Dupla vagy semmi: az USA ipartámogató csomagja jó esély lehet az EU átprogramozására

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Európai preferencia: kinek tabu, kinek varázsszó

Az amerikai zöld technológia és ipar számára 370 milliárd dollárnyi állami támogatást és adókedvezményeket előirányzó úgynevezett inflációcsökkentő törvény (IRA) tavaly augusztusi bejelentése hideg zuhanyként hatott a transzatlanti kapcsolatokra. Az európai vezetők felváltva sopánkodtak (ti. hogyan lehet a „jó” Biden-adminisztráció is ilyen protekcionista) és könyörögtek (ti. hogy Kanadához és Mexikóhoz hasonlóan őket is vegyék be a programba). Most az első sokk kiheverése után valamiféle válaszlépésekben gondolkodnak. A nyílt kereskedelmi háború egyik félnek sem érdeke: az ukrajnai konfliktus árnyékában az európaiak a szokásosnál is kevésbé szeretnék magukra haragítani legfőbb védelmezőjüket, az USA-nak pedig a Pekinggel szembeni erőpróbában van égető szüksége a szövetségeseire.

Uniós oldalon az egyik lehetséges opció az ún. európai preferencia bevezetése volna.

Eszerint Európában az európai termékeket, ipari-technológiai képességeket, stratégiai érdekeket kellene a közbeszerzéseknél és állami támogatásoknál előnyben részesíteni – ahogy teszik ezt a kulcsfontosságúnak ítélt ágazatokban például az amerikaiak. S úgy általában minden ország, amely nagyhatalmiságban gondolkozik: abban, hogy saját társadalma működési elveit ő maga szabja meg, a világ alakulásába pedig némi beleszólása legyen. Ezt az ambíciót hivatott fémjelezni az EU-ban mostanság úton-útfélen felbukkanó fogalom: a szuverenitás vagy autonómia. Amit továbbra is roppant kevesen gondolnak komolyan. A franciák igen: Párizs ugyanis az integráció kezdetétől ezt szorgalmazza.

Az IRA-n felbuzdulva a francia diplomácia az elmúlt fél évben újult erővel hajtogatja, hogy európai preferencián alapuló szabályozások kellenek, amerikai mintára. Különben az energiaárak miatt egyébként is a tengerentúl felé kacsintgató európai cégeket Washington végképp elszipkázza. Bruno Le Maire gazdasági miniszter szerint „új helyzet áll elő az európai iparpolitikában, ez lesz a 2023-as év prioritása”. Ám nem feltétlenül talál meleg fogadtatásra. A nagyobb tagállamok egy részét érdekli, de fenntartásokkal, a kisebbek többnyire kézzel-lábbal tiltakoznak. A Bizottságban a francia Thierry Breton iparügyi és a dán Margrethe Vestager versenyügyi biztosok nevével fémjelezve folyik a párharc. Mely lényegét tekintve időtlen idők óta tart.

Közös Piac vagy Európai Közösség?

Jean-François Deniau, az 1957-es Római Szerződés előszavának megfogalmazója a szándékos tartalmi tisztázatlanságot az integráció „eredendő bűnének” titulálta: „A Szerződés célja vajon egy Európai Közösség létrehozása volt-e, avagy csupán egy világméretű kereskedelmi liberalizálási folyamat elindítása? E két álláspont csak a kétértelműségben tudott megegyezni egymással.” Az integráció története szerinte „a kétféle értelmezés ütközéseiből” tevődik össze. A kilencvenes évek elején a Delors-bizottság például az Unión belüli korlátok lebontása mellé egy nagyratörő iparpolitikát társított volna – a tagállamok közös nevezője azonban csak az elsőig terjedt, utóbbi tehát elmaradt. Az Európai Bíróság 2005-ös állásfoglalása továbbviszi a kettősséget, amikor azt mondja: az európai preferencia egy jogerővel nem bíró elv, semmilyen döntésnek nem szabhat gátat, ám az európai intézmények hivatkozhatnak rá mint „politikai megfontolásra”.

