Az ukrán lőszerkérdés kapóra jön
Mindenekelőtt érdemes tisztázni a téteket: a közös lőszervásárlás ügye az EU fegyverzetpolitikai lendületvételének része, ez pedig az egyik legfőbb pillére volna annak az „európai stratégiai autonómiának”, amivel nemrég Macron francia elnök borzolta a kedélyeket. Vagy ellenkezőleg: annak pont, hogy a legfőbb kerékkötője. Attól függően, hogy milyen szabályokat sikerül most átverekedni benne. Olyanokat, melyek alapján az uniós adófizetők közös pénze szigorúan csak Európán belül, az itteni ipar-foglalkoztatás-technológia fejlesztésére költhető el, avagy olyanokat, melyek szerint amíg azt veszünk belőle, amit akarunk, mindegy, hogy a pénz hova megy és kihez. Az „akarunk” itt nem vonatkozik feltétlenül mindenkire. A dolog lényege tudniillik, hogy a közös bödönbe betett összeg elköltésében az egyes, netán vonakodó tagállamoknak utána már se beleszólásuk, se vétójoguk ne legyen. A lengyelek által vezetett többség ezt próbálja most elérni, mondván: elfogadhatatlan szőrszálhasogatás a követelés, miszerint a közös pénz mindenképp az európai iparba menjen, az EU-ban most ehhez nincs elegendő gyártókapacitás, a csatatéren pedig az ukrán katonák fizetik meg a francia akadékoskodás árát.
Ám több ponton sántít az eszmefuttatás. Semmi nem akadályozza ugyanis azokat az országokat, akik mielőbb lőszert szállítanának Ukrajnának, hogy a saját pénzükből EU-n kívüli gyártóktól beszerezzék Kijev számára azokat. Ezt megtehették volna akár tegnapelőtt. De úgy tűnik, annyira azért mégsem „életbevágóan sürgős” az ügy. Két dolog láthatóan fontosabb a számukra. Először is, hogy saját maguknak ne kerüljön túl sokba: a közös EU-büdzséből finanszírozás lényege, hogy mindenki állja a cechet, magyarán azok is, akik alapból nem értenek egyet a tervvel. A másik megfontolás pedig, hogy még véletlenül sem szeretnék ezt a ragyogó alkalmat veszni hagyni. Ha ugyanis most a jóérzésre, sürgősségre, megmentendő ukrán életekre apellálva sikerül ezt keresztülvinni, akkor a sarkalatos ponton – ti. hova megy a közös uniós pénz, kívülre vagy az EU-ba – függőben levő megannyi más dossziéban (egyéb fegyverbeszerzések, kvantumtechnológia, chipek, szuperszámítógépek) már szinte nyert ügyük van. Márpedig sokan hosszú évek óta ezen dolgoznak:
előbb az uniós autonómia-elképzelések ellehetetlenítéséért, majd azok felhígításáért („nyitott autonómia”) szálltak-szállnak síkra.
Gubancok a narratívában
Március közepén, amikor az EU-tagállamok bejelentették, hogy két milliárd euró értékben juttatnak Ukrajnának lőszereket, rögvest fel is osztották három „pillérre” a teendőket, remélve, hogy így talán kezelhetőbbek lesznek. Az első semmi forradalmian újat nem hozott, az Európai Békekeret (EPF) elnevezésű közös perselyből már egy éve visszaigényelhetik az Ukrajnának adományozott hadianyagok árának jelentős részét a tagállamok. Vagyis semmi nem fogta vissza őket, hogy saját készleteikből annyit adjanak Kijevnek, amennyit csak akarnak, s azután benyújtsák a számlát a kollektívának. A második „pillér” újdonság, ennek lényege, hogy a gyorsan apadó tartalékok pótlását a tagállamok összefogva, közös beszerzéssel oldják meg. Itt jelenik meg a közös pénzből „vajon a saját európai cégeinket finanszírozzuk-e avagy a vetélytársaikat” vita. S ehhez kapcsolódik némileg a harmadik „pillér” is, nevezetesen a Bizottság nemrég bejelentett döntése, miszerint máris 500 millió eurót különít el a kontinensen meglévő gyártókapacitások felturbózására.
Időközben érdekes – és tanulságos – kommunikációs csetepatékra kerül sor mindhárom pillérben. Az ipari képességek kapcsán például egyesek azt ismételgetik, hogy azok sehol nincsenek a szükségeshez képest, mások – köztük a belső piacért felelős francia EU-biztos Thierry Breton – azt hangsúlyozzák, hogy az Európában meglévő infrastruktúra és potenciál semmivel sem kevesebb, mint bárhol máshol, s csupán a politikai szándék hiányzik a beizzításához. Ami az EPF-et illeti, március végén a brüsszeli Politico az egyik legtöbbet és leghangosabban adományozó Észtország példájával rántotta le a leplet a gyakorlatról, miszerint egyes tagállamok a régi, jócskán elavult képességeiket küldik Kijevnek, majd a helyettük beszerzett korszerű eszközök árával nyújtják be a számlát a közösbe. S hogy mi volt erre Tallin válasza? A Politico úgymond Ukrajna támogatását sodorja veszélybe „rosszindulatú rágalmazásaival”.
