merkel macron
Globál

A Merkel-korszak véget ért, a hidegháború elkezdődött

Az elkövetkező szűk egy év magában hordozza annak lehetőségét, hogy az Európai Unió politikai működésmódjában alapvető változások induljanak el. Az okok egy része a globális hatalmi játék aktuális fejleményeire vezethető vissza, a változások lehetősége mögött több, speciálisan nyugat-európai technikai tényező is van, a következmények viszont ezzel együtt döntő hatást gyakorolhatnak a keleti tagállamok mozgásterének alakulására.

A térségünk egymást követő generációk által megálmodott történelmi szerencséjének, az euro-atlanti integrációs architektúra részévé válásnak a kereteit aligha fenyegetik az európai politikában kinyíló kérdések. Azonban az, hogy az integráció formális keretei nincsenek valós veszélyben, korántsem jelenti azt, hogy ne gyülekezhetnének sötét felhők a reálisan elérhető makro pálya, a gazdasági és életminőségbeli felzárkózás reményei felett.

Nyugat-európai perspektívából nézve a változó helyzet lehetőségeket is megnyithat. Új lendületet kaphat az integráció mélyítése, erősítése, az európai érdekek artikulálása a globális játéktérben. A keleti periféria tekintetében speciális fejlemények viszont sajnos nem kétirányúak. Pontosabban: a pozitív irány kimerül abban, hogy ha a nyugati magban jól alakulnak a dolgok, akkor jó esetben erre a vonatra mi is felszállhatunk, többé-kevésbé a jelenlegi, nagyon kedvező feltételek mellett. Ugyanakkor megtörténhet az is, hogy az EU nyugati magja a változások nyomán konszenzusra jut a keleti tagállamok számára rendkívül veszélyes és káros „kétsebességes Európa” koncepcióját illetően, és akkor szaladhatunk a vonat után, a sínek között, ahogy a lábunk bírja. A történelemnek már megint nincs vége, a nyugati integrációnk minősége, és az ezzel járó lehetőségek kihasználásának ügye messze nem lejátszott mérkőzés.

Európa a globális hatalmi játékban

A nemzetközi politika mozgásait szinte hónapról-hónapra egyre inkább meghatározó viszonyrendszer az Egyesült Államok és Kína között súlyosbodó hidegháborús helyzet. A globális pozícióit tekintve szükségszerűen defenzívában lévő, kivételes rangpozíciójának elkerülhetetlen elvesztését késleltetni próbáló Egyesült Államok, és a kihívó szerepét immár nyíltan és harciasan vállaló Kína összeütközése túljutott azon a fázison, amelyben a többi játékos még behúzhatta a nyakát, és kimaradhatott a nagyok verekedéséből.

A Biden/Blinken-féle amerikai külpolitika gyors ütemben halad a Trump-érában súlyos károkat szenvedett szövetségesi kapcsolatok helyreállítási munkálataival, de világos, hogy Európa esetében az ezt célzó nagyvonalú gesztusdiplomácia sem nélkülözi a Kínával kapcsolatos elvárásokat. Az Egyesült Államok jelenlegi kormányzata ugyan kimondott feltételek nélkül, az érték- és érdekazonosság alapján vitalizálja az atlanti együttműködést, de már ennek korai fázisában egyértelművé teszi, hogy Kínával kapcsolatban látványosan demonstrált lojalitást vár az EU-tól és annak tagállamaitól. A G7 csúcstalálkozón világossá vált az is, hogy miközben a gesztusok, a diplomáciai aktusok terén ez a törekvés teljes nyitottságra talál a főbb európai döntési központokban, az igazi elköteleződésre az EU még egyáltalán nem áll készen. Az „ellen-selyemút” amerikai terve, amellyel a G7 országok egy gigantikus infrastrukturális beruházási program alapjait fektették volna le afrikai és ázsiai országokban, versenybe szállva a geopolitikai racionalitás mentén vezérelt kínai beruházási programokkal, egyelőre elbukott, méghozzá pillanatok alatt. Ennek fő oka a rendkívül tartózkodó német fogadtatás – Angela Merkel hónapokkal a távozása előtt nem volt abban a helyzetben, hogy az utódjára ilyen hosszú távon meghatározó, kiszámíthatatlan, de vélhetőleg jelentős pénzügyi  terhekkel járó elkötelezettséget vállaljon Németország nevében.

