Meghalt a Nobel-díjas James D. Watson

A New York Times szerint Watson a héten egy Long Island-i hospice-ban hunyt el.

Idős korára hírnevét a genetikával és a rasszal kapcsolatos kijelentései erősen megtépázták, a tudományos közösség pedig részben kirekesztette. Már fiatalon is legalább annyira volt ismert szókimondó, enfant terrible-alakjáról és írásairól — beleértve azt a hajlandóságát, hogy mások adatait felhasználva vigye előre saját karrierjét —, mint tudományos teljesítményéről.

1968-as memoárja, A kettős spirál vérbő, kíméletlen beszámoló arról, miként ő és a brit fizikus, Francis Crick elsőként határozták meg a DNS háromdimenziós szerkezetét.

E teljesítményért ketten megosztva részesedtek az 1962-es orvosi Nobel-díjból; ez nyitotta meg az utat a génmérnökséghez, a génterápiához és számos más, DNS-alapú orvosi és technológiai eljáráshoz.

Crick szerint a könyv "durván megsértette a magánszférámat", míg egy másik kolléga, Maurice Wilkins úgy vélte, hogy "torz és kedvezőtlen képet fest a tudósokról", mint olyan törtetőkről, akik készek félrevezetni kollégáikat és versenytársaikat a felfedezés érdekében. Watson és Crick — akik Cambridge-ben dolgoztak — széles körű bírálatot kaptak amiatt is, hogy a DNS-modell megalkotásához felhasználták Rosalind Franklin röntgenkrisztallográfiai nyers adatait, anélkül hogy hozzájárulását kellőképpen elismerték volna.

Ahogy Watson A kettős spirálban írta, a tudományos kutatást "az ambíció és a sportszerűség ellentmondó húzásai" egyszerre határozzák meg.

2007-ben Watson ismét széles körű felháborodást váltott ki, amikor a The Timesnak azt mondta:

a tesztek azt jelzik, hogy az afrikaiak intelligenciája nem igazán ... olyan, mint a miénk.

A rég megcáfolt rasszista elméletek népszerűsítésével vádolták, és röviddel ezután távozni kényszerült a New York állambeli Cold Spring Harbor Laboratórium kancellári posztjáról. Bár később bocsánatot kért, egy 2019-es dokumentumfilmben hasonló kijelentéseket tett, az IQ-teszteken mért eltérő rasszok szerinti teljesítményt — amelyet a legtöbb tudós környezeti tényezőknek tulajdonít — "genetikai" eredetűnek nevezve.

Életpályájában nem volt kettős spirál

James Dewey Watson 1928. április 6-án született Chicagóban. 1947-ben szerzett zoológusdiplomát a Chicagói Egyetemen, majd genetikából doktorált az Indiana Egyetemen. 1951-ben csatlakozott a Cambridge-i Cavendish Laboratóriumhoz, ahol megismerkedett Crickkel, és belevágott a DNS kémiai szerkezetének felderítésébe.

A felfedezés — a kettős hélix, amely csak arra várt, hogy megtalálják — megnyitotta az utat a genetikai forradalom előtt.

A Crick és Watson által javasolt szerkezetben a csigalépcső fokait a nukleotidoknak, vagy bázisoknak nevezett kémiai párok alkotják. 1953-as cikkük végén megjegyezték: "Nem kerülte el a figyelmünket, hogy az általunk feltételezett specifikus párosodás azonnal felveti a genetikai anyag másolásának lehetséges mechanizmusát." E mondatot gyakran a biológia történetének egyik legnagyobb understatementjeként emlegetik: arra utalt, hogy a bázisokra és a hélixre épülő szerkezet magyarázatot ad arra, miként másolódhat a genetikai információ pontosan egyik generációról a másikra. Ez a felismerés vezetett a génmérnökség és számos más DNS-technika elterjedéséhez.