Hasonlóan bejáratott fordulatokat alkalmazott az ukrán külügyminiszter is, amikor úgy döntött, beleszól a közös lőszer-beszerzésről folyó, a francia vétón átmenetileg megakadt vitába. Dmitro Kuleba egyrészt leckét adott Macron elnöknek „stratégiai autonómiából” (melynek szerinte a legjobb bizonyítéka az volna, ha Párizs a közös beszerzésekben a „nyitott” opció elfogadásával… lényegében rábólintana az autonómia kézzelfogható alapjainak likvidálására). Másrészt nyomatékosította, hogy „az EU tétlenségének árát Ukrajnában emberi életekben mérik” (bár a közös beszerzés jellegéből adódóan több időt igénylő megoldás, mellyel a lőszerek legjobb esetben is csak hónapok múlva érkeznek, s a mikéntjéről szóló vita egy pillanatig sem akadályozza az EU-tagállamokat abban, hogy a frontra lőszereket küldjenek).
Precedens lesz, de mire?
Uniós fegyverzeti téren jelenleg több szálon és rohamtempóban zajlanak az események, s ez minden, csak nem véletlen. Az ukrán háború következtében a védelmi szektort korábban övező gyanakvás és vonakodás szertefoszlott, hirtelen eurómilliárdok repkednek, s mindenki tisztában van vele:
a mostani felfordulás közepette sietve hozott döntések szabják meg hosszú távra a kereteket.
A lőszerkérdés sajátossága, hogy a költség-visszatérítéstől a közös beszerzésen át a termelőkapacitás-fejlesztésig szinte valamennyi uniós hadiipari dossziét érinti. Az itt született megoldások tehát közvetlenül lecsapódnak az EU fegyverzetpolitikájának egészében – azon keresztül pedig útmutatóul szolgálnak majd a többi stratégiai terület kezeléséhez is. Az uniós egyeztetések egyik jellemzője, hogy ha egy kritikus kérdésben egyszer nagy nehezen sikerül mindenki számára elfogadható kompromisszumra jutni, akkor azt utána a hasonló dilemmát felvető helyzetekben lehetőleg szóról-szóra átveszik, senki nem óhajt ugyanis újabb vég nélküli tárgyalás-maratonokat futni.
Magyarán a lőszerkérdés kapcsán érvényre jutó formula – a közösbe dobott uniós pénz csak az EU-n belül költhető-e el, avagy bárhova mehet, netán valamilyen százalékos arány szerint juttatható belülre illetve kívülre, s pontosan milyen kritériumok alapján számít egy gyártó cég bentinek vagy kintinek – jó eséllyel sokszor visszaköszön majd. Stratégiai kérdésekben a viták zöme eddig szinte mindig ezen a ponton futott zátonyra. A helyzet ezúttal annyiban egyedi, hogy mindkét tábor úgy véli: a körülmények neki kedveznek, most kell a dolgot dűlőre vinni. Az egyik – a lengyel-balti szárny vezette többségi – vonal szerint a források fogytán, az idő szorít, az európai védelem pedig így is, úgy is külső (amerikai) garanciára szorul, felesleges autonómiáról ábrándozni. A pragmatikus, költséghatékony opciót kell tehát választani. A franciák vezette kisebbség szemében viszont az elmúlt pár év sorozatban mutatott rá: az egyetlen felelős út a hosszú távra, geopolitikában gondolkodás, annak pedig egyik kulcseleme a stratégiai önellátás.
Bármi lesz is a mostani körök eredménye, érdemes tüzetesen elolvasni az apróbetűs részeket. Emlékeztetőül: huszonöt éve, az európai védelempolitika útnak indításakor csak úgy sikerült „átlépni” a két oldal (a francia, s az akkor még a britek által vezetett többiek) közötti alapvető nézetkülönbségen, hogy a végleges dokumentum francia, illetve angol nyelvű változata a legkritikusabb ponton egymással ellentétes jelentést hordozott egyetlen darab, rafináltan elhelyezett vesszőnek köszönhetően.
Már akkor is az autonómia-dilemma miatt volt szükség ilyen mesterkedésre, a két tábor pedig láthatóan azóta sem jutott közös nevezőre.
EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait avelemeny@portfolio.hucímre. A Portfolio Vélemény rovata azOn The Other Hand. A megjelent cikkekittolvashatók.
Címlapkép: Getty Images