Ehhez képest még azt sem sikerül elérni, hogy műholdjaik űrbe juttatásához az európaiak előnyben részesítsék az Ariane űrrakétát, egyik legfontosabb stratégiai-technológiai ütőkártyájukat. Az USA-ban a rakétakilövések 65 százalékát az állami megrendelések biztosítják, az Ariane esetében ez alig 25 százalék. Tavaly még a Bizottság is azon morfondírozott, hogy az európai önállóság jelképének szánt Galileo műholdas navigációs rendszerhez akár ő maga is amerikai szolgáltatóhoz fordul. A gyakorlatban persze a versenyközpontú piaci és a védelmező stratégiai szemlélet elegyéből állnak össze általában a politikák: nagyon nem mindegy azonban, hogy melyik a prioritás. Az európai fellépést viszont eleve megmételyezi egy ideológiai torzulás. Az uniós narratívában minden területen a feddhetetlen „jó” megtestesülése a nyitottság, és élből gyanús, „történelmünk sötét korszakát idézi” bárminemű „befelé fordulás”.   

Csakhogy változik a világ. Legutóbbi könyvében még Guy Verhofstadt – volt belga miniszterelnök, az európai liberális-föderalista tábor egyik vezéralakja – is komoly kritikát fogalmaz meg a nyitott piaci ideológiát kérlelhetetlenül képviselő uniós versenypolitikával kapcsolatban. Az „európai ipar hanyatlásának” szentelt fejezetben amellett érvel ugyanis, hogy érdemes lett volna nem folyton keresztbe tenni európai óriáscégek létrejöttének, hanem figyelembe venni a geopolitikai szempontokat is. A globális vetélkedésben Verhofstadt szerint

az előttünk álló választás a napnál is világosabb: vagy visszavágunk, mint tettük azt az Airbusszal, vagy ipari hanyatlásunk elkerülhetetlenül folytatódik”.

TINA mára idejét múlta

Az idei davosi világgazdasági találkozó alkalmából az amerikai Foreign Affairs külpolitikai magazin által összeválogatott cikkek címe már önmagában is sokatmondó. Van köztük: „A neoliberalizmus után: minden gazdaság lokális”, „A globalizáció vége? Mit jelent Oroszország ukrajnai háborúja a világgazdaságra”, „A globális mítosza: miért a regionális kötelékek kerülnek majd ki nyertesen”. Mutatva, hogy a geopolitikai folyamatok fényében megkérdőjeleződik – ha nem egyenesen avíttnak tűnik – a nyolcvanas évek elejétől uralkodó szlogen, miszerint a globalizáció jelen formájának, a tömeges delokalizációknak, a szabályozások lebontásának „nincs alternatívája” (angolul TINA, vagyis „There Is No Alternative”).

Az írások immár rangos közegben, evidenciaként sorolnak fel olyan érveket, melyek az elmúlt évtizedekben többnyire „globalizációellenes” címkével lettek félresöpörve.

A 2008-as pénzügyi válság, a világjárvány és az ukrajnai háború egymás után világítottak rá az eddigi modell sebezhetőségeire. Sőt, a fenntarthatóságát is bizonytalanná teszi néhány mélyebb, átfogóbb ok: a nyugati tömegek leszakadása-elidegenedése a globalizációs projekttől, a bolygó élhetetlenné válása, illetve az egyre viharosabb nemzetközi hatalmi viszonyok. Rana Foroohar, a Financial Times újságírója és a „Hazatérés: a jólét útja egy poszt-globális világban” könyv szerzője megállapítja, hogy a sebezhetőségek felismerése az ellátási láncok lerövidítésére ösztönzi a kormányokat: egy 2021-es felmérésben a globális ellátóláncban résztvevő cégvezetők 92 százaléka nyilatkozott úgy, hogy már megkezdte B-tervek kidolgozását, a beszállítói hálózat regionálisabbá alakítását. Foroohar szerint „a nagy régiókba szerveződés hamarosan a globalizáció helyébe lép mint uralkodó gazdasági rend”. Az EU – látszólag – pont erre teremtetett.