Akár lesz azonban „ellen-selyemút”, XXI. századi, Kína feltartóztatását célzó inkarnációja a Marshall-tervnek, akár nem, súlyos, gazdaságilag is húsbavágó kérdések sorában kell majd az EU-nak hitet tennie az atlanti szövetség mellett.

Ha pedig ezek egy részében megkísérli az ügyes egyensúlyozást a nyers, rövid távú gazdasági érdekek és az amerikai elvárások között, amint ez valószínűsíthető, annál fontosabbak lesznek az elvi, az értékazonosságot demonstráló kiállások Washington mellett. Nincs olyan változat, amelyben a Kínával szembeni, egységes európai fellépés elkerülhető az amerikai külpolitika által tematizált, szimbolikus ügyekben.

Az EU bizonyos értelemben ezzel fizet az atlanti kapcsolatrendszer stabilitásáért.

Minél többet akar megtartani a Kínával folytatott gazdasági együttműködés előnyeiből, minél inkább ki akarja vonni magát a hidegháború főhadszínterének, a technológia áramlásának szigorú korlátozásából, annál fegyelmezettebben és hangosabban kell részt vállalnia a Kína feltartóztatását szolgáló szimbolikus politizálásban.

Ugyanakkor az EU gazdaságilag legfontosabb tagállamának sajátos, végletesen súlyos konfliktusok közepette is évszázados múltra visszatekintő kapcsolatát Oroszországgal kifejezetten pozitívan érinti az amerikai-kínai hidegháború eszkalációja. Az Északi Áramlat 2 gázvezetékrendszer befejezését késleltető durva amerikai üzenetek, csőre töltött, tüzelésre kész szankciós rezsimek végül nem vezettek el az ügyben az amerikai-német viszonyok kiélezéséhez. A fentebb említett amerikai restaurációs törekvések jegyében a Biden-adminisztráció még tavasszal egy csendes biccentéssel egyelőre békén hagyta az egyébként szinte teljesen kész vezetékrendszer ügyét – abban a pillanatban meg is kezdődött az EU Kínát különféle ügyekben elmarasztaló nyilatkozatainak sorozata.

Az üzenet világos: Európa Kínával szembeni szimbolikus kiállása annyira fontos az amerikaiaknak, hogy még az oroszokkal való energiapolitikai együttműködés látványos meghosszabbítása mellett is szemet hunynak cserébe.

Innen nézve végképp nem meglepő, miért vált ki leplezetlen dühöt német politikusokból, ha egy kelet-európai kis tagállam rendre megzavarja a Kínával kapcsolatban az amerikaiak felé tett vállalásai teljesítésében. Még inkább így lesz ez a hidegháború következő, veszélyesebb stációiban. Nem csak a hétről-hétre súlyosbodó tajvani válság fejleményei vezethetnek el könnyen félreérthetetlen és kötelezően egységes, markáns európai pozíciók kialakításáig. Elég ehhez a hongkongi dráma minden egyes újabb felvonása, miután a pekingi vezetés eldöntötte, hogy jobb megoldás hiányában erőszakkal számolja fel az „egy ország, két rendszer” elvet.

Ami az Egyesült Államok Oroszország-politikáját illeti, a G7 csúcstalálkozó után néhány nappal Svájcban megtartott Biden-Putyin találkozó igazolta a két nukleáris szuperhatalom közötti, kölcsönösen előnyös „hideg béke” rendszerének beállását. Ellenséges hangnem, hűvös, pragmatikusan menedzselt kapcsolatok, fontos megállapodások a nukleáris fegyverkezés terén, várhatóan csendes és tartós együttműködés az Afganisztánból való amerikai kivonulás kapcsán, minden visszafogottságot nélkülöző ellenintézkedések az amerikai belpolitikába való beavatkozási kísérletekre, aktív kiberháború – és teljes mellszélességgel való kiállás Ukrajna területi integritása mellett, a katonai együttműködés jelentős erősítését is beleértve. Mindeközben óvatosság: szinte mindent megér az, hogy az amerikai külpolitika ne lökje egymás karjaiba Kínát és Oroszországot. Szerencsénkre csak szinte mindent. Ez az EU keleti perifériáján azt jelenti, hogy Oroszországgal együttműködni szabad, de a közvetlen biztonságpolitikai jelentőséggel bíró ügyekben nem megengedett semmiféle elhajlás. Ezek az ügyek pedig már túlmutatnak a tisztán katonai, katonapolitikai kérdéseken.

