capitolium-amerikai-kongresszus-amerikai-szenatus-amerikai-kepviselohaz-washington-amerikai-egyesult-allamok
Globál

Újratervezés, fék vagy padlógáz? Az ukrajnai háború és az amerikai félidős választás

Rég nem kísérte akkora figyelem az amerikai elnök négyéves hivatali idejének felénél tartott kongresszusi választásokat, mint ezt a mostanit. Belpolitikai téren a demokraták szemében a „demokrácia jövője” forog kockán, a republikánusok szerint a „józan ész” létjogosultsága vagy száműzése a tét. A világ többi részét – leginkább Európát – azonban nem ez érdekli. Hanem hogy Ukrajna kétpárti támogatása – s ezáltal a háború egész dinamikája – mennyiben változna, ha a törvényhozásban többségbe kerülne a Republikánus Párt, azon belül pedig hangsúlyossá válna az eddigi „bármennyiért, bármeddig” háborús politikát kritizáló trumpista szárny. Valójában a választások nyomán számottevő elmozdulás e téren nem fenyeget, általában viszont ennél is nagyobb a „baj”: Amerika Ukrajna-politikája hamarosan változni fog, bármilyen arányban ül is a két párt a Kongresszusban. Legalábbis minden jel és logika efelé mutat.

Pánik a fedélzeten

Az elmúlt hónapban igencsak ellentmondásos kommunikációnak lehettünk tanúi. A nyugati diplomaták szinte egymással versenyeztek, hogy fennhangon bizonygassák: nincs mitől tartani. Akármi történjék is a választásokon, az amerikai politikai szereplők felelősségteljesebbek annál, semhogy bármi mérsékelni tudja az Ukrajnának nyújtott támogatást. A fősodorhoz tartozó média ezalatt szalagcímekben újra és újra óva intett: a republikánusok előretörése igenis veszélyt jelent e tekintetben. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy az ukrán külügyminiszter egyes politikusi kijelentések után „aggodalmát fejezte ki”. Még a munkakörénél fogva kötelezően szürke és semmitmondó NATO-főtitkár is szokatlanul merész cselekedetre ragadtatta magát: burkoltan, de állást foglalt az USA belpolitikai csatája kapcsán. Mint mondta, bízik benne, hogy az ukrán háborús erőfeszítéseket a választások után is világos többség támogatja majd az amerikai törvényhozásban – hiszen Putyin győzelmével gyengülne a Nyugat, s az ugyebár végső soron Kína kezére játszana.

A kórusban csilingelő vészcsengők azonban amolyan „fiamnak mondom, vejem is értsen belőle” módon értelmezendők.

Magyarán nem csupán a republikánus „oroszbérencek” és „megalkuvók” ellen hangolnak, hanem mindenkinek szólnak, aki nyilvánosan a diplomáciai kiútkeresés ötletével kacérkodna. Merthogy e kísértésre egyre több helyen, mind egyértelműbb jelek utalnak. Igaz, a legfrissebb felmérések szerint az amerikai lakosság továbbra is közel háromnegyede helyesli Ukrajna támogatását, még ha a szám mindenhol valamelyest csökkenő tendenciát is mutat. Közben viszont nőtt azok aránya, akik a támogatás jelenlegi méretét túlzónak találják, s azoké is, akik diplomáciai erőfeszítéseket szorgalmaznának vele párhuzamosan. Az utóbbi irányba mutató politikusi megjegyzések, sajtó-kiszivárogtatások, szakértői vélemények mindkét párt körében szaporodnak. De főleg: a konfliktus előrehaladtával az amerikai nemzeti érdek és a stratégiai logika is egyre markánsabban emellett szólna.

Irányváltás felé?

Az Ukrajna ügyében (is) megosztott republikánus oldalon nagy visszhangot váltott ki a képviselőházi republikánusok vezetőjének októberi kijelentése, miszerint ha többségbe kerülnek, nem adnak számolatlan-ellenőrizetlen „biankó csekket” az ukrán háborús erőfeszítésekre. Pár nappal később a rendszerint jóval fegyelmezettebb demokrata képviselők egy harminc fős csoportjának Biden elnökhöz címzett levele került nyilvánosságra (majd 24 órán belül csúfos visszavonásra). Ebben arra ösztökélték az adminisztrációt, hogy a pénzügyi és katonai támogatást párosítsa aktív diplomáciával, s keresse a lehetőségeket egy tűzszüneti megállapodásra. Mindezzel szinte egyidőben Patrick Buchanan – Nixon, Ford és Reagan elnökök volt tanácsadója – figyelmeztetett egy cikkben: „Amerika létérdeke – ti. hogy ne keveredjünk háborúba a nukleáris fegyverekkel rendelkező Oroszországgal – hamarosan ütközhet Ukrajna háborús stratégiai céljaival, ami a Donbász és a Krím-félsziget teljes területének visszaszerzése”.