A DNS kutatása után Watson és Crick külön utakon folytatták. Watson ekkor mindössze 25 éves volt, és bár soha többé nem ért el a kettős hélixhez mérhető jelentőségű tudományos eredményt, meghatározó szereplő maradt. "Azt kellett kitalálnia, mit kezd az életével azután, hogy ilyen fiatalon elért mindent" — mondta Mark Ptashne biológus, aki az 1960-as években ismerte meg Watsont, és barátja maradt, a Reutersnek adott 2012-es interjúban. "Rájött, hogyan tehet olyasmit, ami az erősségeire épít."

"Erőssége" — Ptashne szavaival — a "kemény ír" szerep volt, amellyel az Egyesült Államok molekuláris biológiában tett ugrását vezető alakjaként lépett fel. Watson 1956-ban csatlakozott a Harvard Egyetem biológiai tanszékéhez. "A meglévő tanszék úgy gondolta, a molekuláris biológia csak múló hóbort" — idézte fel Guido Guidotti, a Harvard biokémikusa. Amikor Watson megérkezett, Guidotti szerint azonnal közölte a tanszék minden tagjával — olyan kutatókkal, akik egész élőlényeket és populációkat vizsgáltak, nem sejteket és molekulákat —, hogy "pazarolják az idejüket, és nyugdíjba kellene menniük".

Ez évtizedekre szóló ellenszenvet váltott ki egyes hagyományos biológusokból, ugyanakkor vonzotta a fiatal kutatókat és doktoranduszokat, akik később a genetikai forradalom kulcsszereplői lettek. 1968-ban intézményépítő lendületét a Long Island-i CSHL-hez vitte, és nyolc éven át megosztotta idejét a CSHL és a Harvard között. A labor akkoriban "csak egy szúnyogoktól hemzsegő, eldugott hely volt" — mondta Ptashne. Igazgatóként "Jim lendületes, világszínvonalú intézménnyé formálta".

1990-ben Watsont nevezték ki a Humán Genom Projekt vezetőjének, amelynek célja az emberi DNS-t alkotó, mintegy hárommilliárd kémiai egység sorrendjének meghatározása volt.

Amikor a finanszírozó Nemzeti Egészségügyi Intézetek (NIH) úgy döntött, hogy egyes DNS-szekvenciákra szabadalmat kér, Watson nekiment az NIH igazgatójának, és lemondott. Azzal érvelt, hogy a genomról szerzett tudásnak a köz javát kell szolgálnia, és közkincsnek kell maradnia.

2007-ben a világon másodikként szekvenáltatta teljes genomját. A szekvenciát nyilvánossá tette, mondván, a "genetikai magánszféra" miatti aggodalmak eltúlzottak, de kivételt kért: nem akarta tudni, hordoz-e az Alzheimer-kór kockázatával összefüggő génváltozatot. Ugyanakkor rendelkezett egy, az újdonságkereséssel összefüggésbe hozott génnel.

Watson 2003-ban a Discover magazinnak azt mondta:

legbüszkébb nem a kettős hélix felfedezésére — amelyet szerinte "úgyis megtaláltak volna egy-két éven belül" —, hanem a könyveire.

"Az én hőseim sosem tudósok voltak" — mondta. "Hanem Graham Greene és Christopher Isherwood — tudja, jó írók."

Barátai szerint Watson kedvelte A kettős spirálban megrajzolt "rosszfiú" imázst, és ezt 2007-es, Avoid Boring People című könyvében is hangsúlyozta. Nős volt, két fia született; nyilvános megszólalásaiban gyakran lealacsonyítóan beszélt a nőkről, és azzal hencegett, hogy "popsies"-t üldöz. Ugyanakkor személyesen sok női kutatót támogatott, köztük a Massachusettsi Műszaki Egyetem biológusát, Nancy Hopkinst. "Biztos vagyok benne, hogy az ő támogatása nélkül nem lehetett volna tudományos pályám" — mondta Hopkins, aki régóta nyíltan beszél a tudományos életben tapasztalható nőellenes elfogultságról. "Jim óriási támaszom volt, ahogy más nőknek is. Nehéz ezt megérteni."

Forrás: Reuters

Címlapkép forrása: J. Conrad Williams, Jr./Newsday RM via Getty Images