Európa sajátos szerepe az újra értékvezéreltté váló amerikai külpolitikában

Az emberi jogi, jogállami, alkotmányossági, demokratikus mércék alkalmazása az amerikai külpolitikában jelentős múltra tekint vissza, ugyanakkor korántsem állandó ennek a szempontrendszernek a súlya, fontossága. A hol komolyan gondolt, hol pusztán hivatkozási alapként használt értékvezéreltség a második világháború után az amerikai világpolitika ideális ideológiai vivőanyagának bizonyult, és hatalmas karriert futott be. Ezzel együtt megmaradt az értékközpontú szempontrendszer jelentőségének ciklikus változékonysága. A Biden/Blinken külpolitika mögött álló gondolkodási keretben azonban az értékvezéreltség rendkívüli fontossághoz jutott.

A Trump-kurzus során a demokrata pártelitben kialakult és megszilárdult az a meggyőződés, hogy az emberi jogi, jogállami, alkotmányossági, illetve a demokratikus minimumokra vonatkozó mércék háttérbe szorulása a külpolitikában azt eredményezi, hogy a diktatúrák, autokráciák, hibrid rezsimek nemzetközi imázs-építése vagy éppen aktív információs hadviselése aláaknázza magát az amerikai demokráciát, belülről mossa alá az alkotmányosság és a demokratikus politikai folyamat hagyományait illetve azok tiszteletét.

Véresen komolyan gondolják, hogy a Trump-féle gátlástalan populizmus ellen válik védtelenné egy olyan Amerika, amely a külpolitikájában nem igazodik a saját alapértékeihez.

Paradox módon ez sokkal inkább befolyásolhatja a szövetségesekkel ápolt kapcsolatokat, mint a stratégiai versenytársakkal való viszonyt. Ez utóbbiak esetében a fenti elv gyakorlása „mindössze” azt követeli meg, hogy az amerikai külpolitika tematizálja az értékekkel kapcsolatos különbségeket és ütközéseket, napirenden tartja ezeket, szimbolikus aktusokkal egyértelművé teszi a különbözőségét.

A szövetségesek esetében azonban ez a szempontrendszer valós elvárásokat generál, amelyek érvényesítése messze túl fog mutatni a nyilatkozatok, közlemények és jegyzékek világán. A szövetségi rendszeren belül az amerikai nagyhatalmi gondolkodás természetes folyománya, hogy célokat tűz ki a renitens államokkal kapcsolatban, hogy szükség esetén rászorítsa azokat az emberi jogi, jogállami, alkotmányossági, demokratikus értékekhez való igazodásra, illetve a megfelelő súlyú szankciókkal elrettentse, elviselhetetlen politikai költségekkel szembesítse az ezzel az úttal kacérkodó rendszereket.

Európa, az EU azért különösen fontos ebből a szempontból, mert a fenti szempontok tekintetében ez egyfajta globális kirakatprojekt.

Ha még itt sem egyértelmű a demokratikus alapértékek érvényesülése, akkor ugyan hol lehetne ezt hitelesen képviselni? Ennek megfelelően az Egyesült Államok külpolitikájának jelenlegi irányítói nem gondolják, hogy az EU-n belül nekik nincs dolguk ilyen téren, éppen ellenkezőleg – úgy gondolják, hogy ha az EU nem képes a saját perifériáján garantálni ezeknek a mintázatoknak az érvényesülését, akkor nekik kell ezt megtenni helyettük. Az eszközök is egyértelműek, már használatban vannak, alább ezekről is ejtünk szót.

Mivel azonban az Egyesült Államok és a főbb európai döntési központok közötti bizalom újjáépítése még korai szakaszában van, praktikusan aligha képzelhető el, hogy Washington legalább a német és a francia kormánnyal való komoly konzultáció nélkül alkalmazna a fenti logika mentén elrettentő vagy büntető szankciókat az EU e témákban érintett keleti perifériáján. Ugyanakkor ha egy vagy több tagállam az értékközösség megbontásán túl még a hidegháborús stratégiai versenytárssal, Kínával is gyanús flörtbe keveredik, ezzel összefüggésben ütközik az EU többi részével, és nem korrigálja ezt a politikáját időben, akkor nincs az az európai vétó, ami elkerülhetővé tenné az amerikai szankciókat.