A részletekben lakozó ördög

Uniós körökben alapigazságként hirdetik, hogy a közös fellépés törvényszerűen több erőt, nagyratörőbb célokat, minőségi javulást eredményez – márpedig ez soha nincs automatikusan így. Könnyen előfordulhat az is, hogy az ambíciót lefelé húzza a többség, a legkisebb közös nevező elve alapján erőtlen megoldás születik. A mostani konkrét esetben a végeredmény kifelé azon múlik, hogy az USA ipartámogató intézkedéseire adandó válaszban – mely azután mások felé is alkalmazható – az Unió az európai gazdaság védelmében meddig és mennyire következetesen hajlandó elmenni.

Belül pedig az lesz a tét, hogy a tagállamok közös járomba terelése milyen politikai korlátokkal és biztosítékokkal történik.

A transzatlanti tárgyalásokon európai részről általában előszeretettel elégszenek meg látszatengedményekkel. Egyesek a hatalmas amerikai piacra irányuló egyéb exportlehetőségeiket féltik, mások a katonai védelmük garantálójának orra alá nem szeretnének borsot törni. Máris hallani olyan hangokat, miszerint mindent megoldana, ha a Biden-adminisztráció a támogatási csomaghoz az európai cégek számára is hozzáférést biztosítana. Ez a derűlátó szemlélet csak egy dologról feledkezik meg: nem mindegy, milyen feltételekkel. A sokrétű és szerteágazó amerikai szabályozási rendszernek köszönhetően aki az USA piacra bekerül, az lényegében amerikai lesz. Szektortól függően elsőbbséget kell adnia a Washingtonból érkező rendeléseknek, az igazgatótanácsban többségükben csak amerikaiak ülhetnek, az anyavállalat képviselői saját cégük ottani adataiba akár bele se nézhetnek. Hasonlóan szigorú európai rendelkezések híján bármiféle kölcsönösségben reménykedni is balgaság. Amerikát pedig nem kritizálni kell, amikor hatékonyan védi saját stratégiai érdekeit, hanem követni a példáját.

A másik kérdés, hogy az európai válaszban pontosan mi lenne az EU szerepe. Kezdetnek rögtön feloldhatná a versenypolitika jegyében szabott kényszerzubbonyokat (erről kell, hogy szóljon az állami támogatások újragondolása a következő hónapokban). Másik feladata az volna, hogy – mint azt pár évtizeddel korábban Martin Bangemann német EU-biztos az Airbus kapcsán mondta – mintegy „jogi pajzsként” védelmezze az európai ipart. A stratégiai ágazatokban immár „európai preferenciával”. Ami pedig a tervezett közös ipartámogatási pénzalapot illeti: nem mindegy, hogy milyen filozófiával kerül megvalósításra. Sikerül-e elérni, hogy ne csak ürügy legyen további uniós szintű központosításra, átnevelő tábor jellegű – a reálpolitikától idegen szempontokat erőltető – szabályozásra, s a nagy tagállamok mozgásterének szűkítésére úgymond a kicsik javára. Magyarán, hogy most az egyszer ne az integráció szorosabbra fonásának, hanem a konkrét célnak, a sokfelől veszélyeztetett európai ipar támogatásának legyen prioritása.

A sorozatban érkező, kijózanító válságok nyomán ma már Európa-szerte érzékelhető valamiféle elmozdulás. Hirtelen újra felfedezik olyan, eleddig gúnyosan emlegetett geopolitikai tényezők jelentőségét, mint a földrajz, a demográfia, a katonai erő, a (saját) termelő kapacitás. Ez a régóta esedékes – s még mindig erősen felemás – ébredés vagy elég lesz, vagy nem ahhoz, hogy legyőzze a megörökölt ideológiai-bürokratikus nyomást. Ha nem most, akkor talán majd a következő válságnál.

EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images