A politikai paletta másik felén a New York Times a minap vendégkommentárban közölte Charles Kupchan cikkét, miszerint „Itt az idő tárgyalóasztalhoz ültetni” Moszkvát és Kijevet. Kupchan, aki Clinton és Obama elnökök alatt a Nemzetbiztonsági Tanácsban az európai ügyekért felelt, most azt írta: Biden kezdettől jól mérte fel, hogy „Ukrajna védelme stratégiai prioritás, de nem amerikai létérdek”. Ám „ahogy a háború mind intenzívebbé válik, egyre nehezebb az érdekeinknek megfelelő szinten tartani az amerikai részvételt”. Miközben világosan amellett érvel, hogy Ukrajna önvédelmét továbbra is támogatni kell, azt is mondja: a háború elhúzódása komoly eszkalációs kockázattal jár, ráadásul a nyugati belpolitikákban és a szövetség egészére nézve is „mérgező hatása” lehet.

Nincs mese, tárgyalni kell. Akkor is, ha nem a jogilag és morálisan Ukrajnának járó minden feltétellel.

Obama elnök egy legutóbbi interjújában maga is óvatosságra intett: „Őszintének kell lennünk az ukránokkal azt illetően, hogy mit tehetünk és mit nem. Figyelembe kell vennünk a kockázatot, hogy ez az orosz-ukrán háború orosz-USA/NATO háborúba billenhet”. A szakmai közönség felé a Foreign Affairs legfrissebb számában két esszé is érvelt hasonló szellemben. Alapból evidenciának tűnő, „Az ukrán háború tárgyalásokkal végződik majd” és „Ne zárjuk ki a diplomáciát Ukrajnában” címmel. Sajtóértesülések szerint a kulisszák mögött a gyakorlatban épp valami ilyesmi zajlik. A Washington Post a napokban egy igen furcsa hírrel állt elő: az amerikai kormány eszerint arra bújtja fel Ukrajnát, hogy az – többek között az európai partnereket puhítandó – tegyen úgy, mintha nem utasítaná el kategorikusan a tárgyalásokat. Ezzel szinte egyidejűleg viszont a Wall Street Journal számolt be arról, hogy a nyugati diplomaták titokban egymás közt a békefeltételekről egyeztetnek – csak diszkréten, nehogy ennek nyilvánosságra kerülése kényszerhelyzetbe hozza Kijevet. És reflektorfénybe a köztük levő nézetkülönbségeket.

Ami Amerikát illeti, részéről mindenképp logikus lépés volna az eddigi lendületből kicsit visszavenni. Ami objektív geopolitikai „haszna” származhatott a – félreértések elkerülése végett: orosz agresszió nyomán kirobbant – háborúból, az mostanra lényegében mind megvalósult. Oroszország gyengült, nimbusza még korábbi csodálói körében is komoly csorbát szenvedett. A Washington által vezetett NATO újraéledt, megerősödött, az európai önállósodási próbálkozásoknak egy jó időre, ha nem mindörökre vége. Szövetségesei döntő lépéseket tettek az irányban, hogy elvágják az őket még Oroszországhoz fűző szálakat, különös tekintettel az energiaszektorra. A fegyveripar szárnyakat kapott, a gyártó kapacitások – Kínával szemben oly fontos, ám eddig ímmel-ámmal zajló – felfuttatása turbóra kapcsolt.

Amerika számára a folytatásban innen már csak a lejtőn lefelé van út.

A lakosság fárad, egyre fogyó lelkesedéssel figyeli az újabb milliárdos ukrán segélycsomagokat, miközben a 40 éve legsúlyosabb inflációvak küzd, és atomtámadás esetén javasolt teendőkről nézegethet közérdekű videókat New Yorkban. Tudván, hogy minél tovább feszül a háborús húr, annál nagyobb az eszkaláció kockázata. De nem csak az. Az elhúzódó háború által súlyosbított európai megélhetési nehézségek következtében és/vagy a javuló harctéri pozícióból egyre maximalistább ukrán hozzáállás miatt idővel mindjobban előjöhetnek a nyugati szövetségen belüli törésvonalak. Nem beszélve arról, hogy miután az alapok – a védelmi kérdések felértékelődése, a hadiipar lendületvétele – adottak, az ukrajnai történések és a rájuk fordított anyagi-emberi források már inkább csak a lényegről terelik el a figyelmet: s az Egyesült Államok szemében ez továbbra is Kína. Mint azt feketén-fehéren le is szögezi a nemrég kiadott 2022-es Nemzetvédelmi Stratégia.