Európai belpolitika – sűrű év előtt állunk, amely a periféria kérdéseiben újrakeverheti a paklit

Idén ősszel, a német választások után Angela Merkel kancellár Helmut Kohl rekordját beállítva, 16 év után leköszön a kancellári hivatalról. Korszakos politikussá vált, távozása olyan kérdéseket nyit ki, amelyek messze túlmutatnak a német belpolitikán. A keleti periféria integrálásának foka és minősége okán sokan és sokszor bírálták a következetesen érvényesített felfogását, mely szerint az új tagállamokat minden áron a rendszeren belül kell tartani – bármi jobb annál, mintha kifelé gravitálnának. Németország súlya, Merkel személyes tekintélye miatt könnyű volt túlbecsülni a cselekvési lehetőségeit. Nem egyértelmű, hogy az óvatossága és éppen az EU közösen vallott értékeitől távolodó egyes keleti tagállamok választópolgárainak tisztelete, valamint a német gazdasági nagytér érdekeit hibátlanul kiszolgáló keleti tagállamok kormányaival működtetett pragmatikus együttműködés mennyiben hatott a politikájára. Az azonban biztos, hogy ez a megkérdőjelezhetetlen európai elkötelezettségű, ragyogó intellektuális képességekkel rendelkező, makulátlanul tisztességes, a hivatalának élő, nevével immár bizonyosan egy korszakot fémjelző politikus kritikus helyzetekben mindig inkább teret adott az európai normarendszert feszegető kelet-európai vezetőknek, semmint korlátokat állított eléjük.

Az EU keleti perifériáján ezért a Merkel-korszak végének nehezen túlértékelhető jelentősége van.

Nincs olyan potenciális német kancellár, koalíciós kombináció, alkancellár és külügyminiszter, amely ezt a politikát ebben a formában követni szeretné. A következő német kormány szinte bizonyosan szigorúbb és az aktívabb beavatkozástól kevésbé idegenkedő felfogással fogja kezelni a keleti perifériát. Az kevéssé valószínű, hogy a német mozgás alapvető irányát, a „keleti hátsó udvar” gazdasági fókuszú pacifikálását feladnák, de egyrészt ennek az elvnek a primátusa is sérülhet időlegesen, másrészt önmagában a hangsúlyok és a tónusok változása is jelentős változást hozhat.

Nem is beszélve a más európai – vagy éppen amerikai – döntési központok által kezdeményezett akciók blokkolásáról. A Merkel utáni világban az Európai Parlament, az Európai Bizottság, a nyugat-európai mag, az északi államok, illetve Franciaország ambíciói a keleti-periféria folyamatainak értékalapú rendezésére összehasonlíthatatlanul kisebb német ellenállásba ütközik majd. Legalább ennyire igaz lehet ez a témába vágó, Washingtonból érkező figyelmeztetésekre.

Az európai belpolitika másik nagy fejleménye az előttünk álló egy évben a franciaországi elnökválasztás lesz.

A képlet egyelőre a szokásos, azaz továbbra is ott van a pályán Marine Le Pen, hiába szenvedett el a pártja megalázó vereséget a közelmúltban a regionális választásokon. Le Pen köztársasági elnökké választása jó eséllyel évekre működésképtelenné tenné az EU-t, ami a magas szintű politika innovációs képességét illeti. Ugyanakkor Emmanuel Macron újraválasztása éppen ellenkező hatást generálna, az integrációs folyamat mélyítését és gyorsítását illetően komoly személyes ambíciókkal rendelkező francia köztársasági elnök második ciklusában a belpolitikai megfontolásoktól sokkal jobban eltávolodva, és a brexit éveinek iszonyatos bénultságából kiszabadulva foghatna hozzá újra az elképzelései megvalósításához. Mindezt úgy, hogy már nem nyomasztaná, és a lendületét nem ellensúlyozná Merkel mindent és mindenkit beárnyékoló tekintélye.

Az elképzelései, a felfogása pedig a mag-Európa értékeitől és politizálási stílusától gyorsulva távolodó egyes kelet-európai tagállamok jövője szempontjából kifejezetten veszélyesek és nyugtalanítóak.

