már? Még nem.

Van idő a katasztrófa megelőzésére? Igen, de már alig.

Ennek érdekében kell egy érdemi nyugdíjreform? Igen, mielőbb.

Legalábbis szerintem...

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images