Európa kínos Puerto Rico pillanata

Mi következik mindebből Európa számára? Először is annak tudatosítása, hogy Amerikában komoly megfontolások és érdekek hatnak az önvédelmi háborút vívó Ukrajna további támogatása mellett – de egyre inkább azzal szemben is. Ezekbe pedig a szövetségeseknek legfeljebb némi betekintésük lehet, beleszólásuk semmi. Tisztában vannak ezzel az európai vezetők is, nem véletlenül viselkednek úgy, ahogy. Valahányszor az éppen aktuális amerikai elnök Brüsszelbe látogat, egymás sarkát taposva tolonganak: ki hol áll, ki hány (másod)percnyi szót kap. George W. Bush elnöksége idején az akkor még luxemburgi miniszterelnök Jean-Claude Juncker egy alkalommal meg is jegyezte: „Ha a nevetségesség ölni tudna, Brüsszel utcái hullákkal lennének tele”. Obama elnök egyik legközelebbi tanácsadója azon élcelődött, hogy amerikai választási időszakban nincs olyan alacsony rangú stábtag Washingtonban, akinek az ebédjét ne fizetné ez vagy az az európai diplomata – remélve, hogy hálából megtud pár politikai pletykát, előrejelzést, ilyen-olyan belső információkat. 

A saját védelem terén Amerikára való hagyatkozás – és az abból eredő, a néhai Zbigniew Brzezinski amerikai stratéga és nemzetbiztonsági főtanácsadó szavaival élve „vazallusi” magatartás – a jelen helyzetben szembetűnően visszás. A szomszédságban zajló fegyveres konfliktus, s annak közvetlen (menekültek milliói) és közvetett (a szankciós döntésekhez köthető) folyományai a Szövetségen belül elsősorban Európát terhelik. S az európaiak ha akarnának sem tudnának, földrajzilag-fizikailag nem tudnak alóluk kibújni. Természetesen a kiélezett háborús helyzetben különösen megnyugtató az amerikai védőernyő a fejük felett.

Azonban az is ilyenkor látható leginkább, hogy ez a külső védelem – a dolog természeténél fogva – duplán is feltételes.

Egyrészt azért, mert cserében az európai kormányok a háborúban – noha annak minden vetülete őket érinti jobban – Washington útmutatását és döntéseit követik. Másrészt, mert a védelmi garancia a legjobb akarat és a leghűségesebb szövetségesi viszony mellett sem vehető soha teljesen biztosra. Mindig az amerikai belpolitikának (és az abból levezetett külpolitikai prioritásoknak) lesz kiszolgáltatva.

Jean-François Deniau, a Római Szerződés előszavának szerzője, az Európai Bizottság első külkapcsolatokért felelős igazgatója, már fél évszázada azt mondta: ha az európaiak beletörődnek a kényelmesen alárendelt szerepbe, akkor idővel mindannyian – külön-külön és integrációstul is – Puerto Rico helyzetében találják majd magukat. Az Egyesült Államokhoz tartozó karibi „társult állam” kül- és védelempolitikáját Washingtonban fektetik le, ahol neki nincs egyetlen szavazati joggal rendelkező képviselője sem. Nagyjából ez igaz most szinte valamennyi EU-országra, és persze Brüsszelre. Visszafojtott lélegzettel minden vezető a tengerentúli eseményekre figyel, hiszen tudják: bármi lesz, alkalmazkodniuk kell. Amerika döntésein múlik a gazdaságuk, energia-ellátásuk, és területük-lakosságuk fizikai védelme. Őket pedig – sem most a szavazóurnáknál, sem később – senki nem kérdezi meg.

EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait acímre. A Portfolio Vélemény rovata azOn The Other Hand. A megjelent cikkekittolvashatók.

Címlapkép: Getty Images

Ursula von der Leyen Budapest targyalas1
agrárminiszter nagy istván
tőzsde
tél áramellátását energia stock
zaporizzsjai-atomeromu-ukrajna
kalasnyikov ak-74 gépkarabély fegyver háború lövészet oroszország oroszok tartalékosok
Online kurzus
Akár 100 000 Ft-tal elkezdhető, hosszú távú megtakarítási módszer.
Könyvajánló
Alapmű mindenkinek, akit érdekel a tőzsde világa.
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Kiadó modern irodaházak

Az iroda ma már több, mint egy munkahely. Találják meg most cégük új otthonát.

Infostart.hu

Könyvelő munkatárs

Könyvelő munkatárs
2022. november 30.
Agrárszektor Konferencia 2022
Hírek, eseményajánlók első kézből: iratkozzon fel exkluzív rendezvényértesítőnkre!
Ukrán tank Donyeck