Újra kinyílhat az a kérdés, hogy az EU tagállamai egységesen haladnak-e az integráció mélyítése felé, vagy csoportokra oszlanak, és lesznek integráltak – meg még integráltabbak. Ezzel pedig törvényszerűen összefügg, hogy lesznek-e egyenlőek és még egyenlőbbek.

A „kétsebességes Európa” koncepciójának fenyegetése

A kétsebességes (vagy többsebességes) Európa koncepciója az 1990-es évek közepén, a várható nagy keleti bővítési hullámot előkészítő intellektuális útkeresés részeként látott napvilágot. Lényege az, hogy a különböző adottságú, fejlettségű, történelmű, kultúrájú tagállamok nem szükségszerűen egyszerre lépnének az integráció mélyítésének következő fokára. Van (lenne) egy minimum, az alapszerződés és a közösségi jog, amely minden tagállam számára kijelöli az integráció kereteit, de lennének (lehetnének) szűkebb körök, értelemszerűen leginkább a nyugati maghoz tartozó tagállamokból, amelyek létrehoznának egy „igazi” integrációt, miközben a perifériákon elszédelegnének az erre alkalmatlan vagy éretlen tagállamok. Ez a struktúra nyilvánvalóan súlyos nyomot hagyna ez utóbbiak tekintélyén, érdekérvényesítő képességén, a transzferek nagyságrendjén, a makro pályáikon, és jó eséllyel az egész társadalmi, politikai berendezkedésükön. A triviális biztonságpolitikai érdekeken túl aligha van fontosabb érdeke a keleti periféria tagállamainak, minthogy ez a koncepció ne nyerjen teret.

Mindeddig nem nyert. Merkel Európa-politikájának azonban ebben a kérdésben is döntő jelentősége volt, ugyanakkor a kétsebességes (vagy többsebességes) Európával szembeni érvek hitelessége alaposan megkopott néhány kelet-európai tagállam politikai rendszerének változása miatt, korábban pedig a déli periféria adósságválságainak felizzása idején. Ráadásul a keleti bővítés sok nyugat-európai politikus gondolkodásában alapvetően egy német projektként ülepedett le. Onnan nézve pedig a keleti bővítés árnyoldalai úgy tűnnek fel, hogy a keleti bővítéssel Németország gazdaságilag fantasztikusan jól járt, miközben a mag-Európa ezzel párhuzamosan, ezzel összefüggésben lemondott az alapvető értékei egy részéről. Ez egy robbanásveszélyes elegy.

Emmanuel Macron 2017-ben lényegében a kétsebességes Európa koncepciójának felmelegítésével érkezett az Élysée-palotába és ezzel az európai politika csúcsára.

Érvei azóta csak súlyosabbá váltak, a keleti periféria egy részének a mag-Európát visszafogó magatartásával és a nyugati mintáktól távolodó fejlődési pályájával kapcsolatos figyelmeztetéseinek létjogosultságát igazolta az idő. Mindeközben távozott az integráció mélyítésében a kerékkötő szerepét évtizedeken át művészi szinten játszó Nagy-Britannia, világossá vált, hogy egy kulcsállam önkéntes távozását is túléli az EU.

Nem az a veszélyes ránk, a mag-Európára, az „igazi” Európára, ha akár formálisan, akár a mélyítés sebességét és irányait tekintve elveszítjük a sok tekintetben integrálhatatlannak tűnő keleti tagállamokat, szól Macron gondolatmenete, hanem az, ha megengedjük néhány gazdaságilag, demográfiailag súlytalan bajkeverőnek, hogy blokkolja az európai integráció globális alkalmazkodási képességének fejlesztéséhez szükséges mélyítést.

Látni kell azt is, hogy az integrálhatósággal kapcsolatos kétségek nem új keletűek, nem kizárólag aktuálpolitikai természetűek, nem egyes kelet-európai politikusokhoz vagy politikai jelenségekhez kapcsolódnak. Létező vagy nem létező, fontos vagy jelentéktelen kulturális törésvonalak átpolitizálódásáról van szó, ez pedig olyan veszélyeket keletkeztet, amelyek akut fellángolásaik után könnyen válnak krónikus betegséggé.

A kétsebességes Európa koncepciója közép- és hosszú távon fenyegeti az EU keleti perifériáinak makro pályáját, társadalmi prosperitását.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ne volnának nagyon is rövid távú kockázatok az európai centrum és a keleti periféria néhány tagállamának politikai távolodásával összefüggésben.

Az amerikai és az európai döntési központok intervenciós politikájának rövid távú eszközei – tűpontos célzás és kartácstűz

Nem lenne teljes a helyzetértékelés, ha a jelenlegi amerikai külpolitika stratégiává kovácsolódott értékvezéreltségének, a szövetségeseket is, sőt bizonyos szempontból különösen a szövetségeseket érintő aktivista felfogásának vázolása mellett nem ejtenénk szót e politika lehetséges eszközeiről. Ugyanígy adódik az a kérdés is, hogy rövid távon reálisan mit tehetnek az európai döntési központok a keleti periférián megjelenő, veszélyesnek és tarthatatlannak ítélt jelenségek potenciális követőinek elrettentése érdekében – ha egyáltalán akarnak tenni valamit. Ez utóbbiban, hogy tehát akarnak-e, minden jel szerint régóta érő, a mélyben valószínűleg korábban pályára állt, de néhány hete döntő pontokon áttört változás állt be. Most már bizony akarnak.

Az amerikai fegyelmező eszköz a Global Magnitsky Act, egy olyan amerikai törvény, amelynek története szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, de talán elegendő rögzítenünk a lényegét. Arra szolgál, hogy az Egyesült Államok elnöke, kormányzata képes legyen célzott, konkrét személyeket, vállalatokat szankcionáló büntető intézkedésekre, amennyiben emberi jogi, jogállami, korrupcióval kapcsolatos, az amerikai mércék szerint elfogadhatatlan torzulásokat figyel meg – bárhol a világon. Az alkalmazható szankciók részint az Egyesült Államokba való beutazásra, részint az érintett entitások vagyonának zár alá vételére, részint az érintett entitások pénzügyi műveleteinek szankcionálására, praktikusan ellehetetlenítésére irányulnak.

A törvény adta eszközöknek a fenti amerikai felfogással összefüggő beüzemelése megkezdődött. Korábban, a Trump-adminisztráció idején is volt már rá példa, hogy szövetségessel, NATO tagállammal szemben alkalmazták a törvényt. Egy Törökországban fogva tartott amerikai állampolgár szabadon engedése kapcsán kialakult diplomáciai csetepaté részeként tartotta jó ötletnek az amerikai külügyi vezetés, hogy néhány fontos török vezetőt, köztük a hivatalban lévő igazságügy minisztert és a belügyminisztert felteszi erre a kellemetlen listára. Hamar el is fogyott a török harci kedv – a szóban forgó, foglalkozását tekintve lelkész amerikai állampolgárt szabadon engedték.

Idén viszont, már a Biden/Blinken külpolitika lendületvétele idején, egy bő hónapja még érzékenyebb országban dörrent az amerikai össztűz.

A nem csak NATO, hanem EU tagállam Bulgáriában hajtott végre nagyszabású büntető akciót az amerikai kormányzat a Global Magnitsky Act segítségével, korruptnak ítélt politikusok és üzletemberek, vállalatok tucatjait megcélozva. Hirtelen eszközeladások, Dubai-ba költözések jelezték, hogy ez nem játék. Mindezt hat héttel az ottani választások előtt.

Ahogy egy helyütt már utaltam rá, a legfontosabb európai államok felé irányuló amerikai mosoly-offenzíva idején szinte kizárt, hogy az amerikaiak nem egyeztettek a bolgár entitások elleni büntető intézkedésekről legalább Párizzsal és Berlinnel. Ebben a helyzetben még az is nagy biztonsággal kijelenthető, hogy ha ezek közül akár csak az egyik nyomatékosan, tekintélyét latba vetve kérte volna az amerikaiakat az intézkedéstől való elállásra, utóbbiak ezt megtették volna. Úgy tűnik, nem kérték. Jó volt nekik így.

A jelenlegi amerikai-európai viszonyrendszerben tehát az esetleges amerikai szankciók szempontjából is kiemelt jelentősége van a veszélyeztetetett kelet-európai kormányok és a főbb európai döntési központok közötti kapcsolat minőségének.

És éppen ezek a kapcsolatok romlottak le minden korábbinál jobban azzal, hogy előbb Lengyelországban némileg óvatosabban, majd Magyarországon komplett európai botrányt kavaró formában kísérleteznek a kormányzó politikai erők a homofóbia politikai termékként való kipróbálásával.

A potenciális európai szankciók azonban nem tudnak célzottak lenni, abban az értelemben, ahogy az amerikaiak. Az EU intézményrendszere erre nincs felkészülve az EU határain belül, így az esetleges szankciók csak az érintett tagállamokat a maguk egészében érhetik. Az inkriminált törvény magyarországi elfogadása illetve az Európai Tanács azt követő ülése óta világosan érzékelhető, hogy akár európai jogalkotással, akár kötelezettségszegési eljárásokkal, akár ezek kombinációjával, illetve az egyes transzfereket bizonyos jogállamisági kritériumokhoz kötő mechanizmus beüzemelésének felgyorsításával készül egy európai szankciórendszer is.

Rövid és hosszabb távú gazdasági kockázatok

Nehéz megítélni, hogy az említett amerikai szankciós rezsim alkalmazása egyes további kelet-európai tagállamok esetében milyen hatást gyakorol azok pénzügyi eszközeinek piacaira. Az európai intézkedések ellenben közvetlen és jelentős reálgazdasági hatással bírhatnak, ugyanakkor gyakorlati alkalmazásuk, konkrét pénzügyi hatásaik hónapokkal, de akár évekkel elmaradva is követhetik a róluk szóló híráramlás megindulását. Egy ilyen híráramlás természetesen önmagában is súlyos piacmozgató tényező lehet.

A jelenlegi helyzetben valószínűleg még mind az amerikai, mind az európai szankciók elkerülhetőek, bár ebben a tekintetben kevesen elég jól informáltak ahhoz, hogy biztosat állíthassanak, és e sorok írója természetesen nem tartozik közéjük. Ehhez azonban a fenyegetett kormányoknak illetve tagállamoknak gyorsan és látványosan korrigálniuk kellene. Részint a homoszexualitás kérdéseinek számos tekintetben ártalmas, és nyugat-európai perspektívából végképp tökéletesen elfogadhatatlan átpolitizálásával kapcsolatban, amely törvényszerűen magával fogja hozni a korábban nagyvonalúan kezelt többi, az értékközösséget fenyegető probléma felvetését is, részint pedig, speciálisan Magyarország esetében a hidegháborús nemzetközi erőfelmérő idején bemutatott kínai flörtöt illetően.

A valóságos mozgástér megítélésével kapcsolatos hibák hosszabb távú, igazán súlyos potenciális következménye az európai politika káros irányba történő befolyásolása révén hatna elsősorban.

Azáltal, hogy az értékközösség demonstratív megtagadása érvet, eszközt, fegyvert ad a kétsebességes Európa támogatóinak kezébe. Ha pedig az a koncepció áttör, és az EU jövőjét formáló tényezővé válik, akkor jó néhány kelet-európai tagállam elkerülhetetlenül a tartósan másodosztályú kategóriába kerül, ennek minden súlyos gazdasági és egyéb következményével egyetemben.

KÁR LENNE ÉRTE.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép forrása: Guido Bergmann/Bundesregierung via Getty Images

görög santorini getty stock
google
GettyImages-1201452177

Kiszámoló Zöld lakáshitel

Az MNB októbertől úgynevezett zöld lakáshitelt vezet be 200 milliárd forint kerettel, 25 évig fix, maximum 2,5%-os...

Alapblog Hülye voltam

Archívumunkból (2017): Mennyiszer hallottam ezt a szöveget barátoktól, spekiktől, befektetőktől. Egyszerű magyarázat...

Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
Online kurzus
Akár 100 000 Ft-tal elkezdhető, hosszú távú megtakarítási módszer.
Könyv
Alapmű mindenkinek, akit érdekel a tőzsde világa.
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Ügyvédek

A legjobb ügyvédek egy helyen

Infostart.hu
2021.09.07
Sustainable World 2021
2021.09.21
Hiventures - Portfolio Vállalati Tőkefinanszírozás 2021
2021.09.08
Business and Finance Summit 2021 - CFO of the year
2021.09.15
Property Investment Forum 2021
tunézia